Megszületett!

2009 augusztus 27. | Szerző: lustanyu |

 Múlt hét szerdán 2
gyerekes anya lettem. Megszültem a kislányomat, vagyis jobban mondva
kirángatták belőlem, de az most lényegtelen, ugye? Lényeg, hogy itt van Ő,
kutya baja, és a Marcóval történtek nem ismétlődtek meg. (Kopp-kopp-kopp)

 A császár horror
volt. Komolyan mondom, nem értem, ki az az idióta, aki ezt ÖNKÉNT választja,
sőt, egyenesen kéri??? Én csak azt láttam, hogy a velem egyidőben hüvelyi úton
szült anyukák jönnek-mennek, wc-znek, hurcolásszák a babájukat, én meg 3 percig
gyűjtöm az erőt ahhoz, hogy egyáltalán felüljek az ágyon. (Persze tudom én,
hogy a természetes szülésnél is van fájdalom, és mint tudjuk nagy magyar ősanya
típus sem vagyok, szóval az én álmom egy epidurális érzéstelenítéssel
megspékelt természetes szülés lett volna, de erről már ugye végérvényesen
lecsúsztam.)

 Szóval kedden
egyszer csak azt mondták, hogy ajjaj, nem teljesen jó a ctg, és az én
előzményeimmel most már ne menjek sehová, szülőszobai megfigyelés következik,
egész éjszaka rajta leszek a ctg-n és ha bármi gáz van, akkor azonnali császár,
ha nem, akkor legkésőbb reggel császár. Egyébként valahol úgy éreztem belül,
hogy a világon semmi gáz nincs (a ctg egyszer esett le 100-ra), csak már a
dokinak is kell valami indok, hogy megcsinálhassuk ezt a császárt és ne
kockáztassunk tovább. Szóval nem bántam, hogy így döntött.

 Ezután befektettek
a vajúdóba, ami egy 6 ágyas szoba volt és rajtam kívül természetesen mindenki
vajúdott. Iszonyat fura (pontosabban szar) érzés volt, hogy mindenki fetreng,
kiabál, nyög, a kínok kínját éli át, időnként valaki belekotor a sunájukba,
megrepesztik a magzatburkukat, bepisilnek, bekakilnak, néha behánynak, én meg
ott feküdtem egy sima ctg-n zéró fájással és kurvára kukkolónak éreztem magam.
Aztán az emberek folyamatosan cserélődtek, időnként valaki megszült, én még
mindig ott feküdtem. Egyszer csak jött egy szülésznő, hogy kifogástalan a
ctg-m, úgyhogy húzzak felfelé a patológiára.

 Ez a legjobb hír
volt, amit akkor kaphattam, bár a bajszom alatt megjegyeztem, hogy remélem
lapostetűt/poloskát/bolhát ezalatt az egy éjszaka nem fogok begyűjteni, de még
az élősködők is kedvezőbb kilátásnak tűntek, mint egész éjszaka ágyhoz kötözve
feküdni egy csomó vajúdó-szenvedő nővel. (Valahogy a vajúdás annyira intim, az
ember közben kifordul önmagából és végig azt éreztem, hogy ez most baromira nem
rám tartozna, de ugye nem tudtam kimenni…)

 Szóval
felhurcolkodtam régi kedves bogártársaim közé és készültem a másnap reggelre
lelkileg. (Ez most az „egész éjszaka remegve fostam, mint állat” megszépített
megfogalmazása volt.)

 Aztán eljött a
reggel, megint levittek a szülőszobára, újabb burkok repedtek, én pedig
megkaptam az infúziókat a spinális érzéstelenítéshez. Itt már benn volt a férj
és együtt „készültünk lelkileg”. Aztán elvitt egy műtősember a férjtől, és
ekkor kérdeztem meg tőle, hogy „uram, ugye most ér sírni???” Mondta, hogy
persze… Én meg sírtam. És mondtam neki, hogy „tudja azért sírok, mert be vagyok
fosva, mint az állat”. Így mondtam. Ő meg azt mondta, hogy megérti, de nem kell
fosni, majd meglátom. Imádtam a műtősembert.

 Aztán az anesztes
doktornő mindeféléket keresett a hátamon, majd beszúrt egy kicsit, majd egy
nagyot (nem fájt), majd elkezdett karcolgatni, hogy hol érzem, hol nem érzem,
hideg vagy meleg, stb… Aztán kérdezte, hogy ugye el fogok ájulni? Mondtam, hogy
több, mint esélyes. Azt mondja, szóljak már, ne csak a gépeknek kelljen
jelezni. Mondtam jó, legközelebb szólok. Aztán valamit adott, és mégsem ájultam
el. Imádtam az anesztes doktornőt. Aztán megkezdődött a már ismert ráncigálás.
Olyat tenyereltek a gyomorszájamra, hogy ezért a mezőszemerei kocsmában egészen
biztosan bicskát rántottak volna és ha nem lettem volna totálisan béna, akkor
nagy valószínűséggel nyugodt szívvel fejbe rúgom a dokit. De aztán mondta az
anesztes néni, hogy merre kukucskáljak, mert ott fogják elvinni a babát. És
persze arra kukucskáltam és megláttam a kis fehér mázas testét, ahogy fejjel
lefelé lógatva a bokájánál megfogva elsietnek vele és olyan, de olyan cuki
volt, hogy mondtam a dokinak, hogy a gyomorszájas meg van bocsátva. És megint
sírtam. De aztán jött a méhtakarítás, vagy mi a fene, ami iszonyat volt, már
megint a gyomromnál matattak belülről és mondtam, hogy ez iszonyat-döbbenet
módon fáj, úgyhogy kicsit siessenek már vele.

 De a doktornéni
ekkor adott nekem egy kis morfiumot, hogy ne fájjon annyira. Uhh, hát nem
mondom, az azért jó kis cucc volt! Hirtelen nem fájt már a gyomrom, behunytam a
szemem, mert minden olyan sima lett és nem zavart már annyira, hogy belülről
kutatnak, szörcsögtetnek és ráncigálnak nagy erőkkel.

 Aztán érthetetlen
módon dalra fakadtam. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Azt hiszem, erről a
dalról beszétek a dokik és azt mondták, hogy egy 90-es évek beli sláger, de én
tudtam, hogy a nagy frászt, mert ez egy réges-régi Roberta Flack nóta. És
rázendítettem teli torokból a Killing me softly refrénjére. Nem, természetesen
senki sem kérte, hogy adjam is elő, de úgy éreztem nagyon stílszerű, mert engem
ezek ott épp lágyan megöltek. Aztán kezdett kitisztulni a fejem és ráébredtem,
hogy énekelek és abbahagytam. A doki behajolt a ponyva mögé és azt mondta, hogy
csak azért nem tapsol, mert mindkét keze bennem van. Mondtam nem baj,
kivételesen megbocsátok. (Nincs rossz hangom amúgy, bár nem tudom, mennyire
cifráztam a nótát a hajlításokkal) De a férj egyszercsak hallotta, ahogy a
szülőszobán beszélik a szülésznők, hogy dalra fakadt a beteg a műtőben és
nagyon szép hangja van, biztos énekesnő. Muhhahhhahha! (Természetesen a „műtős
dalos pacsirta” rám ragadt, és napokig téma volt, nem győztem szabadkozni, hogy
a drog csinálta, nem én)

 Aztán kész volt,
felvittek az intenzívre az őrzőbe, ahol az aznapi császárosokat tartották
megfigyelés alatt. (Természetesen 10 ágyas szoba, de akkor már mindenki a saját
kínjával volt elfoglalva és én is megértettem, hogy a vajúdó csak számomra volt
kínos, azok a nők nyilván le se szarták, hogy én látom-e a
magzatvizüket/sunájukat/aranyerüket stb)

 6 óra múlva el
kellett mennem zuhanyozni, ami számomra legalább akkora kihívásnak tűnt, mint
mondjuk 1 km-t futni a busz után. (Oké, lehet, hogy ez másnak nem nagy cucc, de
én igazán teljes szívemből utálok futni) De valahogy kiviteleztem, bár kicsit véres volt és
gusztustalan, de mégis megcsináltam. És aztán este 6-kor felhozták nekem Lili
babát. Akkor egy fél óráig nem fájt semmi, mert totál szerelmes voltam, és
minden olyan narancssárga fénybe borult, hogy tök jó lett. (Akkor már nem
voltam belőve pedig) De elvitték, és megint fájt. Aztán már megint be voltam
lőve, de most nem énekeltem, hanem aludtam és az nagyon jó volt.

 Majd még folytatom…