Úgy gondoltam, a szakadt
gatyáimmal mostanában folyamatosan beégtem, ezért most az ovis szülői
értekezletre igazán kitettem magamért. Csini zöld ruhában mentem, sőt még a
gusztustalan gyógyszandimat is lecseréltem az óvoda előtt egy bokorban egy
trendi magassarkú drapp papucscipőre. Vittem egy zöld lenvászon zakót is,
nehogy a ruha felsőrésze merésznek találtasson, az említett bokorban azt is
magamra rángattam. Lényeg, hogy az öltözékemnek egy hibája volt, a Lilcsi.
Merthogy őt nem tudtam lepasszolni (a férj dokihoz vitte Marcit), ezért
magammal kellett vinnem.
A helyszínen szembesültem
vele, hogy a kábé 35 szülő mind le tudta passzolni kisebb-nagyobb csemetéjét,
egyedül én érkeztem gyerekkel. Szembesültem továbbá azzal, hogy a majd 50
négyzetméteres csoportszoba elején beszélő vezető óvónőből a hátsóbb sorokban
semmit nem hallani, ha a Lilcsi megállás nélkül skandálja mély hangon, hogy
„dadadada”. Ha meg ordít, akkor végképp semmit nem hallani.
Szóval ott ült mindenki
jegyzetfüzettel a kezében iszonyat pici székeken, Lilcsi békésen mászkált
rajtam. Aztán elunta és ordibált. Gondoltam leülök a földre, az mindig bejön.
34 szülő jegyzetelt, egy pedig zöld ruhában ült a földön és mászkált rajta egy
9 hónapos gyerek. A vezető óvónő épp annyit mondott, hogy „szeretettel üdvözlöm
minden új kis csoportos szülőjét, amikor a Lilcsi egy haltalmasat böfögött.
Egyenesen bele az áhítatba. Olyan nagyot, hogy maga is meglepődött és ijedten
nézett körbe a sok hátraforduló kuncogó ember láttán. (A vezető óvónő
természetesen nem röhögött) A böfögést követően az óvónő folytatta a beszédet,
Lilcsi pedig elunta a folyamatos erőfeszítéseket arra vonatkozóan, hogy a
melleimet a szülői munkaközösség elé tárja (pedig egy apuka nagyon várta a
sikert), így abbahagyta a ruhám felső részének lehúzgálását és visítani
kezdett. Természetesen mindenki hátranézett. Gyorsan felkaptam és elkezdtem
rázni a valagát, (mindig beválik), ami viszont járkálással járt, a hülye
magassarkú meg tökre kopogott, úgyhogy gyorsan kiléptem belőle és berúgtam a
sarokba. Be is vált a valagrázás, néhány másodpercre elhallgatott. Mint
kiderült, csak azért, hogy egy újabb hatalmasat böfögjön, de ezúttal
tekintélyes mennyiségű tápszert ki is bukott, ami jó nagyot csattant az óvoda
frissen felmosott padlójára. A babakocsit kinn kellett hagynom, így maximum
hasoncsúszva, a csinos zöld ruhámmal tudtam volna feltörölni a hányást, ezért
inkább csak bocsánatot kérően néztem az óvónőkre.
A Lilcsi miután kiadta a
tápszert magából, egész jó kedvre derült és folytatta a kurjongatást, ami
baromi kínos volt, főleg miután egy anyuka szólt, hogy „elnézést, megismételné
mégegyszer a legfontosabb telefonszámot, mert mindig valami zaj volt, amikor
említette”. (teljesen igaza volt amúgy, baromi idegesítő volt a gyerek)
Hálistennek észrevettem, hogy a hátsó ajtót kinyitották az udvar felé, ezért
gyorsan arra oldalaztam és kitettem az udvarra Lilcsit. Igen, a fehér
harisnyájában és a trendi Mayoral pólójában leraktam a betonra. A testemmel
innentől az udvaron tartózkodtam, a fejemet viszont belógattam a terembe és
hallgattam az óvónőt, közben magamban rimánkodtam, hogy nagyon gyorsan
beszéljen. Lili egész jól elvolt, ott szöszmötölt az immár szürke
harisnyájában, valamit elmélyülten piszkált. Ennek őszintén megörültem, egészen
addig, amíg testhelyzetet nem változtatott és kiderült, hogy egy száradt
galambszart vakargat. Mint egy gepárd, odapattantam, a kezeit leszorítottam,
hogy ne tudja a szájába venni, majd mezítláb körberohantam vele az
óvodaudvaron, hogy bejussak a babakocsinkhoz és lefertőtlenítsem a kezét
(mindig van nálam kézfertőtlenítő). Megnyugodva sétáltam vissza a terem elé az
udvarra, mezítláb, iszonyat dzsuvás talpakkal, kibontott göndörhajjal, izzadt
fejjel, mint egy igazi hippi.
A Lilcsit leraktam egy
padhoz, hogy álldogáljon, én visszadugtam a fejem a terembe és meghallgattam,
hogy vegyünk egy rakás mackógatyát, mert kelleni fog. Mindeközben a csajom
kiszúrta, hogy a betonra krétarajzokat készítettek az ovisok és rástartolt, így
már nemcsak szimplán retkes volt, hanem színesretkes. Úgy döntöttem, eleget
püfölte a narancssárga krétafoltot, kirohantam és felkaptam. Örült nekem, mert
jól megcsapkodta az arcomat, amit én a kedvesség jelének vettem. Csak a
házunkban lévő CBA-s pénztáros döbbentett rá, hogy a szülői értekezlet további
részét intelligensen és elnézően mosolyogva, retkes talppal mezítláb, zöld
ruhában és egy élénk narancssárga csíkkal az arcomon töltöttem.
A szülői értekezlet alatt
még egy futásom volt, amikor Lilcsi egy rosszul sikerült mászási manővernek
köszöhetően pofára esett a betonon, irdatlan ordításba kezdett, én pedig
pánikfejjel jó messzire rohantam vele. Utána már a csoport megbeszélések
zajlottak, a mi csoportunkban a két óvónővel csak 3 szülő társalgott, ebből kettőnek normális arcszíne volt.
Nekem nagyon
szimpatikusak voltak a fiam leendő óvónői. Hogy ők mit gondoltak a narancssárga
fejű hippiről, azt egyelőre nem tudom megsaccolni…