Karácsony 2009

2010 január 4. | Szerző: lustanyu |

 A terv az volt,
hogy Szenteste Egerben leszünk anyáéknál, aztán első napján is, másnapján pedig
anyósékhoz megyünk pereputtyostul. Viszont a nagy össznépi vándorlásból
hiányoltam a meghitt, négyesben eltöltött ünnepet, ezért úgy döntöttünk, hogy
nálunk  dec.23. lesz 24.

 A férj szabit vett
ki, amit őszintén szólva alig vártam, mert egész évben 5 napot volt velünk, ami
nem sok, viszont döbbenet kevés. (Rohadt multik.) Tök jól elképzeltem, hogy nem
csinálok nagy ügyet a főzésből, mert akkor a nap végére megutálom az egész
ünnepet pontosan úgy, mint anyukám szokta, és ahelyett, hogy a gyerek csillogó
szemében gyönyörködnék, idegbeteg fúriaként fogom az odaégett rántott hal
szeleteket a család elé tálalni.

 Szóval ebédre
rittyentettem egy jófajta aszaltszilvás, fokhagymás pulykamellett mindenféle
körettel, mondván jó lesz az vacsorára is, ha meg mégsem, akkor majd eszünk
kaszinó tojást. (Ami egyáltalán nem karácsonyi, viszont nagyon szeretjük)

 A férj imádta az
aszaltszilvás pulykát, olyannyira, hogy mire eszméltem, az egy kilós állatból
az ebéd elfogyasztását követően mindössze 20 dekányi árválkodott a tepsiben és
a 1,5 kg krumpliból kavart krumplipüré is jelentősen megcsappant.

 A férj már délután
4 órakor elkezdett fosni. Így a fát Marcival díszítettem, miközben paintball
bajnokság hangjai szűrődtek ki a budiból. (Lakótelepi hangszigetelés mellett
nincs romantika.) A férj egyre ramatyabbul volt a sok hasmenéstől, ezért este
7-kor egy szünetben úgy döntöttünk, hogy gyorsan jöjjön a Jézuska, mert ha
tovább húzzuk, akkor a gyerek semmit nem tud már játszani a kapott játékaival,
ami nagy kiszúrás. Ezért kimentem, hármat csengettem és visszaszaladtam, hogy
„na ki lehet az???” Marci boldogan trillázta, hogy „a Jézuska!!!” és szaladt
kifelé a nappaliba, a férj pedig pont ezzel egyidejűleg öklendezni kezdett,
majd berontott a budiba. Marcó az ajándékokat bontogatta, én befogott füllel
álltam a fa alatt (nem bírom a hányás hangját), Lili a pihenőszékében üvöltött,
a férj pedig harsogva rókázott a Wc-n. Ez volt a mi Szentesténk. Szuper, nem?

 Utólag egyedül
annak örülök, hogy nem pörgettem különösebb energiát a vacsi elkészítésébe,
mert az este tökéletes gasztronómiai érdektelenségbe fulladt.

 Sajnos a férj nem
lett sokkal jobban másnapra sem, ezért felmerült a gyanú, hogy esetleg nem a
fél kiló pulyka volt a ludas, hanem valami hányós-fosós vírus. A frász kitört
bennünket a gondolatra, hogy ha tényleg vírus és a Lili elkapja, akkor bérelt
szobánk lesz a Szent László kórházban és a férj szabadságának nagy részét
vaslábú széken ücsörögve fogom tölteni az ágya mellett, ezért úgy döntöttünk,
hogy én a gyerekekkel elhúzok Egerbe a további fertőződés megakadályozása
végett.

 Így esett, hogy az
igazi szentestét külön töltöttük, anyukám mennyei libamája helyett szegény férj
sós pálcikát rágcsált, én pedig ugyanúgy egyedül küzdöttem a gyerekkel, mint az
év többi 300 napján. (Kábé, nem végeztem egzakt számításokat) 

 Egyszóval igazi fos
ünnep volt. Ezúttal sajnos szó szerint.

 Viszont legalább
nagymamám hozta a formáját! Ne aggódjatok, nem fogok megint gusztustalankodni
az elveszett fogsorral, mert ezúttal mindenki foga a helyén maradt. Sőt, idén
valamiért nem is volt annyira beteg, mert el van foglalva a pereskedéssel, így most ezzel zaklatott minden egyes családtagot, fejenként minimum fél órányi időtartamban. Az
idei szenteste fő témája nagyi részéről tehát a „boldog Karácsonyt, bár úgyis mindent Kínában
gyártanak, mellesleg rohadjon meg a szemét Volán” volt. Úgy döntött ugyanis,
hogy a járási nehézségei nem azért súlyosbodtak, mert betöltötte a 76.
életévét, hanem azért, mert egyszer 1985-ben a Volán egyik helyijáratú
autóbusza majdnem odazárta a csípőjét. Ezért most szorgalmasan jár a Volánhoz
és jelentős összegű kártérítést követel, perrel fenyeget, egyszóval klasszul
elfoglalja magát. Nem zárt túl jó évet, mert szegény szomszédasszonya ősszel
meghalt, így már nincs kit hibáztatni a háza kisebb-nagyobb hibáiért, ezért
hatalmas pereskedő energiái szabadultak fel. Szegény Volán alaposan megszívta,
nekünk meg családilag ég az arcunk a mama miatt, de nincs mit tenni, mert
beteg. Mármint mentálisan. Nagyon szeretne testileg is az lenni (őrület, nem?),
de az hálistennek  nem jön össze. Hiába
jár röntgenre havonta, az a fránya csípőcsont még mindig teljesen ép. Sőt, a
combcsontjai is gyönyörűek és a csigolyáival is minden oké. Bár lassan már a
sok röntgentől világít a mama, de mindegy. Elő van jegyezve egy fincsi
vastagbéltükrözésre februárra, talán majd ott kiderül valami. De hogy ne csak a
traumatológiai osztály munkatársai dolgozzanak, kéthetente ostromolja a
kardiológiát is, hogy jegyezzék elő egy pacemaker-csere műtétre, mert a mostani
„vágdossa az erét”.  Az lenne az
ideális, ha valami apróságot találnának, mert akkor a mama megnyugodhatna, hogy
no lám, mégiscsak van ő neki valami baja, de nem kéne aggódni semmi komoly
miatt. Mert ha nem találnak semmit, akkor ő csinál magának, mint két éve Szilveszterkor, amikor a magánakciója 2 darab fagyott lábujjal zárult. Na de erről majd máskor, mert most megyek a Nlcafé szerkesztőségébe porontyostul.  (Nyertem valamit.)