A Mikulás faszán(ja)

2008 december 16. | Szerző: lustanyu

Apukám csúnyán beszél. Én is, de
én a gyerek előtt azért tudom magam tartani (kivéve amikor pofán nyomott a
fakockával), na ez róla nem mondható el. Így esett, hogy Marci eltanulta a
„halál f.szán” kifejezést tőle, amiből természetesen azonnal elkezdte
mondogatni a „f.szán”-t.  Sétált és
különböző tárgyak f.szát emlegette. (Karika faszán, kocka faszán, bocika faszán
stb.)

Rutinos anyu már tudja, hogy se
röhögni nem szabad, se leszidni, mert mind a kettőből csak annyit érzékel, hogy
figyelmet kap, ha ezt használja és ezért egyre gyakrabban fogja használni.
Ezért villámgyorsan átváltottam tündibündire, hogy „igen kicsikém, nagyon ügyes
vagy, a Mikulásnak is van faszánja, azon hozza az ajándékokat! Rénszarvasok
húzzák a faszánjátt!” Nagyon elgondolkodott, de aztán ránézett az üvegmatrica
Mikulásra (esetenként még mindig majom) és úgy tűnt, helyre tette ezt a dolgot.
Abszolút sikeres volt az elterelő akció, nagyon büszke voltam magamra, hogy így
megúsztuk. 

Aztán másnap feljött a barátnőm,
akit Marci egyből letámadott, hogy „ott az ajándék Mikulás bácsi faszán!”
Láttam, hogy torzul az arca barátnőmnek és irdatlan nagyot fog röhögni, de
villám anyu ismét közbelépett és nagyon erélyesen rádörrent, hogy NE röhögj!
Ügyes volt, ezért nagy nehezen sikerült átalakítanunk a faszánt faszánKÓvá…
Aztán amikor lefeküdt, természetesen betegre röhögtük magunkat a perverz
Mikuláson, aki széles mozdulattal kitárja piros köpenyét és jön a „hohohohóóó,
na mit hoztam nektek, Lányok?”

Azóta egyébként készülök, mert megyünk
Karácsonykor hosszabb időre a szüleimhez. Bizonyára sok mindenki fog elmenni a
csipába, a durva életbe se fog sikerülni apunak a fát megfaragni, és a Mikulás
faszánja is tutira gyakori vendég marad az ünnepek alatt. Sajnos az egyik leggyakoribb („baszd meg”) kifejezésére nem találtam alternatívát, ezért bármilyen ötletet
szívesen fogadok, van még négy napotok, hogy kisegítsetek.

Nem igaz, hogy veled mindig történik valami!

2008 december 11. | Szerző: lustanyu

Azért mondja ezt a férj, mert
most éppen az van, hogy tegnap az egész lakópark láthatta a seggem. Mondtam neki,
hogy ne drámázzon, mert hálistennek pont olyan időpontban történt, amikor az
emberek dolgoznak és úgy se látta senki, csak láthatta volna! Oké, hazudtam
neki. De itt nem fogok, mert mi értelme magamnak írni, ha hazudok???

Szóval pizsamában voltam délelőtt
10-kor, ami azért teljesen elfogadott, mert Emm. 5-kor kelt és én baromira bíztam
benne, hogy még visszaalszik. Ha pedig ez bekövetkezett volna akkor én is úgy
húzok be aludni, mint egy kis szélvész, mert a zsinórban 5-kor kelés komolyan
kezd kifingatni.

Viszont úgy kalkuláltam, hogy ha
10 körül visszafekszünk aludni, akkor nem lesz ebéd, ezért nekiálltam már
reggel megsütni az ananászos csirkemellet. Mire kész lett – olyan 10 óra
körülre -  Marcó már egyvégtében
nyűglődött és nem volt hajlandó elengedni a lábamat, mindenhová jött utánam és
különféle dolgokat követelt. De a húst ki kellett venni a sütőből. Ezért
edényfogó kesztyűt húztam és behajoltam a sütőbe ellenőrizni a hús átsültségi
állapotát, miközben erős far-és lábmunkával igyekeztem távoltartani a
forróságtól Marcit. Éppen megragadtam a tepsit, hogy kivegyem a sütőből, amikor
a gyerekem türelmetlenségi szintje kritikussá vált és ordítva csimpaszkodott a
combomba, majd egy hirtelen mozdulattal lerántotta a pizsamagatyámat. (Nem volt
nehéz, mert már baromira meglazult benne a gumi) Ott álltam a bokám körül
liffegő gatáyval, a pucér seggemmel (pizsi alá én nem húzok bugyit) két kurva
nagy edényfogó kesztyűvel és kezemben a forró tepsivel tétovázva, hogy most mi
legyen. Aztán úgy döntöttem, túl macerás lenne visszarakni a tepsit csak azért,
hogy felhúzhassam a gatyám, ezért inkább mozgássérült pingvin stílusban totyogtam úgy 3 métert, mire találtam
alkalmas pultfelületet a tepsi lerakására, majd komótosan visszahúztam a
gatyám. Ezután félve kinéztem a szemközti falon, ami a mostani trendnek
megfelelően természetesen végig üveg és láttam, hogy  a szemközti épületben az egyetemista srác
bagózik az erkélyen komótosan a haverjával, frankón bámulnak befelé és a
haverja még kajánul integet is. Mert ugye a reggeli szellőztetés után nem
húztam vissza a függönyt. (A férjnek teljesen igaza van a rendetlenségemet
illetően és ez így tényleg nem mehet tovább.) Gyorsan kínosan biccentettem
egyet és szívdobogva menekültem be Marcó szobájába.

A rohadt élet, de kínos. Újra és
újra lejátszottam agyban a jelenetet, amint puccsítok a pucér seggemel a sütőbe
hajolva a tepsiért, majd ahogy szökdécselek a bokámnál ragadt gatyával. Vörös volt a
fejem a szégyentől. Eléggé gáz, hogy magamban jobban idegesített az a tény, hogy a
szülés után nem annyira jó a seggem, mint az, hogy két vadidegen meglátta. Bár
a haver azért eléggé elismerően integetett… És különben is, ilyen távolságból a nem túl steril ablaküvegen keresztül 1000 %, hogy nem látszott a narancsbőröm… Ezzel a felismeréssel egy nagy kő
esett le a szívemről… És innentől legalább biztos, hogy mindig be fogom húzni
a függönyt. (Legalábbis ha jól ismerem magam, úgy két hétig mindenképpen.) 

Na ez nem vicces

2008 december 10. | Szerző: lustanyu

 Itt az ideje szembesülnöm vele,
hogy megint elvetéltem. Most harmadszor fél éven belül. Nagyon korai terhesség
volt, gyakorlatilag két hetet késett, de mégis iszonyat megviselt. Totál
kikeltem magamból, olyan hisztéria tört rám, mint még soha, úgy éreztem
törni-zúzni tudnék, és kiabáltam, hogy rohadjon meg mindenki. Nem vagyok rá
büszke, de így történt. Elkapott a miért pont én érzés. Nem értettem, hogy mások
gond nélkül potyogtatják a három-négy gyereket kifele, megint mások halomra
járnak abortuszra, én meg, aki annyira szeretném már négyszer voltam terhes, de
csak egy gyerekem van. Ő is mennyire bizonytalan volt, mennyire féltettem,
mennyire fostunk, hogy életben marad-e. Már sírok… 

Nem tudom, miért van ez. Amikor
Marci nagyon beteg lett a születése után és minden egy hajszálon lógott, úgy
éreztem, hogy ez a büntetésem azért, mert túl boldog voltam. Megtaláltam a
szerelmet, a kapcsolatunk csodás, van lakásunk, és nem vagyunk lóvésok, de
azért nincsenek komoly anyagi gondjaink sem, és most mindenért meg kell
fizetnem. Akkor nagyon sokáig nem is mertem nagyon boldog lenni, nehogy megint
megkapjam a számlát. Aztán elfelejtettem ezt, mert a hosszú-hosszú küzdelem és
orvostól orvosig rohangászás után végre elhihettük, hogy Marci megúszta, és nem
csak hogy életben maradt, de kimutatható agykárosodása sincs, kimondhattuk,
hogy egészséges. 

Aztán megint túl boldog voltam,
mert visszaállt a régi rendje az életünknek, ugyanolyan szerelmes vagyok a
férjbe, mint a kezdetekkor, ráadásul itt van ez a kis kukactestű gyönyörűségem
is és lassan úgy éreztem, hogy még egy gyereket szeretnék. Teljesen nyugodt
voltam, mert úgy éreztem, kétszer nem léphetek ugyanakkora szarba, olyan nincs,
hogy még egyszer kibasszon velem az élet. Mindenki azt mondta, minden orvos,
kineziológus, angyallátó stb, hogy másodszor nem lesz semmi baj. HÁT HAZUDTAK!!! Most már dühös vagyok, de magam sem tudom, hogy miért… 

Az első vetélésnél még úgy voltam
vele, hogy semmi baj, a nők kilencven százalékával előfordul az életük során,
ha nem lennének a mai modern tesztek, akkor csak annyit vettem volna észre,
hogy késett egy hetet a menzeszem. A másodiknál teszteltem reggel, halvány
pozitív, majd délre már elöntött a vér. Hmmm. Itt nem volt időm beleélni magam,
úgyhogy annyira itt sem borultam ki, de belém költözött a para, hogy oké a 90
%, de mennyi az esélye ennek kétszer egymás után??? Aztán már megszállottan
akartam a második gyereket, ahogy írtam is korábban. Tudományos tervezés előzte
meg, hogy minden  a helyén legyen, ha
jönni akar. Volt itt ovulációs teszt, hőmérőzés, nyálkaellenőrzés, minden.
Pitbullkata ráharapott a témára és addig nem engedte el, amíg minden fellelhető
információt elolvasott hormonokról, beágyazódásról, spermiumok útjáról,
gyógyteákról, mindenről. Be kell vallanom, hogy ezidőtájt intimebb volt a
kapcsolatom a hőmérőmmel (a hüvelyben mérés pontosabb), mint  férjjel és több időt töltöttem hőgörbék és
tesztfotók tanulmányozásával, mint tévénézéssel. (Nem mintha ez nagy veszteség
lenne, de azért valamit jelez.) Mérhetetlen boldog voltam, hogy megint
sikerült. Ott virított a halovány második csík a teszten már a menzesz előtt 5
nappal. Aztán ugyanolyan haloványan virított a menzesz után 5 nappal is, amikor
pedig már a csíknak át kellett volna szakítani a papírt, hiszen ez a hormon
kétnaponta duplázódik. Mondogattam, hogy megint baj lesz, de nem hitt nekem
senki. 

Aztán két hete vasárnap hajnalban elöntött
a vér és véget ért ez a történet is. Két órával és két jégerrel később volt az
emlékezetes kitörésem anyáéknál. Szegények meg akartak nyugtatni, hogy nem
szabad ennyire rágörcsölni, akkor majd megmarad a baba. Csak jót akartak, de
abban a lelkiállapotban nagyon nem jött be… Úgy éreztem, hogy ebben a
vigasztalásban benne van az is, hogy azért vesztettem el a babákat, mert
rágörcsöltem. Mintha én tehetnék róla, hogy elmentek, mert ha nem görcsöltem
volna, akkor megmaradnak. Ott és akkor, miközben épp távoztak belőlem épphogy
megfogant kisbabánk maradványai, ezt a terhet már nem tudtam a vállamra venni.
Aztán bocsánatot kértem a viselkedésemért. Máskor azt mondják, hogy másokkal
ettől szörnyűbb dolgok történnek, sokkal nagyobb babákat vesztenek el, meg
halva születnek meg gyerekek, ahhoz képest ez nem is olyan borzasztó és
legalább a természet elintézte és nem kell kaparni. Igen tudom, ez is igaz.
Valahogy mégsem éreztem magam ettől a vigasztól sem a szerencse fiának. Viszont
nem mertem nyilvánosan búsulni, mert ugye az én problémám nem is olyan nagy
probléma. 

Később itthon csak lézengtem, nem
találtam a helyem, azért nem is jöttem sokáig. Napok teltek el úgy, hogy semmit
nem csináltam, csak Marcival játszottam. (Persze enni tudtam, úgyhogy nem
fogytam egy dekát se, nehogy elmondhassam a végén, hogy minden rosszban van
valami jó) Egyszer csak rájöttem, hogy senki nem fogja feldolgozni helyettem.
Senki. Úgyhogy összeszedtem magam. Elmentem mindenféle vizsgálatra, amelyekből
kiderült, hogy semmi bajom, én magam vagyok a hormonális tökély. Persze ezt nem
hiszem, inkább azt mondanám, fingjuk sincs, hogy mi a bajom. 

Hát ez most  nem volt vidám, pedig nagyon vicces dolog is
történt ma velem. Egyelőre csak annyit, hogy nem maradt annyi titkom a
szembeszomszédok előtt, mint amennyit szerettem volna. Holnap leírom… 

Marci és a Karácsony szelleme

2008 december 4. | Szerző: lustanyu

Én már mindent megpróbáltam, végtére
is ez lesz csemeténk első olyan karácsonya, amit már felér ésszel. A tavalyi
szenteste nem ért, mert akkor az volt a fő elfoglaltsága, hogy kábé 20 centit
kússzon előre és megrágcsáljon egy cipőtalpat, ívben szart a körülötte éneklő
népes famíliámra és az előtte lengetett csillagszórókra.

De gondoltam majd most!!! Totál
rákattantam az ünnepi hangulat előállítására (na jó, azért mézeskalácsot nem
sütöttem). Azzal kezdtem, hogy üvegmatricáztam egy Mikulást (3 napig száradt),
amit feltettem az egyik ablakra és ott lelkendeztem, hogy „odanézz kicsim, ott
a Mikulás a mi ablakunkon!” Elég sokáig szemlélte, alaposan megvizsgálta, majd
kisvártatva megszólalt, hogy „majom”. (Mielőtt kételkednétek a
rajzképességeimet illetően, a számítógép monitorjára szorított papírlap
segítségével sablonról rajzoltam.) Gyorsan kijavítottam, hogy Mikulás bácsi, ő
hozza majd az ajándékot. Erre gyorsan megismételte, hogy Mikulás bácsi. Majd
másnap reggel felkelt, első dolga az volt, hogy ránézett az ablakra és közölte,
hogy ott a majom. Én kijavítottam. És ez így megy már egy hete. Ma trükkel
próbálkoztam, és megkérdeztem, ki hozza az ajándékot a csizmába? Teljes
magabiztossággal közölte, hogy „a majom, van neki lába”.

Adventi koszorút is csináltam, vannak
rajta gyertyák, tobozok, angyalkák és mézeskalácsok. (Nem, ezt sem én
sütöttem.) Mutattam, hogy nézze milyen gyönyörű a koszorú, ez jelzi, hogy
közeleg a karácsony, nemsokára jön a Jézuska. – Jön apa.- helyesbített rögtön.
– Nem, kicsim. Karácsonykor a Jézuska jön, égnek a gyertyák, itt a finom
mézeskalács a koszorún, mert már közeledik a Jézuska. – trilláztam tündibündi
hangon, mint egy szerepét túljátszó arkangyal. – Jön apa, megesz kenyeret. –
javított ki ismét, lekenyerezve a mézeskalácsot. (Tudtam én, hogy tök
felesleges megsütni.)

A tévé tetejére feltettem egy
nagyon szép kis szárnyas angyalkát hosszú mesével kísérve az angyalok igazán
fontos karácsonyi funkciójáról. Valahányszor arra jár, mondja, hogy „madár”. És
csapkod a kezeivel. A felhőn csücsülős szárnyas maciangyalnak a koszorún meg
szavalt, hogy lóg a lába lóga, nincsen semmi dóga.

Összefoglalnám: hozzánk először
is december hatodikán jön egy majom, aki ajándékot hoz, nem mellesleg lába is
van. Ezt követően december 24-én jön apa, hogy egyen kenyeret. Mindeközben
madarak repkednek. Jobb esetben, mert ugye nekik semmi dóguk.

Feladom. Majd jövőre…

Égés

2008 november 26. | Szerző: lustanyu

 Vörös fejjel távoztam a Lidliből.
Már épp várakoztunk a pénztárnál, Marcó viszonylag nyugodtan üldögélt a
bevásárlókocsiban, amikor hirtelen ráordított a közvetlenül mögöttünk várakozóra,
hogy BÁÁÁCSI! Hátranéztem és láttam, hogy kissé ugyan szakállas az illető, de
egyértelműen néni. Gyorsan mondtam neki édibédi hangon, hogy „nemnemnem kicsikém,
ő egy néni!” De Marci nem hagyta magát, tovább visított, hogy „ott a bácsi” és
mindeközben persze ujjal mutogatott a teljesen megszeppent hölgyre. Gondolom,
hogy volt elég baja a szakállával, kurvára nem hiányzott neki, hogy egy kölyök
kábé 50 velünk együtt várakozó személy figyelmét felhívja rá. Mondtam gyorsan a
néninek, hogy nagyon kicsi még, fogalma sincs a nemekről. Gyerekem ebben a
pillanatban ránézett a pénztárosnőre, elvigyorodott és közölte, hogy „ott a
néni”. Nos, kösz  kisfiam… Elkezdtem
vörösödni, de a gyerekem tovább folytatta a nemekkel kapcsolatos baromi hangos
kinyilatkoztatásait.

-        
Jaj, kicsikém! Anya elfelejtett pengét….ööööö, fahéjat
venni a mézes puszedlihoz!- ezt harsogtam, hogy túlkiabáljam a nem szűnő
néni-bácsizást, majd gyorsan kikacsáztam a sorból és úgy tettem, mintha még valamit
sürgősen vennem kéne. Mi a jó égért mondtam pengét??? Azért, mert magamban
végig arra gondoltam, hogy ha nekem szakállam lenne, tutira minden egyes nap
megborotválkoznék, csak ilyen helyzetbe ne kerüljek, erről pedig beugrott, hogy
igencsak aktuális a borotvámban egy pengecsere.

Erről eszembe jut a volt pasim
anyukája, aki egész nap arra tanítgatta akkor 3 éves iker unokáit, hogy
„Délután jönni fog hozzánk egy néni, akinek nagyon nagy az orra, de nehogy azt
mondjátok neki, hogy nagy az orra! Semmit ne mondjatok az orráról! Nagyon
csúnya dolog más nagy orrára megjegyzést tenni. Ne is bámuljátok majd az orrát!”
Aztán megérkezett a vendég néni (tényleg iszonyat nagy orra volt), Ancsa mama
szigorúan nézett a szájtátva bámuló unokákra, majd a nénihez fordult és
megkérdezte, hogy „kérsz egy kávét az orrodba???”

Most hívtam a férjet, hogy
elmeséljem, mit történt. – Akkor most tényleg sütsz fahéjas puszedlit?- ezt
kérdezte. – Természetesen nem. Fogalmam sincs, hogy kell ilyesmit sütni-
mondtam, mert csak be akartam bizonyítani az ismeretlen hölgynek, hogy bár a
gyerekem vérig sértette, mert lebácsizta pár szál állszőrzet miatt, én pedig
ordítottam, hogy pengét kell vennem, mindezek ellenére azért csodás anyuka
vagyok, aki annyira törődik a karácsony hangulatával, hogy már november 26-án
mézeset süt. A férj kissé csalódott lett… Na, most beszorultam. Előre látom,
hogy kénytelen leszek megsütni, különben lelkifurdalásom lesz. A francba, minek
neki mindent elmesélni, most süthetek hülye puszedlit, amitől ragadni fog az
egész konyha, ráadásul nő tőle a seggem, mert ő megeszik majd belőle két
szemet, én meg egész nap rá fogok járni. 

Névnapom

2008 november 25. | Szerző: lustanyu

 Ma reggel hajnali 5-kor
meghallottam a szokásos reggeli anyázást a gyerekszoba felől. Éppen félálomban nyúltam
a hőmérőmért (tudjátok, a gyerekprojekt miatt) amikor észrevettem, hogy valami
rajtam fekszik… Ijedtemben majdnem összeroppantottam hüvellyel a higanyos
hőmérőt (amit jó, hogy nem tettem meg, mert egy hajnali 5-ös higanymérgezés
azért el tudja rontani a napodat), de aztán egy nagy sikítás után szapora
szívveréssel felkapcsoltam a lámpát és láttam, hogy egy kitömött valami fekszik
rajtam.

Aztán szép lassan feltisztult az
agyam és felismertem, hogy ez egy félkarú mellkastorzó, ami kék kockás inget
visel, rózsaszín frottírkesztyű van az egy darab valószínűtlenül hosszú karja végén és a férj arcképe van a fejére
rávasalva. Ugye mondanom sem kell, hogy életnagyságban???

Persze a férj már a sikításra
odaóvakodott az ajtóhoz és a résen keresztül leste a reakciómat.

-        
Isten éltessen!!!- ordított fel hirtelen.

-        
Ööö, köszi édesem. Hmm, izé, szóval MI EZ??? – leesett,
hogy névnapom van.

-        
Hát ÉN!

-        
Nem mondod??? Eddig azért eljutottam, főleg mert rá van
vasalva a fejed. De mégis mit akarsz ezzel? Válunk és ennyi marad belőled???
Egy éves kiküldetés Bangladesbe??? Külön szobába költözöl???

-        
Ja, nem dehogyis. Azért kaptad, mert mostanában
panaszkodtál, hogy később megyek aludni, mint Te, és hiányzik, hogy a vállamon
aludjál el átölelve. Mostantól erre nem 
lesz gondod! Tetszik??? – a férj esküszöm, hogy halál lelkes volt.

-        
Persze, izé, hogyne. Nagyon jó pofa. Tényleg. –
magamban persze vertem a fejem a falba, hogy egyszerűen tudhattam volna, hogy a
kábé 50 utalás és felszólítás miszerint KÉNE EGY TÉLI DZSEKI kevés volt.

Na nem mintha nem röhögtem volna nagyon-nagyon a férj-párnán! Tényleg irtó vicces, arról nem is beszélve,
hogy azóta kiderült, hogy Marci is imádja. (Párnapának hívja és mindenhová
vonszolja magával.) Szóval az egyetlen problémám az, hogy ez a lakás 60
négyzetméteres… Mondtam már, hogy ez az izé meg életnagyságú??? Szóval csak
annyi, hogy túl kicsi a hely egy darab férjnek is, nemhogy kettőnek! Főleg
miután minden szekrényből ömlenek kifelé a cuccaink. Asszem erre a férj is elég
korán rá fog jönni, ma ugyanis a férjpárnával fogok elaludni. 160 centi széles
az ágyunk, szóval van egy erős gyanúm, hogy amikor a férj bejön éjfél körül és
rájön, hogy lapjával sem fér be a párnamásától az ágyba, első dolga lesz, hogy
kihajítja párnaput a folyosóra.

Kaptam még egy kávéfőzőt is. Ugyan
már többször beszéltünk a dologról és én mindannyiszor elmondtam, hogy nem
kell, mert a nescafét szeretem, de tudom, hogy a férj már régóta vágyik egyre. Nem
baj, ő meg majd megkapja Karácsonyra azt a szuper robotgépet, ami dagaszt,
habot ver meg darál is! Úgyis már régóta vágyom rá.  Viszont az meg baromi boldoggá tesz, hogy nem sajnálta az időt és kitalálta, meg az anyukájával megvarratta a párnaput. Anyósom fel is hívott, hogy az ő kisfiánál nagyobb egója tutira nincs másnak. Biztos többet gondolt rám közben, mintha egy Libri vásárlási utalványt vett volna. Mindent összevetve jó kis névnap volt ez, na.

Szellemekkel suttogó

2008 november 20. | Szerző: lustanyu

Most bizonyára nem leszek túl népszerű és előre is elnézést kérek a sorozat rajongóitól, de nem tagadhatom tovább, hogy
mennyire idegesít Melinda Gordon. Ő a Szellemekkel suttogó című teljesen felejthető
sorozat főszereplője, Jennifer-Love Hewitt alakítja, akivel egyébként semmi
bajom, gyönyörűséges, ízig vérig nő – legalábbis a megjelenése. Egyébként nem tudom, mert hát ugye nekem sose köszön.) A sorozat semmi
különös, lényeg, hogy a csaj beszél az itt ragadt lelkekkel és átsegíti őket a
fénybe. Férje mentős és hát valami esssszméletlenül ideális és idillikus a
házasságuk, mert mind a ketten esssszméletlenül tökéletesek.

Az ő házasságukban nem jelent
problémát, hogy a csaj rendszeresen lelép a kettesben elköltött
vacsorákról/mozikról/éjszakákról szellemeket hajkurászni. A férje ilyenkor csak
aggódva kuncog, hogy semmi baj, csak vigyázzon magára. Ha mégsem, akkor a
férjet riasztják sürgős esethez és ő lép le. Ilyenkor a csaj kuncog aggódva,
hogy semmi baj, csak vigyázzon magára. Hát MIVAN??? A 10. esetnél azért emelje
már fel valaki a hangját, hogy „figyelj szivi, a tököm kivan, hogy 5 hónapja
nem voltunk együtt, mert te folyton elrohansz! Ülj vissza szépen a farodra,
befejezzük a vacsit és utána mehetsz.” (Esetleg csak holnap reggel mehetsz.)
Egyébként azt sem szeretem, ha valaki egyfolytában kuncog. Ez azt jelenti
ugyanis, hogy sohasem röhög. Ha számomra valami igazán vicces, potyog a könnyem
a nevetéstől, eltűnik a szemem a nevetőráncaimban és kapkodom a levegőt. Hát
Melinda soha nem tenne ilyet, az biztos. (Persze az én röhögésem mutogatásával
meg nyilván nem lehetne tömegeket a TV képernyő elé szegezni, maximum valami
mimikai ráncok elleni krém reklámját tudnám segíteni.)

A múltkor rázuhant egy repülőgép
a kisvárosra és egy TV stáb megkérdezte Melindát mint járókelőt, hogy mit
szólnak az ittlakók az esethez. – A városka lakói erősek, túl fogják tenni
magukat rajta. – na ez végképp kicsapta a biztosítékot nálam, hogy hát
lehetetlen ebből a nőből emberi reakciót kicsikarni. Ha engem kérdeztek volna
meg, biztosan leordítom a riporter fejét. – Mégis mit gondol, mit szólnak???
Meghalt 300 ember, akiknek a darabjait még mindig szedegetjük a főtérről!!!
Totál kivagyunk, se éjjelünk se nappalunk, basszus. – és hát különben is, mi
az, hogy erősek a városka lakói??? Vannak erős lakosú és gyenge lakosú városok?
Van egy város-teszt, amit költözéskor ki kell tölteni, átlagolnak és besorolnak?
Na jó, most már megint felhúztam magam. Melinda maga a női Bobby Ewing! (Már őt
is utáltam annak idején.)

Egyébként nálunk mostanra
szállóige lett az ellenszenvemből. Ha a férj felhív napközben és morcos a
hangom, akkor egyből megkérdezi, hogy „Ajjaj, megint felidegesített Melinda
Gordon?”. Vagy este… „én megértem, hogy nagyon felhúzott Melinda Gordon, ettől
függetlenül a Wok-ot elmoshattad volna…”

Ami viszont még ettől is sokkal
idegesítőbb az az, hogy mindezek ellenére nézem. Csak azért, hogy utána puffoghassak.
Valami ősi mazochizmus ez, vagy inkább ősi irigység, amiért Melinda olyan
disztingvált, finom és nőies, nem káromkodik, és maximálisan türelmes. Vagyis
minden, ami én nem.

Öööö, létezik, hogy egy egész
bejegyzést szenteltem egy sorozatnak? Uhh, most már tényleg nem tudom
letagadni, hogy szánalmas vagyok, itt a vég és sürgősen találnom kell valami
értelmes elfoglaltságot… Mondjuk rendszerezhetném a hónapok óta halomba gyűlő
postát… Egyelőre azonban képtelen vagyok koncentrálni, annyira felb.szott
Melinda Gordon. 

Éljen a műanyag!

2008 november 19. | Szerző: lustanyu

 Azt hiszem, át kell keresztelnem
a blogot „kétbalkezes”, vagy „rakás szerencsétlenség”, vagy valami hasonlóra.
Komolyan ezt már nem is fogjátok elhinni, de most meg családon belüli erőszak
áldozata lettem!!!

A 16 hónapos ugyanis szemen
vágott egy fakockával. Mit sem sejtve feküdtem és sajnáltam magam nagyban a
kanapén (még mindig a lumbágó miatt), amikor közeledett az én kisfiam angyali
arccal, nem kockáztatott, megvárta amíg csak két lépés távolságra kerül és
akkor pusztán játékból izomból megküldte a kezében lévő fajátékot. (A férj
mániája, hogy vegyünk mindenféle fajátékot, merthogy milyen szép, meg mennyire
fejleszt stb.) Hol máshol talált volna el az a szar, mint a szememtől 2 (kettő)
milliméterre. Felhasadt a bőr, vérzett, bedagadt, és másnapra természetesen ott
díszelgett a monokli classic is a bal szemem alatt. Mihelyst megtörtént az eset,
azonnal elkiáltotta magát, hogy „nincs dobigálás”! Mondjátok már meg, hogy ha
tudja, akkor MIÉRT csinálja??? Miért??? Ilyen esetben természetesen az ember
nem kezdheti el letörölgetni a vért a képéről, hiszen minden szakkönyv
megmondja, hogy AZONNAL kell reagálni, különben a gyerek nem fogja tudni, hogy
miért kapja a büntetést. Ezért vércseppeket hullajtva a lakásban szanaszét azonnal
berángattam a szobába, hogy sarokba állítsam és elmagyarázzam miért is nem
szabad embereket kurva hegyesre csiszolt fakockákkal dobálni.

Mondjuk az azért eléggé vicces
volt, ahogyan az emberek néztek a férjre másnap a teszkóban! Amíg álltunk a
sorban a felvágottas pultnál, össze is súgtak a hátunk mögött. Nyilván a
monoklival meg a lumbágós sántikálásommal úgy néztem ki, mint akit tegnap jól
helybenhagytak. Észlelte ezt a férj, ezért extra kedves volt velem, csak úgy
röpködtek a félhangos „kicsim”-ek, „drágám”-ok, meg „édesem”-ek. Csodálkoztam
is, mert nem egy nagy becézőgép a férj. Egyébként most sem jött be neki a nagy
kedvesség, mert az emberek ezután meg olyan „tegnap gondolkodtál volna, Te
paraszt és most nem kéne a drága téliszalámira kőtened” szemmel néztek rá. Én
meg röhögtem, mert ilyen gyorsan még soha nem vásároltunk be, ugyanis a férj
azon is fél óráig rágódik, hogy milyen ásványvizet vegyünk. (Esküszöm, hogy a
lakáscserét gyorsabban eldöntötte, mint egy átlag teszkós bevásárlásnál az
ásványvíz, vagy a só márkáját.)

Igazából nem is vicces, mert
iszonyatos arra gondolni, hogy másokkal ez tényleg megtörténik. Mármint hogy
tényleg helybenhagyja őket a férjük. Ebben az esetben viszont az a pozitív,
hogy az emberek mégsem annyira érzéketlenek egymás iránt, mint gondolnám,
hiszen tényleg néhányan igazán csúnyán néztek a férjre. Jaj, nem filozofálok
inkább, mert ahhoz én nem vagyok eléggé mély személyiség.

Természetesen a hülye fajátékot
száműztem a lakásból és végre én okoskodhattam a férjnek, hogy – mondtam én,
hogy nem elég, hogy drága, de még nagyon veszélyes is! – persze erre semmit nem
tudott mondani. Csodás érzés, ha igazam van!

Lesérülve

2008 november 14. | Szerző: lustanyu

 A múltkori jógás incidensnek sajnos hamar
jelentkezett az eredménye… 

Épp léptem ki a
bugyimból (ejnye, nem azért, csak fürdéshez készülődtem) amikor deréktáj felől
hallatszott egy szolid “reccs”. Abban a pillanatban száj felől
hallatszott egy nem szolid, viszont nagyon hangos “ááááááá”, majd
rögtön utána egy “azt a rohadt életbe, VALAKI SEGÍTSEN!” Így
kezdődött a mi kis történetünk Signor Lumbago-val. Sajnos nagyon ragaszkodik
hozzám a szemét dzsigolója.

Tényleg borzalmas
érzés. Úgy nézek ki, mint egy élő kérdőjel. Mutatom: ???? Ha ez még nem lenne
elég, egy olyan kérdőjel, akit még derékban el is törtek. A férj már csak
rokkernek hív. (A rokkant beceneve, ami még csak véletlenül sem a ténylegesen
mozgássérültek gúnyolása, hanem jogi pályafutásom során hívtuk így
azokat, akik rokkantkártyát hamisítottak) Az első kritikus két napban Marci
anyósomnál volt, mert gyakorlatilag meg sem bírtam mozdulni, komoly kihívást
jelentett a köhögés, a tüsszögés és a pisilés. (Nagyvécéről szó nem lehetett)
Szóval most kissé eltűntem.

És még mondja bárki,
hogy a jóga egészséges! Zárójelben jegyzem meg, hogy ha nem lettem volna
ennyire puhány, akkor nyilván nem lett volna ilyen súlyos következménye.
Végülis a világon elég sokan hajolnak le, majd állnak fel naponta…Jaj, nem is tudok most sokat írni, mert nem jó ülni. 

Jógázunk

2008 november 11. | Szerző: lustanyu

 Tegnap felfedeztem, hogy nem elég
a növekvő hájmennyiség, de gerincferdülésem is van. A nyakam környékén a
gerincem nagyon határozottan ferde, amolyan első fokozatú púposodás van
kialakulóban nálam. Gondolom ezt egyrészt a gigantikus dudáimnak, másrészt az
egyre nagyobb tömeggel rendelkező Marcó cipelésének köszönhetem. Na most az egy
dolog, hogy a hájjal az ember megpróbál megbarátkozni (igazából a pasikat nem
zavarja) de a kvázimódósodás egy teljesen más történet. Az ellen küzdeni kell
és én fogok is!

Itt van pl. a Zone Club-on minden
egyes nap fél 4-kor egy félórás jóga. Nincs kifogás, mert nem kell kibumlizni
miatta halálfarka-falvára, nem kell átöltözni, ingyé’ van és nagyon hatékony.
Csak ugye itt van Marcó. Oda se neki, kezdjük is el!

„A nap üdvözlésével kezdünk, amit mezítláb végzünk”. Javában
üdvözlöm a napot, amikor hirtelen indíttatástól vezérelve kimászik a
játékosdobozából, leguggol és tiszta erőből megcsavarja a jobb kislábujjamat. Óhh,
hogy a rohadt életbe, a lábamba belehasító éles fájdalomról eszembe jut, hogy a
múlt héten elblicceltem a körme levágását, mivel annyira ordított és nem volt
energiám hozzá. Jelen pillanatban fél lábon ugrálva átkozom a napot, ami nem
kifejezetten méltó egy jógihoz.

„Kilégzés, lefelé néző kutya, belégzésre felfelé néző kutya, mély
levegő”. A kutya szóra felkapja a fejét és a képernyőre mered… Látom, hogy
nem érti. Tutya? Hol tutya?- követeli rajtam. – A néni a kutya éppen. Úgy
csinál, mint egy kutya.- magyarázom. -Tutyanéni. Vauvauvau – Megnyugodni
látszik. Innentől kezdve ha a tornászcsaj kiejti a száján a „kutya” szót, Marci
rám néz és követeli, hogy ugassak. Én pedig ugatok szorgalmasan, ami eléggé
megzavarja a kilégzés-belégzés ritmusát, de nem baj, mert elégedett vagyok
azzal, hogy a tornámból szuper közös fejlesztő gyakorlat lett. – Vauvauvau.-
Levegőt kifújom.

Elmegy a csaj reklámra, mialatt
nekem hátul összekulcsolt kézzel felfelé nézve és egyenletesen lélegezve kell
lazítanom. Isteni, szuper, imádom a jógát, amikor bumm, a tokámhoz csapódik egy
hideg gumilabda. -Pöttyös labda pattog- kommentálja, miközben fuldokolva
köhögök. Oké, mivel most a föld energiáját kell magamba szívnom, leszarom, hogy
majdnem kitört a nyakam a váratlan támadástól, majd máskor megmagyarázom neki,
hogy miért nem szabad emberekhez váratlanul kurva kemény labdákat hozzávágni.

Visszajön a csaj, „háromszög ászanával folytatjuk, belégzés,
nagy terpesz, kilégzésre jó mélyen lehajolunk, fix pontra nézünk „-mint később
kiderül azért, hogy nehogy elvágódjunk. Nézem a fix pontomat, amikor hirtelen
kitakarja a terpesztett lábaim közül előbukkanó szőkésbarna fej és egy
kíváncsian pislogó nagyonkék szempár. Egyensúlyt vesztek, jól megbillenek és
kétségbeesetten próbálom újra felvenni az ütemet. ami elég nehéz, mert annyira
érdekesnek tartja, hogy fejjel lefelé lógatva látja a fejemet, hogy állon harap.
Felpattanok. Na nem jógi módra szépen lassan csigolyáról-csigolyára, hanem a
fájdalomtól meggondolatlanul jó hirtelen. Megrántom a derekam, ami nem jó, mert
ha a kvázimódós púpomhoz még társul egy derékficam, akkor úgy fogok kinézni,
mint egy „S” betű.

Mire végzek a „nem szabad
harapdálni” szentbeszéddel, már lazítani kell. „Hulla póz, simán hanyattfekszünk, kezünket ellazítva pihentetjük a test
mellett, egyenletesen lélegzünk és érezzük, amint feltöltődünk energiával. Csak
befelé figyelünk, kilégzés. Belégzés, szemünket lehunyjuk, minden izmunkat
ellazítjuk, kilégzés.” Ebben a pillanatban hideget érzek az orromon. –Bobóc
orra.- mondja, és rám tette az életnagyságú játék bohócfej narancssárga
orrtartozékát. Oda se neki, kilégzés, lazít. – Bobóc szája.- hallom, s
egyidejűleg hatalmas vigyorra formált pink fröccsöntött száj koccan a
fogaimhoz. Majd szépen lassan rám kerül a bohóc összes alkotórésze. Úgy
nézhetek ki, mint hát, izé… egy bohóc.

Nem tudok befelé figyelni,
egyrészt röhejesen érzem magam, másrészt szétfeszít a büszkeség, hogy az én 15
hónaposomnak milyen hihetetlenül fejlett az asszociációs képessége!