Az egyik fúria én voltam. A másik egy négy és fél éves kislány, aki vak gyűlölettől átitatva azt sziszegte a megszeppent 3 éves fiamnak minden ok nélkül, hogy „utállak”. Aztán azt, hogy „takarodj innen, mielőtt nagyon dühös leszek”, majd ellökő mozdulatot tett irányába, de nem ért hozzá. A 3 éves meg csak ott állt teljesen ledöbbenve, nem csinált semmit, nem mondta, hogy „fogd be te, és takarodj te innen”. Csak mosolygott és szemmel láthatóan semmit nem értett.
A szívem a torkomba ugrott és döbbenetes érzések öntöttek el. Ösztönén első gondolata az volt, hogy lerángatja a kis szukát a rugós virágról és ráordít, hogy „mondd ki még egyszer, ha mered!!! Mondd ki, és megtéplek!!! És ha még egyszer, csak egyszer, egy ujjal is hozzányúlsz, akkor is.” Szerencsére Ösztönén fölé kerekedett Felnőttén és gyorsan átvette az irányítást, elmagyarázta, hogy a négy és fél éves még gyerek, soha nem a gyerekre kell haragudni. Arról nem is beszélve, hogy maholnap az én fiam sziszeghet hasonlót más gyerekére és abban a helyzetben nekem hogy esne, ha az az anyuka utálná az én gyerekemet. Sajnos Felnőttén is tanácstalan volt… Odamenjen a kislányhoz és normális stílusban megkérdezze tőle, hogy mi a problémája? Rendezze a konfliktust? Vagy ezzel azt erősíti a gyerekében, hogy anya mindent megold helyette? Hagyja inkább, hogy a gyerek maga kezelje le a helyzetet, aztán turbózza fel az önbizalmát, hogy megtanulja a későbbiekben a hasonló helyzetekben magát megvédeni?
Mi a jobb a gyereknek? Ha azt érzi, hogy az anyja minden inzultus esetén megvédi (ugye az ősbizalom) vagy az, ha felkészül rá, hogy ilyenek bizony vannak és szépen lassan kialakítja a saját önvédelmi módszereit?
Ösztönén, vagyis Nagyfúria még mindig ugrásra készen toporgott a fogait összeszorítva, minden egyes szőrszál a hátán felborzolódott a gyerekét ért sérelem miatt, szemei szikrát szórtak. Jól látta ezt Kisfúria, aki azonnal levette, hogy a kissrác kőkemény védelem alatt áll, ezért ideiglenes visszavonulót fújt. De az ő szemei is szikrát szórtak. Ő is ugrásra készen állt, feszülten leste, hogy mikor keletkezik rés a pajzson, mikor lankad az óvó figyelem.
Így kerülgettük egymást végtelenül hosszúnak tűnő percekig. A két fúria felmérte az erőviszonyokat. Az egyik a lábbal lökős motoron, a másik a homokozó szélén állva, karján egy csecsemővel, aki időnként nyitott tenyérrel csapkodta a melleit. A gyerekek nagyon-nagyon sokáig képesek állni a tekintetet.
A küzdelem tárgya ezalatt egy szót sem szólt, egy darabig bambán álldogált, majd ő is felült egy kismotorra és Kisfúria mögé navigált további együttjátszási szándékkal, annak kifejezett tiltása ellenére,. Kisfúria hátrafordult Marci felé és megismételte, hogy „nem érted, hogy utállak??? Menj az utamból!!!”, majd rám nézett, hogy erre mit lépek. Én kiléptem egyet az irányukba és pengévé szorítottam a számat, de még mindig nem csináltam semmit, csak szikrákat szórtam Kisfúriára és felemeltem a mutatóujjamat. (Nem a középsőt, a mutatót) Ő erre rövid hezitálást követően fejét felszegve elmotorozott. A „helyzetnek” vége volt, az izmaim elernyedtek.
Marci is odagurult hozzám.
– Anya, mi az, hogy „utállak”? – kérdezte tőlem.
– Azt jelenti, hogy “nem szeretlek”. – összeszorult a szívem.
– Az a kislány miért nem szeret engemet?- nagyon elgondolkodott.
– Nem tudom, kicsim. – aztán beszélgettünk ezekről a helyzetekről, elmondtam, hogy szerintem (hangsúlyozom, hogy szerintem) mit mondjon, mit csináljon.
És akkor döbbentem rá igazán, hogy nemsokára (szeptembertől) eljön az a nap, amikor kilép a biztonságot jelentő burokból, amelyet Nagyfúria állandó jelenléte vont köré, naponta 10 ilyen konfliktusa lesz és meg kell kezdenie saját harcmodorának kialakítását. Akkor kiderül, nem hagytam-e teljesen fegyvertelenül, illetve hogy az elmúlt három évben milyen fegyvereket adtam a kezébe.
Kicsit el voltam kenődve a nap további részében, amit Marci éles szemével ki is szúrt. Aztán megkérdezte: „Anya, azért vagy szomorú, mert egymilliót költöttem egy robotkutyára???”