Bizony,
hazaengedtek a kórházból. Jupppijáááájééééé!!! Na nem ám azért, mert olyan
szitnű javulás állt volna be az állapotomban, de a lényeg, hogy itthon vagyok.
Kezdjük az elején…
Befeküdtem a kevés
magzatvíz miatt, amit konkrétan le se szartak, azt mondták, hogy hááát,
valamivel kevesebb az átlagnál, de azért nem vészes, további intézkedést nem
igényel. Van viszont irreguláris ellenanyagom, vizsgáljuk ki. Oké, persze
vizsgáljuk, fő a biztonság.
A vizsgálat egy
vérvételből állt. (Örök emlék marad, 3 kémcsővel 50 perc alatt vették le a vért 5
szúrásból, 3 vénám ment tönkre.)
További egy hétig
pedig azért pusztultam a kórházban, mert vártuk az eredményt. Igazából nekem
baromi korán gyanús lett, mert túl vagyok pár hasonló ellenanyag-vizsgálaton és
kivétel nélkül minden esetben megcsinálták az eredményt másnapra, viszont a
klinikán hiába érdeklődtem, mindig közölték velem a dokik, hogy saaaaajnos még
mindig nincs meg.
Na de nálam volt
ugye az én drága ifjú barátom, a netbookom és kikerestem az Országos Vérellátó
telefonszámát, közöltem, hogy dr. XY vagyok a klinikáról (ami igaz, csak azt
nem tettem hozzá, hogy jogi dr és azt sem, hogy a klinikán nem orvosként
dolgozom, hanem a kínaiban vett rózsaszín csíkos hálóingben fetrengek egy
ágyon) és hogy várunk egy véreredményt. Meg is mondták, hogy sejtésemnek
megfelelően másnapra már készen volt, amiről egyébként telefonon tájékoztatták
a klinikát és közvetlen kocsival ki is küldték a papírt, de egyébként nyugodtság, semmi
baj, az ellenanyagok abszolút veszélytelenek a babára nézve.
Ekkor padlizsán
árnyalatú fejjel – ami egyébként kiváló összhangban állt az említett
hálóingemmel – kimentem a dokikhoz, hogy mégis mi a pics folyik itt, most
tudtam meg, hogy kész a véreredmény és nincs semmi baj, akkor mégis mi a jó frászért hagyják,
hogy átlag 30 percenként lefossam a rüsztöm félelmemben, hogy milyen veszélyes
ellenanyagot termelek a gyerekem ellen. Természetesen elsősorban kiakadtak,
hogy a francba tudtam meg az eredményt, másodsorban igen, tényleg megtelefonálták, hogy nincs baj hálistennek. Mondom szuper, akkor én mennék is haza, mert bár
isteni volt a brokkolifőzelék, meg a zsemlét is imádom, amiből itt napi 4-et is
kapok, mégis otthon van nekem egy 2 évesem, meg a férj, valamint ha itt a
világon semmit nem csinálnak velem, akkor akár otthon is hempereghetnék, ahol még a
nagyvécé/aranyér gondjaim is nagyobb eséllyel megoldódhatnának.
Azt mondta az osztályvezető-helyettes, hogy nem mehetek haza, mert a kezében
kell lennie a papírnak. Mondom jó, akkor hivatalosan várjuk meg a papírt, de addig saját felelősségre engedje meg,
hogy otthon éjszakázzak. (Ezt meg szokták engedni, így töltöttem itthon az első
hétvégét is) Aszongya nem. Mondom miért nem. Mert csak. Hja, az ilyen érvekkel
eléggé nehéz ám vitatkozni…Mondom és mi van akkor, ha én ennek ellenére
hazamegyek??? Akkor ne is jöjjek vissza, keressek magamnak más kórházat. Persze
ezt nem mertem meglépni, mert ezen a hülye klinikán a legfejlettebb a PIC
osztály…
Úgyhogy ott
maradtam. Nem akarom részletezni, de a vérvételtől számított 7 (hét) napon
keresztül vártam azt a rohadék eredményt úgy, hogy közben nem csinátlak velem a
világon semmit. Napi kapcsolatban voltam a Vérellátó orvosaival, akiknek
természetesen bevallottam, hogy nem vagyok orvos és hogy a saját eredményeimért
kampányolok. Már ők is baromira sajnáltak, de nem tudtak mit csinálni, mert
nekik papírjuk volt arról, hogy a Klinika átvette az én eredményemet.
Közben
Bunkosztályvezető minden vizit alkalmával beszólt valami kedveset… Pl. a
netbookomra bökve megkérdezte, hogy mit nézegetek az interneten, és hogy
tudom-e, hogy amit a babaneten olvasgatok az ellenanyagokról, az nem
feltétlenül igaz, és hogy mikor döntöm már el, hogy a klinika orvosaiban bízom,
vagy a neten csetelő hozzám hasonlókban… Hihetetlenül felháborodtam, mert mégis
mi a f.sz köze van hozzá, hogy mit nézegetek az interneten??? Úgyhogy mondtam
neki, hogy ne aggódjon, az csak egy kis homopornó, amit nézegetek, mert így 9
nap után már totál be vagyok gerjedve, de az itteni pasik láttán inkább
ideiglenesen áteveztem a túloldalra.
GRRRR!!!
Aztán a 7.
várakozással töltött pénteki napon már nem bírtam tovább, felhívtam a
vérellátót bőgve és megkértem a doktornőt, hogy szánjon meg, odamegy a férj
személyesen a leletért, tegyen már most az egyszer kivételt és adja oda neki,
mert nem hajlandók hétvégére sem kiengedni anélkül. Kurva rendes volt a
doktornő, odaadta a férjnek. (A klinikán persze kussoltam, mert tudtam, hogy
nagyon utálják, hogy a hátuk mögött beszélek a vérellátóval.)
Ezzel párhuzamosan
viszont aznapra piros kiütések
borították el a testem pizsamával nem fedett részeit, borzalmasan néztem ki. A
dolog érdekessége az volt, hogy az egyik értelmileg alulmotivált szobatársamon
előző nap ugyanilyen kiütések jelentek meg a hazamenetele előtt… Szóltam a
dokiknak…
Na, ekkor minden
megváltozott, felgyorsultak az események. Hirtelen baromi fontos lett, hogy
minél hamarabb húzzak a francba. Bunkosztályvezető megjelent nálam és a
tisztelet maximális hangján kérdezte, hogy esetleg valahogyan meg tudnám-e
oldani, hogy valakim elhozza a leletet a Vérellátóból, vagy esetleg
elintézhetném, hogy elküldjék emilben vagy faxon… Minden vizsgálatra soron
kívül behívtak. A zárójelentés, amiről azt mondták, hogy még ha aznap
megérkezik a lelet, akkor is csak másnap lesz idejük megírni, szóval addig ne
is álmodjak a hazamenetelről, már ott várakozott ugrásra készen délben.
Mondom azért
álljunk már meg egy szóra… Valahogy mégis tudni szeretném, hogy mi a franc ez
rajtam, mit hurcolok haza a
családomnak??? Hát, nem tudják, de higyjem el, hogy most a legjobb lesz nekem
otthon, mert amúgy nincs semmi bajom, a terhességem kezelést nem igényel és hát
gyanús, hogy bolha vagy egyéb élősködő okozza a kiütéseimet, de inkább egyből
innen menjek el a bőrgyógyászati klinikára és ha már ott vagyok, tegyem meg,
hogy visszaszólok, hogy mi a bajom.
Király. A
bőrgyógyász azt mondta, ebben a stádiumban lehetetlen megítélni, hogy mi okozza
a kiütéseket, de a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a kórházi ágyamban ágyi
poloska volt és az csipkedett szanaszét, ahol csak ért, de még a szemhéjamat
is. Konzultáljak irtókkal, mert baromi könnyen hazavihetem akár a táskám
varrásában is a petéket.
Hát most ez a nagy
helyzet. A táskát elégettük. A ruháimat 60 fokon kétszer kimostuk. Remélem, nem
kell több, mint 50 rugóért a jó ég tudja hányszor ágyi poloskát irtatnunk.
Most úgy nézek ki a
szétlőtt vénáimmal, meg a vörhenyes kiütéseimmel, mint egy lepukkant,
himlős és/ vagy rühös drogos. A férj mondta, hogy inkább ne kísérjem el a teszkóba, mert
gondoljak bele, hogy én mit szólnék, ha egy hozzám hasonló külsejű valaki
tapogatná össze előttem a dinnyéket. És igaza van a férjnek, mert én is
undorodnék, nincs ugyanis rám írva, hogy „poloskatámadás áldozata, nem fertőz”.
Szóval az a lényeg,
hogy baromi nagy árat fizettem én azért a napi 4 zsemléért…