– Anya, te szereted a Játékos Miklóst? – kérdezte Marci roppant komolyan.
– Nem tudom, kisfiam. Én nem ismerem őt. – király, újabb kitalált személy költözik hozzánk.
– Dehogynem! Tudod, az a Játékos Miklós, aki a tévében is van. Te szereted?
– Nem tudom, hogy szeretem-e, mert nem ismerem.
– Mindenki ismeri a Játékos Miklóst.
– Kivéve engem… Vedd a cipődet kicsim, mert el kell mennünk a teszkóba.
– De jóóó! Én akarok oda menni! Beülök a kocsiba, útközben pedig meg kell nézni a Játékos Miklóst.
– Nem hiszem, hogy összefutunk vele… – ki a jó franc lehet ez???
– Dehogynem!
– Oké… Akkor majd bemutatkozom neki. – zártam le a témát, mert még nem barátkoztam meg teljesen a képzelt barát/rokon/ismerős helyzettel.
– Anya! Anya!!! Ott a Játékos Miklós! – kiáltott fel egyszer csak a kocsiban, amitől teljesen berezeltem, mert mint már említettem, be vagyok tojva a szellemektől.
– Kisfiam, ez a Miklós valamiféle rokonságban áll a Balázzsal? Olyan bácsi, akit csak te látsz, anya nem? –
– Neeem! Nézz oda! Ott van! Ott a képen! – és egy óriásplakátra mutatott, miközben az autóban a pirosnál rostokolunk.
– Kicsim, az a Mesterházy Attila bácsi! – uhh, hálistennek. Se szellem, se újabb képzelt személy.
– Neeem! Az a Játékos Miklóóós! Hát érted mááár?
– Úgy hívják Mesterházy Attila.
– Nem hinném, hogy úgy hívják. Anya, te szereted a Játékos Miklóst? – hát ez már nem igaz, hogy mindenáron politikai állásfoglalást akar kicsikarni belőlem. De nem fog, az már fix. Hogyisne, hogy utána a hentesnél/gyógyszerésznél/orvosnál stb jól leégethessen.
– Hááát, nem tudom kisfiam, nem ismerem. – most mit mondjak??? Azt, hogy nekem sose köszön???
– Majd szólsz, ha már tudod?
– Mindenképpen – azt hiszem az lesz a legjobb, ha felhívom apukámat, hogy tömte-e esetleg a nézeteivel a gyerek fejét ottlétünk alatt… Grrrrrr.
Na, fel is hívtam. Apukám állítja, hogy semmit nem mondott a gyereknek. Akkor viszont passz.