Mikulás

2009 december 16. | Szerző: lustanyu |

 Lámlám, hogy megy az idő… A művem, ami tavaly még szimplán majom volt, az mostanra Mikulás lett és ismét felkerült az ablakra! (Tudtam én, hogy nem rajzolok annyira szarul.) Szóval idén már tudatosabban készültünk az öreg kaporszakállú eljövetelére.

 Azonban így Mikulás tájékán a szegény szülőnek nagy a dilemmája. Először is: találkozzon a sarj a pirosruhással, vagy csak sejtse az eljövetelét a reggelre a csizmácskában hagyott 2 darab mandarin és 12 szem mogyoró jelenlétéből? Merthogy a csizmában talált apróságok kellenek, mert az jelenti a csodát. De az is jó, ha a csillogó szemű kétéves találkozik a Mikulással! (Arról nem is beszélve, hogy igazán jól jönne, ha az öreg szólna pár jó szót a bili érdekében, mert én már kifogytam az eszközökből) Viszont akkor hogy magyarázom meg, melyik Mikulás az igazi??? És különben is, kicsit kezd már elegem lenni az ajándékdömpingből.

 Végül úgy döntöttünk, hogy meg fogjuk találni az egyensúlyt és mindkét Mikulás jön hozzánk. Este ezért javasoltuk Marcinak, hogy készítsen ki a Mikulásnak egy pohár tejet és egy kekszet, hátha megéhezik a hosszú úton és szívesen fogyasztana valamit. Erre ő közölte, hogy „nem, ide ne jöjjön be a Mikulás. Menjen innen a Mikulás, mert félek tőle.” Megbeszéltük vele, hogy ha nem akarja, akkor nem jön be, tegyük ki neki a folyosóra, az ajtó elé. Oké, abba beleegyezett. Ahogy kinéztem, 3 ajtó előtt is álldogált egy pohár és valami édes izé. Mondtam is a férjnek, hogy mivel mi lakunk a folyosó legvégén, jobban tennénk, ha inkább négy egység rapid inzulinnal töltött fecskendőt raknánk ki, mert a munkaköri kötelezettségének megfelelően hájas Mikulás vércukra ennyi süteménytől az egekben lesz. Arról nem is beszélve, hogy ez a sok tej hajnal négyre úgy megsavanyodik, hogy a Mikulás hazafelé tutira végigfossa a tejutat, hacsak a rénszarvasok ki nem cserélik a szánját egy Toi-Toi-ra.

 Persze a férj nem egyezett bele az újításaimba, ezért az Immodium és inzulin helyett maradt a mézes tej- sütemény kombó. A gyermek is megnyugodott, hogy a különös teremtmény nem tud bejönni a lakásunkba és a csoda is megtörtént, hiszen a Mikulás (vagyis egyik hajnali pisitúrája után a férj) felfalta a neki kikészített csemegéket, cserébe pedig otthagyott mindeféle limlomot a csizmácskában. Képzeljétek, még az én koszos játszótéri bakancsomban is volt ez-meg az… Neeem, nem négy egység rapid inzulin, viszont mindenféle diabetikus süti meg keksz. Hát igen… Oké, akkor kimondom: a cukorbetegeknek szívás a Mikulás. Kit érdekel a mazsola meg a mogyoró??? Egész évben azt rágom! De a férj igyekezetét azért értékeltem. (Különösképpen azért, mert fura módon én elvárom a meglepetést a csizmácskámba, de jómagam nem teszek semmit az övébe. Nem tudom, miért alakult így, de így van.)

 A csoda rész ezennel hát kipipálva. Na de hol találkozzon a gyermek magával a Mikulással??? Kézenfekvő lenne a munkahelyi mikulásünnepségen részt venni. Az én munkahelyem állami szerv, vagyis csóró, nem telik Mikulásra. A férj munkahelye cseppet sem csóró, viszont egy 1500 fős nagy cég. El tudjátok képzelni, hány gyerek van ott? Arról nem is beszélve, hogy mennyien vannak, akik az ingyen csoki és egyéb vicik-vacakok reményében félhótan is odamennek tolongani meg közben mindenféle mutáns vírusokat szétköpdösni? Mellesleg két másodperc alatt átfutott lelki szemeim előtt, amint izzadva kergetem a gigantikus tömegben a rohangászó fiamat, aki elunta, hogy 438-adjára sem őt szólította a Mikulás, miközben kétségbeesetten próbálom a kendőben rám kötött leánygyermekem szájába visszatömködni a cumit, mert az üvöltésétől a Mikulásnak már ökölbe szorult a keze… Na neeeeem. Az kizárt, hogy én ennek kitegyem magam.

 Ezért szerveztem a lakóparkban házimikulást! Az volt a mese hozzá, hogy a hajnalban nálunk zabáló Télapó ha gyorsan végez, akkor még visszalátogat délután és odaadja, ami nála maradt a nagy igyekezetben. Szuperül sikerült, a felnőttek forralt boroztak, meg ittak sok-sok agancsos kólát (jégert) – kivéve persze a szoptatós anyákat, akik minden jóból kimaradnak – a gyerekek énekelték (?) a borzasztó hamis és roppant gagyi dalocskákat, a férj meg beöltözött Mikulásnak és a garantáltan h1n1 mentes környezetben átadta a szülők által előzetesen felcimkézett csomagocskákat. Szuperügyes Télapó volt, mert senki nem bömbölt az anyukája nagykabátja mögé bújva, hogy „de én féééélek” és még Marci sem ismerte meg. Sőt, az előző napi rettegése ekkora odáig oldódott, hogy minden gyerek után odaszaladt a Mikuláshoz egy pacsira hangosan kiáltva, hogy „adj egy ötöst”! 

 Aztán a férjnek estére jól megindult a hasa az összezabált mindenféleségektől. Ugye mondtam én, hogy minden Mi-kulás jóbarátja az Immodium?