Éljen a műanyag!

2008 november 19. | Szerző: lustanyu |

 Azt hiszem, át kell keresztelnem
a blogot „kétbalkezes”, vagy „rakás szerencsétlenség”, vagy valami hasonlóra.
Komolyan ezt már nem is fogjátok elhinni, de most meg családon belüli erőszak
áldozata lettem!!!

 

A 16 hónapos ugyanis szemen
vágott egy fakockával. Mit sem sejtve feküdtem és sajnáltam magam nagyban a
kanapén (még mindig a lumbágó miatt), amikor közeledett az én kisfiam angyali
arccal, nem kockáztatott, megvárta amíg csak két lépés távolságra kerül és
akkor pusztán játékból izomból megküldte a kezében lévő fajátékot. (A férj
mániája, hogy vegyünk mindenféle fajátékot, merthogy milyen szép, meg mennyire
fejleszt stb.) Hol máshol talált volna el az a szar, mint a szememtől 2 (kettő)
milliméterre. Felhasadt a bőr, vérzett, bedagadt, és másnapra természetesen ott
díszelgett a monokli classic is a bal szemem alatt. Mihelyst megtörtént az eset,
azonnal elkiáltotta magát, hogy „nincs dobigálás”! Mondjátok már meg, hogy ha
tudja, akkor MIÉRT csinálja??? Miért??? Ilyen esetben természetesen az ember
nem kezdheti el letörölgetni a vért a képéről, hiszen minden szakkönyv
megmondja, hogy AZONNAL kell reagálni, különben a gyerek nem fogja tudni, hogy
miért kapja a büntetést. Ezért vércseppeket hullajtva a lakásban szanaszét azonnal
berángattam a szobába, hogy sarokba állítsam és elmagyarázzam miért is nem
szabad embereket kurva hegyesre csiszolt fakockákkal dobálni.

 

Mondjuk az azért eléggé vicces
volt, ahogyan az emberek néztek a férjre másnap a teszkóban! Amíg álltunk a
sorban a felvágottas pultnál, össze is súgtak a hátunk mögött. Nyilván a
monoklival meg a lumbágós sántikálásommal úgy néztem ki, mint akit tegnap jól
helybenhagytak. Észlelte ezt a férj, ezért extra kedves volt velem, csak úgy
röpködtek a félhangos „kicsim”-ek, „drágám”-ok, meg „édesem”-ek. Csodálkoztam
is, mert nem egy nagy becézőgép a férj. Egyébként most sem jött be neki a nagy
kedvesség, mert az emberek ezután meg olyan „tegnap gondolkodtál volna, Te
paraszt és most nem kéne a drága téliszalámira kőtened” szemmel néztek rá. Én
meg röhögtem, mert ilyen gyorsan még soha nem vásároltunk be, ugyanis a férj
azon is fél óráig rágódik, hogy milyen ásványvizet vegyünk. (Esküszöm, hogy a
lakáscserét gyorsabban eldöntötte, mint egy átlag teszkós bevásárlásnál az
ásványvíz, vagy a só márkáját.)

 

Igazából nem is vicces, mert
iszonyatos arra gondolni, hogy másokkal ez tényleg megtörténik. Mármint hogy
tényleg helybenhagyja őket a férjük. Ebben az esetben viszont az a pozitív,
hogy az emberek mégsem annyira érzéketlenek egymás iránt, mint gondolnám,
hiszen tényleg néhányan igazán csúnyán néztek a férjre. Jaj, nem filozofálok
inkább, mert ahhoz én nem vagyok eléggé mély személyiség.

 

Természetesen a hülye fajátékot
száműztem a lakásból és végre én okoskodhattam a férjnek, hogy – mondtam én,
hogy nem elég, hogy drága, de még nagyon veszélyes is! – persze erre semmit nem
tudott mondani. Csodás érzés, ha igazam van!