A kapálás elhozza a világbékét!

2011 április 28. | Szerző: lustanyu

 Avagy sikerült összegyűjtenem 8 olyan dolgot, amely mama szerint megoldódna, ha az emberek kapálnának. 

Természetesen az új blogomon, ami könnyen meglesz, ha valaki a www után írja a nevemet, és a pont hu-t. 

Lustanyu olvasói kérdésekre válaszol

2011 április 21. | Szerző: lustanyu

 Persze már nem itt, hanem az új blogomon! 😉 

Aminek a címét nem írhatom le, mert az Nlc figyelmeztetett, hogy nem szabad konkuens blogmotoron lévő blogot ajánlani, és hogy megsértettem a Policy-t az elköltözős bejegyzéssel, emiatt törölték az utolsó két bejegyzést.

DE! Akinek a gugli olyan jó barátja, mint nekem, az könnyen rám talál, ha beírja a keresőbe, hogy lustanyu. 

Gasztroönbizalom a béka segge alatt

2011 március 30. | Szerző: lustanyu

  El sem hiszitek, milyen örömmel olvastam a különféle odaégetett dolgokról szóló beszámolókat. Kifejezetten jó érzés tudni, hogy pl. spenótot nem csak én vagyok képes odaégetni, de az odaégett húsleves sem piskóta. (Erről jut eszembe, hogy természetesen már a piskóta is megvolt) 

Gasztronómiai önbizalmam éppen mélyponton van egyébként, mert a köztudomásúan remek étvággyal megáldott leánygyermekem épp 20 perce fikázta le a főztömet. Fel is idegesítettem magam, hogy én itt egyfolytában azon görcsölök, hogy miféle zöldségeket, vagy egyéb egészséges összetevőket csempésszek az étrendjükbe, aztán rendszeresen megkapom érte a magamét. A mai különleges padlizsán és cukkini alapú mediterrán fűszerezésű köretemre a Lili csak ránézett, majd rögvest közölte, hogy “kaka”, és hozzálátott a rizs és hús elkülönítéséhez, nehogy véletlenül akár hozzá is érjenek a gyanús zöldségkörethez. Mondtam neki, hogy az nem kaka, csak a padlizsán miatt barna, kóstolja meg. A szájához emeltem egy padlizsán falatkát, mire felháborodottan felkiáltott, hogy “neeee kaka”, kiverte a kezemből és dühödten a földre dobta a tányért. (Aminek tartalma valami isteni szerencse folytán nem borult a padlóra, úgy látszik, a gravitáció ma valamiért az én oldalamon állt.) 

A múltkor pedig Marci nyírta ki a lelkesedésemet, amikor megpróbáltam a félig teljes kiőrlésű lisztből készült palacsintáját almatöltelékkel tálalni. Ő nem szólt egy szót sem, csak lelkesen bekapott egy falatot, majd öklendezésbe kezdett és kis híján ráhányta az egészet az asztalra. (Almás-porcukros palacsintáról beszélünk, nem rokfortos kelbimbóról!!!) Azt hiszem, ez a fajta viselkedés egyértelműen értékelhető a főztöm kritizálásaként. El is keseredtem, mondtam a férjnek, hogy szarok én az egészre, kutyám se fog kínlódni az almapucolással/reszeléssel/párolással csak azért, hogy a gyerek elborzadva öklendezzen tőle, majd sütök minden nap panírozott dinót, párolok hozzá rizst, ‘szt mindenki boldog lesz. A férj nagyon egyetértett velem és biztosított, hogy az én oldalamon áll, maximálisan támogatja az egészséges ételek ügyét, majd fél óra múlva odasündörgött, hogy ha esetleg tényleg megsütném holnap azokat a dinókat, eltennék-e neki is kettőt, vagy inkább úgy hármat-négyet. Aljas áruló! 

Visszatérve a múltkori esetre, teljesen-tökéletesen megérte az odaégetett spenót és a dzsuvás haj és konyha, mert Marci remekül szerepelt a ki mit tudon, olyannyira, hogy legfiatalabb indulóként ő nyert vers és próza kategóriában. A májtájéki zsírgyarapodás persze azonnal beindult nálam, a gyerek viszont nem igazán értette a nagy ajnározást. (Ő nem is tudta, hogy itt nyerni is lehet, mert az óvónénik csak annyit mondtak nekik, hogy aki szerepel, mindenki kap oklevelet, meg valami kis ajándékot. Az ő esetében pedig biztosítottak, hogy ha az utolsó pillanatban meggondolja magát, hogy inkább nincs kedve, vagy megijed a tömegtől, akkor természetesen nem kell kiállnia.) Egy itteni általános iskolában volt a nagy esemény, elég sok tanár is jelen volt, mindenki hüledezett, hogy “hány éves a kisfiú, atyaég, még csak három és fél”, meg “ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem”, stb. (Májzsírgyarapodás ezen a ponton már kritikus méreteket öltött.) Szóval úgy felzaklatódott, hogy hazatérés után úgy két óráig meg sem szólalt, csak csendben rakosgatta a nyeremény társasjáték elefántjait, és emésztgette a történteket. 

Aztán amikor nagy sokára megszólalt, akkor csak annyit mondott, hogy remek volt igazi színpadon állni, csak azt sajnálja, hogy nem volt függöny, mert a Mercutionak, meg a Rómeónak az is volt. Óvónéni mondta, hogy most majd arra kell figyelnünk, hogy el ne szálljon a gyerek magától, ha megtörténne, vissza kell rángatni a földre. Én meg mondtam neki, hogy inkább arra kell figyelni, hogy én el ne szálljak magamtól meg a gyerektől, és gyorsan felhatalmaztam, hogy ha ilyesmit tapasztalna nálam, nyugodtan rángassa meg a lófarkamat, pláne mert élemedett koromra tekintettel már a GYIVInél sem tehetek panaszt, mire nevetett és örömmel elvállalta a feladatot. Egyelőre még nem volt lófarokráncigálás, úgyhogy valószínűleg nem szállt el az agyam.

Bénanyu

2011 március 25. | Szerző: lustanyu

 Uhh, muszáj ideülnöm egy kicsit lehiggadni. Nem is lustanyu vagyok, hanem bénanyu. Gondoltam itt a tavasz, meg a jóidő, gyorsan összedobok egy könnyed spenótot sült virslivel, aztán inkább töltsük a délelőttöt az udvaron a Lilcsivel. 

Feltettem a fagyasztott spenótot kicsi vízzel, hogy felengedjen. Bámészkodtam, lézengtem, morzsát szedegettem a földről, visszavittem a szennyeskosárból Lili által kihurcolt holmikat a helyükre, mire feleszméltem, odaégett a fagyasztott spenót. (Azért ez nem kis teljesítmény, beláthatjátok. Jelentkezzen, akinek rajtam kívül már sikerült fagyasztott terméket odaégetnie.) Gyorsan leöntöttem a 2mm-es égett rétegről a még megmenthető spenótot, koszos edényt beáztattam, égett spenótréteget körömmel felvakartam. Újabb edényben feltettem a rántást. Bámészkodtam, kevergettem, majd kimentem pisilni. Hogy lehetek ekkora hülye, hogy a rántás mellől elmegyek pisilni??? Természetesen megégett. Edény ment a mosogatóba, égett rántást felvakartam, új rántást odatettem. Kevergettem, koncentráltam (Lili alszik), mikor beleöntöttem a spenótba, látom, hogy csomós. Rántás csomókat fakanállal edény széléhez préseltem, széttrancsíroztam. A 14. után meguntam. Gondoltam milyen jó, hogy ez egy spenót, nem pedig teszem azt zöldbab, nekimehetek a botmixerrel, olyan sima lesz, mint a krém. A botmixert rosszul tettem bele az edénybe, mert nem merült el teljesen, így forró spenótdzsuvát spriccelt szanaszét a konyhában, tiszta pötty a csempe, a pult, a gúnyám és a hajam. Legszívesebben kivágnám a rohadt spenótot a wc-be, de amilyen szerencsém van, melléönteném és még azt is takaríthatnám.

Még nem takarítottam össze, inkább ideültem írni valamint, mintha rágyújtanék, mert szétvág mindjárt az ideg. Ennyi idő alatt (és ennyi koszos edényt gyártva) csinálhattam volna egy sztroganoff bélszínt is. Nem tudom, mi van velem. Lehet azért vagyok ilyen szórakozott, mert Marci ma délután legfiatalabb résztvevőként debütál az ovis kimittudon? Már vagy huszonhatszor elmondtam magamban a versét (atyavilág, fogalmatok nincs, már mennyire unom saját magamat), elképzeltem, hogyan fogok reagálni, ha esetleg belesül, megbeszéltem az óvónénikkel is, hogy ha az utolsó pillanatban betojik és mégsem akar kiállni, akkor nem kell neki. A gyerek reggel annyival intézte el a dolgot, hogy “de ugye rendes színpadot építenek abba a tornaterembe, mert én olyanra szeretnék felállni, mint a Mercutio”, én meg már a fél világot odaégettem. 

A nagyipari égetés és fröccsentés után a spenótból már csak annyi maradt, ami a Lilinek elég, úgyhogy tippelhettek, én mit fogok ebédelni. :-))))))) 

Most megyek takarítani. 

Rövid vagyok, és ez már akkor sem változik, ha jól eszem és sokat alszom

2011 március 18. | Szerző: lustanyu

Marci semmiféle nagykönyvet nem olvasott, ezt már megszoktam.
Ő mindent máshogy és máskor csinált, mint ahogy az meg van írva, de ez a
mostani azért mindenen túlment. Ez történt:

-Anya, te nagyon szép vagy, de azért
B. anyukája sokkal szebb. – így egyenesen a képembe vágta.

-Háp-háp-háp – valami ilyesmi hangot
hallattam, mert az én fejemben eddig a pillanatig élt a szent meggyőződés, hogy
a gyereknek x éves (x>3) koráig az anyukája a legszebb.

-Neeem, anya szebb, mint B. anyukája. –
a férj teljes mértékben átérezte a helyzet súlyosságát, de mivel fogalma sem
lehetett róla, hogy ki B. anyukája, komolytalan volt a próbálkozás.  

– Nem szebb, mert anya rövid. B anyukája nagyon
magas, és a haja is szép, meg az arca is.

-Az én hajam is szép! – oké, a gyerek
egyértelműen rám szállt, de a hajamat nem hagyom.

-Az igaz, de akkor is rövid vagy. De
ne szomorkodjál, mert én is rövid vagyok, meg a Lili is. Majd megnősz, ha sokat
eszel, és sokat alszol.

-Kicsim, én már nem fogok megnőni, de
az nem baj. Csak a gyerekre igaz, hogy megnőnek, ha sokat esznek és jól
alszanak.

-Akkor B. anyukája jól evett és jól
aludt, amikor gyerek volt, te meg nem? Biztos csak csokit akartál enni, meg
nyalókát. – grrrr, ellenem fordította azokat a hülyeségeket, amiket azért
mondtam neki, hogy a fényen és az édes-fényen kívül mást is megegyen.

Na mindegy, miután valamit hablatyoltam óvodás szinten a
genetikáról, meg hogy az emberek nem rövidek, hanem alacsonyak, igazán kíváncsi
voltam B. anyukájára, aki ilyen csúnyán kiütött a nyeregből. A soron következő
óvodai eseményre többet sminkeltem, mint egy menyasszony, még korrektort is tettem
a szemem alá, nehogy má’ még öregnek is tűnjek a híres-magas B. anyuka mellett.

Aztán megláttam, és azt kell mondanom: nemes küzdelemben
maradtam alul. B. anyuka tényleg nagyon szép volt, ráadásul nagyon mosolygós,
kedves is. (Megfigyeltem, hogy a gyerekek hajlamosak a kedvességet a szépség
részének tekinteni.) Beszélgettünk is egy kicsit, bár én igyekeztem tisztes
távolságra állni tőle, mert úgy néztem ki mellette, mint egy kutya ülve.

-Láttad, hogy B. anyukája milyen sokat
beszélgetett az óvónénivel? – kérdezte Marci hazafelé ballagva.

-Igen, láttam. És igazad volt, tényleg
szebb, mint én. – mondtam, mert valahol büszke voltam gyermekem idejekorán
fejlett döbbenetes esztétikai érzékére.

-Nem is szebb. Szerintem te vagy a
legszebb a világon.

Oké, ez az egész komolytalan. És én még korrektort is használtam…

 

Szégyenteljes gondolatok a betegség kapcsán

2011 február 27. | Szerző: lustanyu

 Még régebben beígértem, hogy megírom, milyen szégyenletes gondolataim támadtak a gyerekek betegsége kapcsán, amikor Egerben voltak anyukáméknál, de halogattam a közzétételt, mert genyónak éreztem magam tőle. De most itt az idő, ha vállalni kell, hát vállalni kell, ezt írtam akkor:

“Jajistenkém, most tényleg szégyellem magam. Nem úgy, mint
amikor pirítóst ettünk szentestére, mert az csak műszégyellés volt, de ez most
valódi. Az volt ugyanis, hogy a gyerekek pár napra anyáéknál maradtak, mert
anyukám nagy gondot fordít a házasságom működőképességének megőrzésére és mivel
pontosan tudja, milyen igényesek (értsd rosszak) a gyerekeim, elvállalta őket, hogy a férjjel
kicsit összetákoljuk a kapcsolatunkat. (Nem, semmi komoly gond, csak krónikus
alvásdeficit és a hétköznapok) Aztán telefonált anyukám, hogy a Lili kicsit
lázas lett, de ne ijedjek meg, eszem ágába se jusson visszamenni értük, mert én
sem tudnék vele semmit csinálni és aztán elkezdett panaszkodni, hogy mennyire
szörnyű ez az egész. Hogy a gyereket le kell fogni és a szemébe kell
cseppenteni, aztán le kell fogni és ki kell szívni az orrát, aztán le kell
fogni és a szájába kell nyomni a gyógyszert, aztán le kell fogni és át kell
pelenkázni, hogy aztán kezdődjön az egész elölről, és különben is egész nap nyűgös,
egész nap ordít, folyton felkéredzkedik, hurcoltatja a valagát és ordít, ha már
valamilyen eszközt meglát a kezében.

És akkor történt a szégyenletes dolog. Ahogy anyukám mesélte
ezeket, bár nagyon sajnáltam a Lilit, még jobban szegény anyukámat, aztán
átfutott az agyamon, hogy „jaj de jó, hogy ebből most én kimaradtam”. Azonnal
elhessegettem, mégis egyből jött a szégyen borzadályos árnyéka, ami
besötétítette az egész agyamat, mert azért mindennek van határa és ez az érzés
sajnos túlment azon. De az az igazság, hogy az elmúlt 8 hétben egyfolytában
betegek voltak, egyfolytában birkóztam velük, mert le kellett fogni őket,
minden testnyílásukba csepegtettünk valamit napszakonként legalább kétszer.
Abban az egy hétben pedig, amikor véletlenül jól voltak, akkor oltást kaptak,
plusz a doktornő hirtelen indíttatásból felrántotta Marci kukiján a letapadást,
így szemcsepp helyett egy kamillás vattával kergettem, ő meg kissé széttárt
lábakkal rohant előlem pánikfejjel. (Amúgy tök fölösleges volt feltépni, mert
van egy kis vízsérve amit úgyis meg kell majd műteni, akkor elintézte volna az
urológus, meg volt beszélve. Ha megkérdezte volna, elmondtam volna.) 

 Borzasztóan fárasztó
dolog a saját gyerekeinket kínozni még akkor is, ha az ember tudja, hogy az ő
érdekükben történik. Ráadásul a láz szempontjából teljesen rám ütöttek sajnos.
Én olyan típusú vagyok, hogy 37,5-nél már előkészítem a haldoklós ruhámat
(jelenleg egy kultúrpizsama, ami esetleg orvosok/temetkezési vállalkozók előtt is vállalható), 37,8-nál
már ágyban vagyok, 38 fölött pedig emberi kommunikációra már csak alapfokon
vagyok képes, rövidebb szövegeket sem tudok elolvasni, annyira összemosódik az
agyam. A gyerekek ugyanilyenek lettek, ellentétben a férjjel, aki 38,5-ig észre
sem veszi, hogy lázas, de még 39 fölött sem mozgásképtelen, csak egy kicsit ki
van pirulva, vagy például a barátnőm kisfiával, aki 39,2-vel a kanapén
ugrándozott. Szóval ők 37,2vel már egész álló nap nyígnak, éjszakánként 56X
felébrednek, kifejezetten rosszul érzik magukat, ami borzasztó érzés lehet nekik…
és nekem is az…

Kicsit rohadékul hangzik, de már amikor meglátom a nátha zöld
hírnökét (ez egy eufémizmus volt a takonyra), elfog a pánik az előttem álló
horrorisztikus napoktól, amikor is semmi se jó, semmi se kell, mindenért hiszti
megy, alvás nincs, csak birkózás és könyörgés, hogy „ezt nyeld le”, „egyél pár
falatot, mert a gyógyszertől fájni fog a pocid”, és hogy „kérlek engedd, hogy
anya kiszívja”, valamint „ha háromra nem engeded, akkor lefoglak, egy… kettő…
ne szaladj el, mert utolérlek!” És ha az egyik meggyógyult, akkor jön a másik,
mert soha nem egyszerre betegek… Így amíg az egyik folyamatosan azt igényelné,
hogy ágyban meséljek neki, addig a másik irtózatos mozgásigénytől küzd és
szétkapja a lakást, egy idő után pedig az unalomtól zizzenten nyaggat és
hisztériázik, hogy végre ő kapjon egy kis figyelmet.

És utána arra gondolok, hogy mások krónikus beteg gyerekeket
nevelnek és nem rinyálnak, akkor még jobban elkap a szégyen.”  

És sajnos még mindig aktuális…   

MIkor lesz már tavasz???

2011 február 25. | Szerző: lustanyu

 Talán már nem is kell mondanom, hogy eltűnésem oka ismételten betegség. Most a férj kezdte, Marci folytatta, majd becsatlakozott a Lili is. Én talpon. (Számításaim szerint max még egy napig.)

Remélem csak valami tél végi depresszió ez nálam, de már nagyon tele a bakancsom az egész helyzettel. Mivel valamelyik gyerek mindig lázas volt, másfél hete konkrétan a lábamat sem tettem ki a lakásból, leszámítva azt az egyetlen alkalmat, amikor patikába kellett mennem, mert kezdtünk kifogyni a Nurofenből. Soha nem gondoltam, hogy egyszer a patikába menetel lesz életem fénypontja, de lám, ez is bekövetkezett. Olyannyira élveztem a sétát, hogy sírni tudtam volna, amiért az a rohadt patika olyan közel van. Eljátszottam a gondolattal, hogy felhívom a férjet, hogy sajnos 1 kilométeres körzetben az összes patikában hiánycikk a Nurofen, és mivel három villamos is keresztbe fordult a sínen, nekem gyalog kell elmennem pl. Csepelre. Aztán elvetettem, mert egyáltalán nem hihető, másrészt szemétség egyedül hagyni a beteg férjet két lázas és egyfolytában nyígó gyerekkel. Szóval fél órán belül megjártam a patikát, ezalatt ismételten rácsodálkoztam a világra, furcsa volt, hogy az emberek egyáltalán nem sírnak, nem nyivákolva kommunikálnak, és a rádióban teljesen változatos zenék szólnak, nem csak a Rómeó és Júlia dalai. Hazafelé telefonon kicsit sajnáltattam magamat a férjnek, hogy már a bezártságtól az angolkór tüneteit kezdem tapasztalni magamon, de ő csak annyit mondott, hogy álljak ki a teraszra egy fél órára, vagy vegyek be egy pár cseppet a gyerekek Vigantoljából. Érdekes dolog ez, mert ő egész nap rohangál, intézkedik, ügyfelekkel tárgyal, és engem irigyel, amiért itthon lehetek. Én viszont itthon küzdök két beteg gyerekkel, akik nem alszanak, rosszkedvűek, nem esznek, nem játszanak, és irigylem a férjet, hogy felnőtt emberekkel beszélgethet és úgy kávézhat, hogy közben senki nem bömböl. Ezt a férj viszont határozottan cáfolta és elmesélte, hogy az egyik kolléganő úgy kiakadt a Multinacionális Zrt-re, hogy pont kávézás közben bömbölt. Nem hiszem, hogy a férj tökéletesen megértette a mondanivalóm lényegét…

Mittoménmilyen Noémi pont most mondta, hogy nemsokára jön a tavasz… Legszívesebben hozzávágtam volna a tévéhez a papucsomat „hazudsz, r.banc” felkiáltással, de ezt csak a téli depresszió mondatta volna velem, amiről értelemszerűen nem Noémi tehet, mint ahogy arról sem, hogy tiszta dzsuva a papucsom talpa. Most megyek, csinálok rakott zöldbabot ebédre. Valójában sokkal egyszerűbb lenne, ha a hagymát, a darált húst és a zöldbabot (ebben a sorrendben) szépen beledobálnám a kukába, mert a gyerekek étvágyát figyelembe véve a tegnapi rizibizis rántott húshoz hasonlóan úgyis ott fognak kikötni, és legalább spórolnék az áramon, amit a sütés fogyaszt.

Félre ne értsetek, nagyon sajnálom a gyerekeket, iszonyat pocsék érzés, hogy betegek és nem tudok segíteni, de már kezdem magamat is sajnálni. Ami viszont sehová sem vezet, úgyhogy bocs a szar kedvért, holnapra összekapom magam…   

És lekerül a gipsz…

2011 február 3. | Szerző: lustanyu

A baleseti sebészet legnagyobb idiótája pont előttünk várakozott a bejelentkezésnél. Külsőre teljesen konszolidáltnak tűnt, egy magam korabeli pasi normális gúnyában, jól fésült séróval, begipszelt jobb karral.

Én a Lili babakocsijában ülő Marcóval közvetlenül mögötte várakoztam kissé megtépázva, ugyanis a baleseti sebészet környékén egyszerűen lehetetlen megállni. Hozzávetőlegesen 35 percet cirkuláltam egyre idegbetegebben helyre vadászva, magamban szidva a VIII. kerületi parkolási társaság összes létező alkalmazottját, és azok agnát és kognát rokonait. Már Marcinál is elszakadt a cérna és rám ordított, hogy „Anya!!! Hát álljál már meg valahol!!!” Én meg tehetetlenül visszaordítottam, hogy „hát nem érted, hogy nem tudok???” Erre ő nagy bölcsen: „Egyszerűen lépjél a fékre, attól majd megáll az autó, mi meg kiszállhatunk végre.” Hahaha, imádtam a gyerek vezetéstechnikai kioktatását! Mintha magamtól nem tudnám, hogy a fékezéstől megáll az autó! Igenám, de azok a rossz arcú fluoreszkáló mellényes bácsik – akik mellett pont tizenkettedjére haladtunk el egyébként – előszeretettel osztogattak piros színű fémruhákat más ideggyenge autóstársaim bal első kerekére, akiknél szintén elszakadt a cérna és úgy döntöttek, törött lábukkal elég lesz 500 métert sétálniuk, majd megálltak két fa között. Na mindegy, végül úgy sikerült megállni, hogy pont elment valaki, én meg bevágtam a helyére.

Szóval kissé elgyötörten várakoztunk a jólfésült mögött, elég lassan haladt a bejelentkezési sor.

·         XY doktornőhöz jöttem. – mondta a jólfésült, teljesen jólfésült hangon.

·         A TB kártyáját legyen szíves.

·         Már legalább ötször voltam itt bazdmeg, és mindannyiszor elkértétek, bazdmeg. – ez már nem volt túl jólfésült.

·         Uram, ne haragudjon, e mégis honnan kellene tudnom a kártyája nélkül, hogy kicsoda Ön? – reagált a bejelentkezős néni rezzenéstelen arccal. – Egyébiránt nekem elég az ambuláns lapja is, abból is meg tudom állapítani az adatait.

·         Marci, odanézz! Ott egy kutya trikóban. – ez én voltam egy kétségbeesett próbálkozással, hogy eltereljem a gyerek figyelmét a kitörni készülő balhéról.

·         Csssss! – válaszolta ő, mert baromira nem érdekelte a trikós kutya. (aki egyébként nem is volt ott)

·         Menjen már maga a p.csába, fogalmam sincs, hol a g.ciben van az ambuláns lapom! – ordított jólfésült, miközben előhalászta a TAJ kártyáját és majdhogynem a hölgyhöz vágta. A gyerek lenyűgözve figyelt, én teljesen ledöbbentem, hogy mekkora egy ordenáré surmó ez a jólfésült, valamint az is átfutott rajtam, hogy mégis mennyi minden mocskot és szemetet kénytelenek lenyelni ezek a nők itt a betegirányítóban. Ekkor legszívesebben pofán töröltem volna jólfésültet. A gyerek hallgatott, én bejelentkeztem, de az agyam lázasan kattogott, hogyan is kellene az esetet lekommunikálnom. Közben hívtam a liftet, még mindig gondolkoztam, amikor is a gyerek megszólalt: „Anya, hát hol a g.ciben van már ez a lift?” Leguggoltam a babakocsihoz és elmagyaráztam, hogy az a bácsi, aki ezt mondta, egy nagyon buta bácsi volt (oké, igazából lehetséges, hogy azt mondtam bunkó), mert ilyet nem szabad mondani, és még kevésbé szabad idős hölgyekkel ilyen stílusban beszélni, és hogy a g.ci egy nagyon csúnya szó. Hosszasan gondolkozott, szinte látszott, hogy kattognak a kis agyában a fogaskerekek, amikor nekem szegezte a kérdést: „Anya, és akkor hogy kell szépen mondani azt, hogy g.ci?” Én hápogtam egy sort, és ismét megkértem, hogy ne mondja ezt a szót többször. „Tudod csak azért kérdeztem, mert a szar is nagyon csúnya szó, azt sem szabad mondani. De azt szabad, hogy kaki. Az nem csúnya. Azért kérdeztem, hogy mi a nem csúnya g.ci.” Értelemszerűen nem mondhattam azt, hogy sperma, ezért elmagyaráztam, hogy ennek nincs szép változata. (Hazugság, de nem baj, erre még ráérünk szerintem.)

Azt a részt most átugrom, hogy a röntgenre várakozva gyerekem felordított, hogy „Odanézz anya, ott a bunkó bácsi! Ő is röntgenre vár?”, mert szerencsére az idióta nem hallotta meg. Nagy nehezen mi is túl voltunk a röntgenen, újra fel kellett mennünk az emeletre a dokihoz.

·         El van törve, Doktor úr? – kérdeztem reménykedve, miközben a doki a számítógépen tanulmányozta a gyerekem lábfejéről készült röntgenfelvételeket.

·         Nos, ha akarom eltört, ha akarom, nem tört el. – válaszolta ő teljesen nyugodtan. Paff. Gondolhatjátok, hogy ez nem éppen az az egzakt diagnózis, amit egy anya hallani szeretne, miután pontosan négy röntgenfelvételt készítettek a gyereke lábáról.

·         Nem teljesen értem. – mondtam kissé idegesen.

·         Megértem Önt. – mondta a doki, majd hosszasan magyarázott valamit, hogy a gyerekek csontja néha a röntgenen úgy látszik, mintha eltört volna, de közben meg nem is, blablabla, majd a végén azt mondta, a röntgen alapján nincs eltörve, de mivel a gyereknek szemmel láthatóan fáj, nem terheli, nem áll rá, ezért mégis azt mondja, hogy el van törve.

·         És akkor mi a teendő? – kérdeztem, mert végülis baromira nem érdekel a gyerekcsontológia, csak az, hogy lesz gipsz,vagy nem lesz gipsz.

·         Nem kap járógipszet. Az ilyen esetekre szoktuk javasolni, hogy kemény felületen járjon a gyerek. Nagyon jót tesz például az igazi fából készült klumpa viselése. – mivan??? Faklumpa???

·         Hát doktor úr, erős a gyanúm, hogy jelenleg viszonylagos hiánycikk Magyarországon a 26-os méretű faklumpa, mire pedig lefoglalnék egy 5000,- Ft-os fapados jegyet Amszterdamba, talán meggyógyul a gyerek lába is…

·         Hahaha – a doki szerencsére vette a poént – természetesen tudom, hogy nem lehet gyerekméretű faklumpát venni, csak a példa kedvéért mondtam.

·         Akkor mit tudok csinálni? Mármint a faklumpa helyett?

·         Hát semmit.

·         Az nem sok, viszont legalább menni fog. – ha már belejöttem a poénkodásba…

·         Ez van. A gyerekek okosak, és soha nem szimulálnak. Ha fáj neki, nem fog ráállni. Ha nem fáj, majd rááll. Maga ne csináljon semmit. Az sem baj, ha a külső talpélén biceg, mint most például most, sőt még lúdtalp megelőzésnek is jó.

Hát ennyi volt. Ezért szívtunk a fekvőgipsszel, a parkolással, a bunkó bácsival, a bejelentkezéssel, a röntgennel, meg az egésszel, hogy kiderüljön: az égegyadta világon semmit nem kellett volna csinálnunk már az elején sem.

De a leggázosabb, hogy mihelyst hazaértünk, Marci felkiáltott: „Anya, akkor most onnan, hogy „Capulet ad partit ma, bevágunk a partiba! Te leszel Rómeó, a Lili meg Benvolio.” Na nem. Nem és neeeeeeeem.

Férfi-fiúk a Hotel Mamában, ellátás all inclusive

2011 február 1. | Szerző: lustanyu

 Engem nem bántott Steev megjegyzése. Valahol van ám valami
abban, amit ír. Persze megértem, amit sértőnek éreztetek benne, és ne fojtsátok
magatokba az indulataitokat, ha úgy érzitek beszólt, adjatok neki. J (Bocs Steev)

Nem pont azzal értek egyet, hogy nem kell a gyereket
babusgatni, ha beteg, mert talán egy kis babusgatástól még nem lesz semmi baj,
de tényleg van egy határ, amit olyan könnyű átlépni. Én például szétnéztem (a
fejemben) és egy perc alatt 5 harmincon túli pasit találtam az ismerőseim
között, aki még mindig az anyukájával él. Anyuci reggel felkelti, megcsinálja a
szendvicsét, csomagol neki ebédet, ügyel rá, hogy a kávé meleg legyen, mire a
32 éves csemete végzett a zuhanyozással. Ruhamosás, vasalás, takarítás
természetesen benne van az All inclusiv Mamahotel szolgáltatásaiban, ami egyes
esetekben nem kerül semmibe („hagy gyűjtsön az a szegény gyerek a lakásra” „nem
fogok tán a saját gyerekemtől pénzt elfogadni???”), más esetekben némi
rezsipénz fejében történik.

Ez vajon normális? Megkérdeztem ezeket a fiúkat, ők semmi kivetnivalót
nem találnak benne: „Miért költenék albérletre? Az totál ablakon kidobott pénz!
Akkor már inkább megspórolom!” „És megspórolod?” „Hát… izé… nem, de most vettem
egy kurvajó Iphone-t! És csekkold csak a vacsiúj tükörreflexes Canon gépemet,
olyan képeket csinál, hogy beszarsz!!!”

Biztosan én sem hajítanám ki a gyerekemet az utcára 18 évesen,
de azért valahol nem normális, hogy 30+X éves embereknek nincs igényük a külön,
önálló életre. Én is csóró voltam, amikor ideköltöztem, de összeköltöztem egy
barátnőmmel és felesben álltuk a költségeket. Elképzelni sem tudtam volna, hogy
anyukám kenje a kenyérkémet ilyen idősen. Meggyőződésem, hogy ez a fajta
gondoskodás már tényleg káros, és ebben van igaza Steevnek, hogy az anyák
rontják el, színtiszta jóakaratból. De vajon hol van az a pont, amikor károssá
válik? Tényleg annyira egyértelmű, mint ahogyan kívülről annak látom? Vajon ÉN
rá fogok jönni? Most nagy a pofám, aztán ki tudja, lehet 30 év múlva az lesz a
legnagyobb problémám, hogy a kisfiam vacsoráját melegen tartsam, amíg hazaér a
munkából. (A férj most mondta, hogy ez abszolúte kizárt, mert én ehhez túl
lusta vagyok)

Hmm? Mit gondoltok? Oszthatjátok, mert bírom, ráadásul
tényleg érdekel a véleményetek.

Ui: viszont 40 fokkal munkába menni tényleg gáz. Egyrészt
zéró a munka hatékonysága a láz miatt, másrészt másnapra agyonfertőzi a fél
brigádot, vagyis nemzetgazdasági szinten is káros. J

Hogyan lett Mercutioból Leoncio úr?

2011 január 24. | Szerző: lustanyu

 Úgy kezdődött, hogy a férjtől Rómeó és Júlia musical jegyeket kaptam Karácsonyra. Ráhangolódás végett megnéztem a youtube-on a Lehetsz király színpadi változatát, a 3,5 éves pedig teljesen lenyűgözött állapotba került. Először csak újra és újra meg kellett néznünk. Utána a „klipben” szereplő három férfiúról minden háttér információt el kellett mesélnem,  a vége pedig az lett, hogy átlag napi hatvanszor elő is adtuk.

Marci direktor osztotta a szerepeket, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Benvolio (Lili) figyelmét elég gyakran elterelte a darabról a formabedobós bödönje, ezért Marci kénytelen volt egyszerre két szerepet is eljátszani. Én sztenderd Rómeó lettem a végére. (Naná, hogy mindig nekem jut a legszarabb szerep. Képtelen vagyok megérteni Júliát, én egyértelműen Mercutioba zúgtam volna bele… Persze hozzá se mentem volna feleségül másnap, pláne nem nyírom ki magam kétszer, pláne nem 14 évesen, de ebbe most nem is megyek bele, mert a férj szerint túlságosan földhözragadt vagyok én a színházhoz.)

Szóval rendületlenül szólt nálunk a Lehetsz király, amelynek van egy olyan része, hogy Mercutio leugrik egy emelvényről. Na, ez nem sikerült az én Marcimnak tegnap negyvennegyedjére: oltári bőgés lett a vége, és egy megdagadt lábfej. Pont Egerben voltunk, úgyhogy gyorsan indulás vissza (naná, hogy az autópályán is kifogtunk egy helikopteres mentést és kerek egy órát vesztegeltünk mozdulatlanul, miközben a férjjel felváltva tartottunk a kis sérült lábát, mert lógatva fájt neki), a férj kidobott minket Lilivel a lakásnál és már vitte is Marcit a balesetire.

Ott kiderült, hogy valószínűleg a házi Mercutionak eltört a nagylábujja, úgyhogy ideiglenesen fekvőgipszet kapott. Nagy az esély rá, hogy csütörtökig komoly idegrendszeri károsodást fogok szenvedni, még az is lehet, hogy visszafordíthatatlant. A lábtörött-fekvőgipszes-náthás Marci ugyanis iszonyatos. Természetesen azonnal megszereztem a Verdákat, meg egy pár más mesefilmet (bocsánat, Vekerdy Tamás), de leszarja. Halálosan unatkozik, már elunta a mesélésemet, rajzolgatni nem tudok vele órákig, mert a Lili kiakad, úgyhogy egyetlen szórakozása, hogy ugráltasson: Anya, hozz zsebkendőt, fújd ki az orrom, vigyél ki Wc-re, vigyél be a szobámba, hozzál ki a szobámból, kérek egy könyvet, de mégsem ezt, vigyél az asztalhoz, hozzál ceruzát, inkább gyurmát, most meg teát, stb…

Egyértelműen lecsengett a Rómeó és Júlia és egy teljesen más darab kezdődött, amelyben én vagyok Isaura, ő pedig Leoncio úr, de pechje van, mert nálunk ez a sorozat tutira nem fog megélni 167 részt (bár az jól esne, ha esetleg gyűjtenétek a felszabadításomra), ugyanis én egy köcsög, lázadó Isaura vagyok. Így miután negyedjére sem felet meg az az Anna Peti Gergő, amit kihoztam, közöltem vele, hogy itt az ideje némi karizom-fejlesztésnek, kússzon oda a könyvespolchoz és válassza ki, amelyiket akarja.  Leoncio nem számított a lázadásra, így ahelyett, hogy korbáccsal végigvágott volna hatszor a hátamon, döbbenetében szépen térdre ereszkedett és elkacsázott a könyvéért. Na tessék, megy ez szépen. (Különben is mondta a doki, hogy nem kell ám neki feküdni, csak ne álljon rá a gipszére)

Csütörtökön megyünk vissza újabb röntgenre, mert a tegnapin nem látszott tutira, hogy valóban törés-e. Drukkoljatok, mert ha eltört, 3-4 hét a teljes gyógyulás. Nos, akkor tényleg kezdhettek gyűjteni a felszabadításomra. J