Kérem vissza a gyerekemet!

2010 március 2. | Szerző: lustanyu |

Ott kezdődött, hogy úgy döntöttem, megszavazok magamnak egy kis segítséget, így felhívtam anyóst, hogy megkérdezzem, pontosan mikor szeretné, hogy Marci ott aludjon egy éjszakát. Szegény köpni nyelni nem tudott a gyerek rásózásának eme nem éppen burkolt módjától, de hát egy ilyen szuper ajánlatnak nem lehet ellenállni, ezért némi hímezés-hámozás után megállapodtunk, hogy hétfő lesz a nagy nap. Ez eléggé bevált rendszernek bizonyult, úgy éreztem, mindenki profitál belőle. Én is szusszantam egy kicsit és egygyerekes időmilliomosként lógattam a lábam (?), élveztem, hogy ha kedvem szottyan, a TV távirányítóján a hatos gombot (Jimjam) akár  piros szikszalaggal is leragaszthatom, valamint Marcó is élvezte, hogy anyóséknál ő az istenkirálycsászár, nem kell osztoznia az imádaton a kishúgán és látszólag  anyósékat is feldobta a látogatás. (Bár anyós néha megpróbált megfeledkezni a kétheti programról, én sosem mulasztottam el emlékeztetni rá, szóval a rendszer már majdnem 2 hónapja működött)

Kábé 3 héttel ezelőttig, amikor is anyóséktól nem a gyerekemet kaptam vissza. Nehogy megijedjetek, mert nem arról van szó, hogy az én szőke kefehajú kisfiam helyett a férj egy koromszemű ázsiai kislányt hozott volna haza (ennyire azért még a férj sem lehet fáradt), hanem arról, hogy a gyerek viselkedése drámaian megváltozott.

Ezidáig nyekk nélkül aludta át az éjszakákat, most 10 percenként felsírt és képtelen volt abbahagyni a hisztériázást. Semmilyen magyarázatot nem adott, nem mondta, hogy félne valamitől, vagy fájna valamije. Egyszerűen csak ordított, ahogy a torkán kifért. Éjfélig járkáltunk be hozzá 10 percenként, aztán feladtuk és a férj beköltözött a szobájába aludni.  

De aztán másnap nap közben sem lett jobb a helyzet. Egész nap olyan szinten nyávogva kommunikált, hogy már magamban kezdtem megkérdőjelezni a nemi identitását és átlag fél óránként dührohamot kapott. Mindenen kivágta a hisztit. De szó szerint mindenen. Csak egy példa: 

–         Anya, én kérek teát.

–         Tessék kisfiam.

–         Nem, nem, nem!!! Én nem kérek teát!!!

–         jól van kisfiam, akkor ne igyál. – mély levegő beszív, kifúj, nem leszek ideges…

–         ÉN KÉREK, ÉN KÉREK!!! ADD IDE A TEÁT!

–         Tessék, itt a teád, de légyszíves most már döntsd el, hogy mit szeretnél. – beszív, kifúj.

–         NEEEEM KEEELL!!! – üvölti újra most már egyvégtében és a nyomaték kedvéért taszít egyet a kezemen, amiben a poharat tartom, így a tea fele kiömlik.

–         Jól van kisfiam, akkor most bemész a szobádba és elgondolkozol azon, hogy mit is szeretnél – a felhívásra még elszántabb sírásba kezd, elviharzik mellettem, bömbölve beront a szobájába, majd színpadias mozdulattal bevágja rám az ajtót. Beszív, kifúj. „Az agresszió agressziót szül” mantra ismételgetése .

 Ezt követően még cirka 15 percig artikulátlanul ordít és kinyitja az ajtót, hogy egész biztosan ne maradjak le a műsorszám egy apró részletéről sem. Én minden ajtónyitásra odamegyek, tájékoztatom, hogy amíg nem fejezi be az üvöltözést, addig csukott ajtó mögött lesz, valamint megkérem, hogy szóljon ha befejezte, mert akkor akár meg is beszélhetjük az esetet, majd újra becsukom az ajtaját. Üvöltés folytatódik, én közben, hogy eltereljem a figyelmemet, bocsánatkérő levelet fogalmazok a szomszédoknak, amelyben könyörgöm, hogy ne értesítsék a Gyámhatóságot, mert ennek a korszaknak hamarosan vége lesz.

Egyszer csak szól, hogy „Anya, most már leálltam.” Ekkor megpróbáljuk megbeszélni az esetet, látszólag megérti, hogy ez nem az érdekérvényesítés hatékony eszköze, mert még sosem jött ki jól belőle, én pedig megnyugszom és egy kommunikációs géniusznak érzem magam. Majd egy háromnegyed óra múlva kezdődik minden elölről.

Szóval így ment ez egész nap, mindenen borult a bili. (Kérek virslit, mégsem kérek. Kapcsold be a tévét, mégse kapcsold be, Kapcsolj villanyt, ne kapcsolj, menj a szobádba, hagyd abba, beszéljük meg stb…)

A férjjel csak biluxoltunk, hogy mi a repedt here történhetett, mindenféléket találgattunk, hogy a tévében látott meg valamit, vagy esetleg az udvarról hallott valamilyen durva veszekedést, már az is megfordult a fejemben, hogy após bántalmazta a gyereket. (Ami tök nagy köcsögség volt tőlem, mert após ugyan egy szemétgyűjtő kényszerbeteg, de a gyereket imádja.)

Egyfolytában azt követelte tőlem, hogy vigasztaljam meg, de nem árulta el, hogy miért. Mesélt továbbá egy Balázs nevű kisfiúról, aki egyértelműen nem létezik. Először beparáztam, hogy szegény gyerek szellemeket lát, mert olyanokat mondott, hogy kergetőztek a nappaliban, a Balázs elesett ő meg megvigasztalta. Én meg kétségbeesetten kérdezgettem, hogy érez-e hűvöset, amikor itt van ez a Balázs. (Oké, lehetséges, hogy túl sokszor láttam a Hatodik érzéket, de én tényleg nagyon parázok a szellemektől) Aztán amikor elmesélte, hogy Balázsnak rosszak a fogai és ő elkísérte a fogorvosbácsihoz, akit úgy hívtak, hogy Doktor Marci, akkor megnyugodtam, hogy mégsem kell Melinda Gordonhoz fordulnom, mert Balázs csak egy képzelt barát. (Állítólag normális ebben a korban, legalábbis őszintén remélem)

Kétségbeesetten hívtuk anyóst, hogy történt-e náluk valami, de azt mondta, hogy semmi különös. Aztán attól tartottam, hogy valami betegség bujkál benne, de eltelt így 3 nap és a gyereknek kutya baja nem volt, leszámítva ezt a hihetetlen hisztériázást és az éjszakai 10 percenkénti ordítozást. Zalakaroson jobb lett a helyzet, volt olyan éjszaka, hogy „csak” háromszor kelt fel és nagyon hamar megvigasztalódott.

Mióta azonban hazajöttünk, sajnos megint minden folytatódik tovább. Persze azóta jó beteg is lett, emiatt pedig már végképp lövésem sincs, hogy éppen most mi a baja szegénykémnek.

Annyit viszont biztosan tudok, hogy KÉREM VISSZA A GYEREKEMET!