Vörös fejjel távoztam a Lidliből.
Már épp várakoztunk a pénztárnál, Marcó viszonylag nyugodtan üldögélt a
bevásárlókocsiban, amikor hirtelen ráordított a közvetlenül mögöttünk várakozóra,
hogy BÁÁÁCSI! Hátranéztem és láttam, hogy kissé ugyan szakállas az illető, de
egyértelműen néni. Gyorsan mondtam neki édibédi hangon, hogy „nemnemnem kicsikém,
ő egy néni!” De Marci nem hagyta magát, tovább visított, hogy „ott a bácsi” és
mindeközben persze ujjal mutogatott a teljesen megszeppent hölgyre. Gondolom,
hogy volt elég baja a szakállával, kurvára nem hiányzott neki, hogy egy kölyök
kábé 50 velünk együtt várakozó személy figyelmét felhívja rá. Mondtam gyorsan a
néninek, hogy nagyon kicsi még, fogalma sincs a nemekről. Gyerekem ebben a
pillanatban ránézett a pénztárosnőre, elvigyorodott és közölte, hogy „ott a
néni”. Nos, kösz kisfiam… Elkezdtem
vörösödni, de a gyerekem tovább folytatta a nemekkel kapcsolatos baromi hangos
kinyilatkoztatásait.
–
Jaj, kicsikém! Anya elfelejtett pengét….ööööö, fahéjat
venni a mézes puszedlihoz!- ezt harsogtam, hogy túlkiabáljam a nem szűnő
néni-bácsizást, majd gyorsan kikacsáztam a sorból és úgy tettem, mintha még valamit
sürgősen vennem kéne. Mi a jó égért mondtam pengét??? Azért, mert magamban
végig arra gondoltam, hogy ha nekem szakállam lenne, tutira minden egyes nap
megborotválkoznék, csak ilyen helyzetbe ne kerüljek, erről pedig beugrott, hogy
igencsak aktuális a borotvámban egy pengecsere.
Erről eszembe jut a volt pasim
anyukája, aki egész nap arra tanítgatta akkor 3 éves iker unokáit, hogy
„Délután jönni fog hozzánk egy néni, akinek nagyon nagy az orra, de nehogy azt
mondjátok neki, hogy nagy az orra! Semmit ne mondjatok az orráról! Nagyon
csúnya dolog más nagy orrára megjegyzést tenni. Ne is bámuljátok majd az orrát!”
Aztán megérkezett a vendég néni (tényleg iszonyat nagy orra volt), Ancsa mama
szigorúan nézett a szájtátva bámuló unokákra, majd a nénihez fordult és
megkérdezte, hogy „kérsz egy kávét az orrodba???”
Most hívtam a férjet, hogy
elmeséljem, mit történt. – Akkor most tényleg sütsz fahéjas puszedlit?- ezt
kérdezte. – Természetesen nem. Fogalmam sincs, hogy kell ilyesmit sütni-
mondtam, mert csak be akartam bizonyítani az ismeretlen hölgynek, hogy bár a
gyerekem vérig sértette, mert lebácsizta pár szál állszőrzet miatt, én pedig
ordítottam, hogy pengét kell vennem, mindezek ellenére azért csodás anyuka
vagyok, aki annyira törődik a karácsony hangulatával, hogy már november 26-án
mézeset süt. A férj kissé csalódott lett… Na, most beszorultam. Előre látom,
hogy kénytelen leszek megsütni, különben lelkifurdalásom lesz. A francba, minek
neki mindent elmesélni, most süthetek hülye puszedlit, amitől ragadni fog az
egész konyha, ráadásul nő tőle a seggem, mert ő megeszik majd belőle két
szemet, én meg egész nap rá fogok járni.