Itt a vége!

2009 december 31. | Szerző: lustanyu |

 Na nem kell ám
semmi drámaira gondolni! 

Nem álltam be
jehovásnak, hogy a világ végével riogassalak titeket így Szilveszter tájékán,
sőt a férjjel is minden rendben, így az „itt a vége” nem a házasságomra
vonatkozott. (Hálistennek)

 Sajnos ennek a
blognak lesz vége. Nem azért, mert meguntam, nem is azért, mert nincs több mondanivalóm,
teljesen más van a háttérben.

 Az van, hogy nem
igazán tudtam tartani a számat a blogot illetően és elmondtam egy-két embernek,
hogy írok. Akik eztán színtiszta jószándékból (mert tetszett nekik) szintén
elmondták egy pár embernek, akik ugye ismernek bennünket. Ez még számomra nem
probléma, hiszen én kezdettől a saját nevemmel és a saját történeteimmel vagyok
itt ezen a blogon, semmi olyan nincs benne, amit ne vállalnék akár távolabbi
ismerőseim előtt is.

 Mégis ez lett a
vesztem. Mert oké, hogy én vállalom, de vajon a férj vállalná? Ő akarja, hogy
egészen mély és intim problémánkat megtudja pl. egy kollégája? Vagy egy
távolabbi ismerősünk?  Vajon anyukám
kolléganője nem fog megbotránkozni és nem fogja elítélni anyukámat, amiért
ilyen csúnyán beszél a kislánya? Ha eztmegazt leírom, akkor XY nem értheti úgy,
hogy róla írom, pedig nem is? És még sok-sok ehhez hasonló kérdés merült fel
bennem.

 Egyszercsak azt
vettem észre, hogy már a negyedik bejegyzésemet hagytam felibe-harmadába, mert
elvette a kedvem a sok agyalás és a sok megfeleni akarás. Aztán rádöbbentem,
hogy ez a blog meghótt. Mert amikor elkezdtem írni, akkor csak jöttek-jöttek a
mondatok és igazi terápia volt kiírni magamból mindent. A gondolatok még most
is jönnének, de már bennem van a megfelelni vágyás, a kontroll és az erőlködés,
az erőlködésnek meg ugye mindig szar a vége. (Ezt most találtam ki, de nagyon
meg vagyok elégedve vele, akár szólás-mondásnak is elmenne.)

 Igazán szomorú
vagyok amúgy, mert ez a blog döbbenet sokat adott nekem.

  1.)    Amikor elkezdtem, alaposan felvérteztem magam, hogyan fogom megvédeni
magam a fikázó megjegyzésektől, amiért lusta vagyok, rendetlen és sokszor
kiborulok a gyerekeimtől. Aztán a páncélom lassan visszakerült a szekrénybe,
mert nem is fikáztatok.  

2.)    Nálunk a családban szállóige volt a „szegény Katicának nincs
humorérzéke”. Most kiderült, hogy ez nem igaz. Katicának igenis van
humorérzéke. Azt elismerem, hogy filmeket illetően valami botrányos a
felfogóképességem, mert néha még a záróakkord közelében sem ismerem fel a
főhőst, de annak semmi köze a humorérzékhez. (És különben is, a Ravasz, az agy, meg a két füstölgő puskacsőben minden pasi tök egyformán néz ki. Mi vagyok én,
kultúrantropológus??? )

3.)    Rájöttem, hogy imádok írni! (Ezzel párhuzamosan viszont kicsit megutáltam
a jogot)

4.)    Sokatok biztatására elkezdtem könyvet írni. (Pironkodós szmájli kéne
ide) Egyáltalán nem biztos, hogy lesz belőle valami, de jelenleg nagyon
lelkesít a gondolat. Sok fikció lesz benne, de szeretnék néhányat az itteni
bejegyzéseimből is felhasználni. Drukkoljatok, hogy sikerüljön!!!

 Természetesen fogok azért még ide is jönni írogatni, mert nem a bloggal
szakítottam, hanem az eddigi teljesen kitárulkozós, csontig őszinte stílussal. Aztán
lehet, hogy a könyvből nem lesz semmi (a napi 3 perc, amit rá tudok szánni nem
viszi túlságosan előre az ügyet) és újra elkezdek egy blogot, de akkor már
sokkal jobban fogom tartani a számat, az biztos!

 A Karácsonyunkat
azért még majd elmesélem! Elöljáróban annyit, hogy hálistennek idén mindenki
fogsora a helyén maradt, viszont az angyalszárnyak suhogását sajnos nem
hallottuk, mert a férj nagyon hangosan rókázott a Wc-n. 🙂

BOLDOG ÚJ ÉVET
MINDENKINEK!!!