A fotózás

2009 október 8. | Szerző: lustanyu |

 A férj úgy döntött, hogy azt a pénzt, amit megspóroltam azon, hogy nem kértem külön szobát a szülés után (potom 40 rugó) most eltapsoljuk, mégpedig az általam szabadon választott dologra. Juhhéj!

(Elismerem, hogy kicsit mártírkodtam ezzel a közös szoba dologgal, mert egyáltalán nem volt gáz, azt meg különösképpen nem fejtettem ki a férjnek, hogy mivel a külön szobához nem járt csecsemőellátás, én pedig az alábbi bejegyzésekben részletezettek szerint olyan szarul voltam, hogy esélyem sem lett volna Lilit teljesen egyedül ellátni, eszem veres ágában nem volt külön szobába vonulni. Mindegy, lényeg az, hogy a férj nagyon önfeláldozónak és hősiesnek gondolt ebben a történetben, ezért döntött így.)

Eléggé sokáig agyaltam, hogy mi is legyen a szabadon választott pénznyelő… Első körben természetesen azonnal arra gondoltam, hogy ruhák-cipők-táskák-sálak-bizsuk, ide velük minden mennyiségben. Aztán amikor az Árkád próbafülkéjében vörös fejjel ugrándozva, az erőfeszítéstől némiképp gyöngyöző homlokkal próbáltam meg a combközepemnél tovább felrángatni egy 38-as farmert, amiről egyébként elsőre látszott, hogy cipőkanállal kéne a seggemet belepásszintani, de mindegy… Szóval a művelet közben megpillantottam a némiképp még spulnira emlékeztető testemet, kivilágosodott, hogy én ezt egyáltalán nem akarom… Majd később, ha visszakaptam a derekam.

Esetleg egy szuper LCD tévé? Csak mert a kétéves olyan közelről bámulja néha, hogy féltem a szemét… Neeem, minek dobjunk ki majd 100 rugót az ablakon, amikor abban is ugyanezt a szar műsort adják???

És akkor bevillant, hogy művészi fotókat akarok! Az egész családról így együtt. (Merthogy úgyse szülök többet) A férjnek is előadtam a kívánságomat és felkutattam a fotóst. Vagyishogy a FOTÓST! Merthogy szerintem ebben a műfajban ő a legjobb. (Jaj, nem a Nánási Pál, ő egy másik műfajban jó, meg mint pasi is jó, én magam sem bánnám, ha kivillantaná a … vakuját, de ez ugye egyáltalán nem tartozik ide.)

Nagy nehezen sikerült is időpontot kapnom több visszamondás árán, mert a Fotós februárig le volt kötve, de lényeg, hogy egy hét múlva már mehettünk is.

Én kapásból már a telefonban mondtam a Fotósnak, hogy a hasam még nem ment teljesen vissza, ellentétben a mellkörfogatom erősen közelít a magasságomhoz és bár tisztában vagyok vele, hogy ő nem Varázsló, hanem ugye fotós, mégis szeretném, ha a képeken ezek a dolgok nem látszódnának. Ööö, és azt is hozzátettem a félreértések elkerülése végett, hogy nem csak a fejemet szeretném szerepeltetni a képeken. A Fotós röhögött és biztosított, hogy ne izguljak, nem csak a fejem lesz a képeken, de ennek ellenére nem fog feltűnni a rettegett has és mellnövekedés. Szuper! Alig vártam a fotózást.

El is jött a nap, három hegynyi gúnyával és 2 gyerekkel felpakolva érkeztünk meg a Fotós budai műtermébe, ahol a férj felcipelte a kocsink csomagtartójába belegyömöszölt fél lakást, amit én aggódva figyeltem, mert egyre vörösebb lett a feje és egyre jobban izzadt, amit nem igazán szerettem volna viszontlátni a méregdrága képeken. Szerencsére engem előbb kisminkeltek, így a férjnek volt ideje szépen felszáradni és visszanyerni a gyári arcszínét, így ismét teljes pompájában ragyogott.

De akkor a Kicsi éktelen visításba kezdett. MIÉRT??? Otthon soha nem visított még ennyire lenyugtathatatlanul, akkor miért most???

Ugye az nem lehet, hogy egy rakás pénzért az unokáim, – vagy ha nagyon optimista vagyok, a dédunokáim – számára egy bőgéstől eltorzult fejű kisdedet, egy óriási bögyökkel felszerelt hastájékon lötyögős fejőstehenet és egy bajusz vonalban még mindig gyöngyözve izzadó férjet fogok megörökíttetni? Maradtam volna inkább az LCD tévénél, basszus, akkor legalább nézhetném Vágó Pista bácsit esténként szép nagyban.

Egyedül Marci volt az, aki elvárásaimnak megfelelően viselkedett, de hát ez egyáltalán nem csoda, mert a Fotós baromi csinos csaj volt, ő meg a baromi csinos csajok körében mindig elbűvölően viselkedik.

Álmomban sem tudtam elképzelni, hogy mi lesz ebből, de semmi jóra nem számítottam. Azt már nem is mondom, hogy az esemény megkoronázásaként Marci hazafelé olyan szintű hisztériás rohamot kapott ruhástul-cipőstül a hideg zuhany alatt kötött ki, mert képtelenség volt kizökkenteni. (Erről később írok, mert a nevelésem teljes csődjét szimbolizálta az esemény) 

Aztán egy hét múlva megláttam a képeket és hirtelen megszépült az izzadós-bömbölős-hidegzuhanyozós fotózás, mert a Fotós tényleg egy varázsló! Vagy csak baromira ért a photoshophoz. Végülis nem mindegy? J