Most bizonyára nem leszek túl népszerű és előre is elnézést kérek a sorozat rajongóitól, de nem tagadhatom tovább, hogy
mennyire idegesít Melinda Gordon. Ő a Szellemekkel suttogó című teljesen felejthető
sorozat főszereplője, Jennifer-Love Hewitt alakítja, akivel egyébként semmi
bajom, gyönyörűséges, ízig vérig nő – legalábbis a megjelenése. Egyébként nem tudom, mert hát ugye nekem sose köszön.) A sorozat semmi
különös, lényeg, hogy a csaj beszél az itt ragadt lelkekkel és átsegíti őket a
fénybe. Férje mentős és hát valami esssszméletlenül ideális és idillikus a
házasságuk, mert mind a ketten esssszméletlenül tökéletesek.
Az ő házasságukban nem jelent
problémát, hogy a csaj rendszeresen lelép a kettesben elköltött
vacsorákról/mozikról/éjszakákról szellemeket hajkurászni. A férje ilyenkor csak
aggódva kuncog, hogy semmi baj, csak vigyázzon magára. Ha mégsem, akkor a
férjet riasztják sürgős esethez és ő lép le. Ilyenkor a csaj kuncog aggódva,
hogy semmi baj, csak vigyázzon magára. Hát MIVAN??? A 10. esetnél azért emelje
már fel valaki a hangját, hogy „figyelj szivi, a tököm kivan, hogy 5 hónapja
nem voltunk együtt, mert te folyton elrohansz! Ülj vissza szépen a farodra,
befejezzük a vacsit és utána mehetsz.” (Esetleg csak holnap reggel mehetsz.)
Egyébként azt sem szeretem, ha valaki egyfolytában kuncog. Ez azt jelenti
ugyanis, hogy sohasem röhög. Ha számomra valami igazán vicces, potyog a könnyem
a nevetéstől, eltűnik a szemem a nevetőráncaimban és kapkodom a levegőt. Hát
Melinda soha nem tenne ilyet, az biztos. (Persze az én röhögésem mutogatásával
meg nyilván nem lehetne tömegeket a TV képernyő elé szegezni, maximum valami
mimikai ráncok elleni krém reklámját tudnám segíteni.)
A múltkor rázuhant egy repülőgép
a kisvárosra és egy TV stáb megkérdezte Melindát mint járókelőt, hogy mit
szólnak az ittlakók az esethez. – A városka lakói erősek, túl fogják tenni
magukat rajta. – na ez végképp kicsapta a biztosítékot nálam, hogy hát
lehetetlen ebből a nőből emberi reakciót kicsikarni. Ha engem kérdeztek volna
meg, biztosan leordítom a riporter fejét. – Mégis mit gondol, mit szólnak???
Meghalt 300 ember, akiknek a darabjait még mindig szedegetjük a főtérről!!!
Totál kivagyunk, se éjjelünk se nappalunk, basszus. – és hát különben is, mi
az, hogy erősek a városka lakói??? Vannak erős lakosú és gyenge lakosú városok?
Van egy város-teszt, amit költözéskor ki kell tölteni, átlagolnak és besorolnak?
Na jó, most már megint felhúztam magam. Melinda maga a női Bobby Ewing! (Már őt
is utáltam annak idején.)
Egyébként nálunk mostanra
szállóige lett az ellenszenvemből. Ha a férj felhív napközben és morcos a
hangom, akkor egyből megkérdezi, hogy „Ajjaj, megint felidegesített Melinda
Gordon?”. Vagy este… „én megértem, hogy nagyon felhúzott Melinda Gordon, ettől
függetlenül a Wok-ot elmoshattad volna…”
Ami viszont még ettől is sokkal
idegesítőbb az az, hogy mindezek ellenére nézem. Csak azért, hogy utána puffoghassak.
Valami ősi mazochizmus ez, vagy inkább ősi irigység, amiért Melinda olyan
disztingvált, finom és nőies, nem káromkodik, és maximálisan türelmes. Vagyis
minden, ami én nem.
Öööö, létezik, hogy egy egész
bejegyzést szenteltem egy sorozatnak? Uhh, most már tényleg nem tudom
letagadni, hogy szánalmas vagyok, itt a vég és sürgősen találnom kell valami
értelmes elfoglaltságot… Mondjuk rendszerezhetném a hónapok óta halomba gyűlő
postát… Egyelőre azonban képtelen vagyok koncentrálni, annyira felb.szott
Melinda Gordon.