Menjen vagy maradjon?
2010 június 18. | Szerző: lustanyu |
Már régen írtam, mert az utóbbi időben nem történt semmi. Illetve annyi, hogy háromszor kezdtem leírni, hogy mintha a Lili kezdene megjavulni és már sokkal könnyebb vele, de ez egy nagyon rossz ötlet volt, mert mindhárom leírási kísérletet követő 2 órán belül olyan visítást rendezett, hogy majd kettéhasadt a fejem. Így úgy döntöttem, ennek a leírásától eltekintek. (De egyébként tényleg mintha…szóval… tudjátok… koppkoppkopp)
Valami különleges frontátvonulásnak köszönhetően tegnap a gyerekeim egyszerre aludtak,
ezért úgy döntöttem, gyorsan én is eldőlök. Aztán amilyen az én formám, azt
álmodtam, hogy négy aliennel küzdök a konyhában beleestem egy pöcegödörbe. Felébredtem és rájöttem, hogy nem
álmodtam, hanem én tényleg ott vagyok, ez egy emésztő. Aztán még jobban
tisztult a fejem és tudatosult, hogy csak a Lilcsi szart be álmában. (Sajnos
borzasztó könnyen alkalmazkodnak az álmaim külső körülményekhez, ennek
köszönhető az egyetlen felnőttkori ágybavizelésem is, t.i. azt álmodtam, hogy a
Wc-n ülök)
Alvó gyereket akkor sem
ébresztek fel, ha a NATO emberei fegyverrel törik rám az ajtót, hogy elkobozzák
a gyerek pelenkáját tömeggyilkos biológiai fegyver előállítása céljából,
így inkább kióvakodtam a nappaliba és
úgy határoztam, kihasználom ezt a csodás alkalmat és megiszom egyedül egy
kávét. (Akkor is, ha közben csipesz lesz az orromon.) A kávékortyolgatás közben
végig azon gondolkoztam, hogy a fenébe lehet, hogy még mindig velünk alszik egy
szobában, amikor az eredeti terv teljesen egyértelműen az volt, hogy 6 hónapos
korában átköltöztetjük Marcihoz.
A férj azt állítja, tudat
alatt nem engedem ki a szobánkból, mert tudván, hogy nem lesz több gyerekünk,
magam mellett akarom tudni. A férjnek fogalma sincs… Hiszen egész nap
mellettem van!!! Azt gondolja, nem szívesebben alszom jóillatú szobában pöce
helyett? És még szívesebben forgolódom teljes lelki nyugalommal álmomban úgy,
hogy nem kell attól paráznom, hogy Szimatszörény felébred a paplansurrogásra.
Szeretem, ha köhhenthetek éjjel, ha valami kaparja a torkomat és utálom, hogy
minden orrfújásért, tüsszentésért ki kell vackolódni a nappaliba, mert inkább
megfúlok, mint hogy békésen alvó gyereket felköhögjek. Imádok elalvás előtt
könyvet/újságot olvasni és utálok sötétben elbotorkálni az ágyamhoz, pláne úgy,
hogy minden második este felbukok a mérlegben, amit a szokásos esti
súlycsekkolás után rendszeresen elfelejtek visszarúgni az ágy alá. Arról már nem is beszélve, hogy rég elmúltam 18 és sokkal szívesebben szexelnék néha ágyban párnák közt, mint kanapén szorongva, földön, fotelban és egyéb érdekes helyeken.
Akkor hát mit keres még
mindig a szobánkban??? De tényleg! Igazából a lustaság/kényelem az oka. A
gyerekek nem alszanak egyszerre, csak egy rövid időintervallumot. Teljesen
biztos vagyok benne, hogy amikor Lili alszik, Marcinak azonnal ezer dolog kéne
a szobájából (ahol egyébként napi kábé 5 percet tartózkodik alvási célzat
nélkül) amit ha nem kap meg, éktelen üvöltésbe kezd majd. És ez fordítva is
igaz. Tuti, hogy a kiságyrugdosás világbajnoka a hajnali 4-es edzésével
felébresztené Marcit. (Oké, az edzést most is megtartja, de mi a férjjel már
rutinosan vonulunk ki a nappaliba paplanostul és fekszünk le a földre, mert
tudjuk, hogy ez most egy órás lesz. 5-kor visszamegyünk.) Egyszóval túl macerás, egyben a hátamon
feláll a szőr a puszta gondolatra, hogy két kialvatlan gyerekkel küzdjek
hetekig. Sokkal egyszerűbb lenne kipaterolni akkor, amikor Marci elkezdi az
ovit és a nappali alvások problematikája megoldódott.
Megpendítettem, hogy
költözzünk ki mi a nappaliba az átmeneti időre. A férj hallani sem akar róla.
Azt állítja, hogy megszokják egymást és hogy ők öten laktak egy szobában, mégis
valahogy mindenki aludt. Tudom, hogy igaza van, én is egy szobában laktam
tesómmal. Kész, passz. Holnap költözik. Szevasz kiságy, helló bőrfotel és
olvasólámpa!
Nem tudom… Valahogy
hiányozna a szuszogása, meg a kurjongatása. Még a hajnali négyes ágyrugdosása
is… Lehet, hogy a férjnek igaza van??? Végülis valószínűleg soha nem lesz már
ilyen kis babám.
Rohadt élet, ma hajnalban megint a cumijával püfölte a kiságy rácsát egy fél órán keresztül. Lehet, hogy mégis mennie kéne…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Kedves Lustanyu, akkor kezd meg a két gyereket összeszoktatni az egy szobában altatáshoz, amikor azt a legoptimálisabbnak érzed, mert nem lesz az fáklyás menet, kezdeteben sok gubanc lesz, de egyszer el kell kezdeni. Lehet, hogy ügyes vagy és gördülékenyebben megy majd, de azért kösd fel a bugyid. Vigasztalót is mondok, két év múlva ők nagyon jó játszótársak lesznek, és akkor már jó dolgod lesz.
Egy próbát megér, nem? Hátha jól tűrik egymást… Egy délutáni alvás alkalmával viszonylag könnyen ki lehet deríteni, anélkül, hogy álmatlan éjszakáitok lennének 😉
Az ovis időszakban történő átszoktatás sztem azért nem jó ötlet, mert akkor fiad is kialvatlan lesz… Szerintem éppen hogy addigra lenne jó túllenni az egész macerán 😉
Kívánom, hogy viszonylag simán menjen a dolog! Mindenképpen készülj fel a legrosszabbra, max kellemesen csalódsz 🙂 Az ideje pedig legyen akkor, amikor úgy érzed, hogy lelkileg fel tudtatok készülni egy ilyen idegőrlő feladatra…
Sok sikert!
Szerintem is menjen Lillus. Pikk-pakk megszokjátok és Te is kisimultabb leszel. Sajnos én is az egészségesen egoista nők közé tartozom, retteghet is az összes, még meg nem született gyerekem tőlem. Sátáni kacaj….
Jaaaaaj!
Átérzem a dolgot!
Aludni úgysem fogsz tudni, mert akkor meg át kell majd menni a gyerekszobába “rendet tenni”. Szóval szerintem teljesen mindegy hol alszik (nem alszik) Lilcsi, Te úgysem fogsz egy jó darabig végigaludni egy röpke éjszakát sem 🙁
Ismét szarrá röhögtem magam! :-))) Hát igen a kakás pelus az tényleg biólogiai fegyver tud lenni. :-)))) A férj gyakran meg is jegyzi mikor Gergőt pelenkázza, hogy: “Kisfiam, anyád mit adott enni????”
Ilyenkor nagyon örülök, hogy mi már túl vagyunk ezen. Pont ekkorák a gyerekeim, mint a tieid, kb. annyi volt a logisztikája az összepasszításuknak, hogy a kicsit megfürdettem, elaltattam, aztán megfürdettem a nagyot, a nappaliban törölgettük, meséltünk, aztán gyerekszobába beosonás lábujjhegyen. Többnyire bejön.
A nagy nem ébred fel, bármennyit ordíthat mellette a kicsi (szigorúan nevelési célzattal), de a kicsit néha felébreszti a nagyobb játszás céljából. Nappal viszont még mindig megy az erkélyre aludni a kicsi, amíg a nagy a szobában horpaszt, különben túl nagy lenne odabent a vidámság, ami ellen alapból nem lenne kifogásom, csak akkor én sem alhatok.
Szerintem azért nem kell annyira félni az együttaltatástól. Nálunk is kb. annyi idősek voltak a gyerekek, mint nálatok, amikor összeraktuk őket és nem volt semmi gond. Pár nap alatt megszokták az új helyzetet.
Igaz, a nappali alvás még most sem megy, annak mindig bulizás a vége, ha egy szobában vannak. (most már 3 és 6 évesek) De éjszaka minden rendben.
Szóval csak nyugi! :)) Érdemes próbálkozni.
Nagyon jól megírtad az érzéseidet, amúgy meg szoktasd át amikor akarod! 🙂
Én speciel nagyon sokáig együtt aludtam a kislányaimmal, és azért, mert ÉN élveztem, ez van.
Hasonló korúak a gyerekeim. Egy szobában alszanak és nagyon ritkán ébrednek fel egymásra, ezen ne aggódj.
Extrém példa, hogy egyszer kihoztam a kicsit a délutáni alvásból, mert előbb ébredt mint a nagy, és elfelejtettem kikapcsolni a légzésfigyelőt. Úgy tíz percig morogtam, hogy álljon már le ennek a rohadt kocsinak a riasztója, mikor is rájöttem, hogy nem az utcáról jön a szirénázás, hanem a gyerekszobából. A nagyobb meg édesdeden aludt mellette.
Az én fiaim 8 és 6 évesek, és még mindig átballagok éjjelenként a szobájukba takargatni őket. Mondjuk mára már képes vagyok csukott szemmel megtenni az utat úgy, hogy csak a célobjektumok mellett nyitom ki a fél szemem. Persze lefekvés előtt aknamentesítem a teljes útvonalat…
Egyébként nem ébrednek fel egymás zajaira, csak ha direkt bulizós szándékkal és kitartóan ébresztgetik egymást.
A lányom konkrétan akkor volt hajlandó a saját szobájában aludni, ha az öccsét is beköltöztetjük. Így aztán a kisebbik egy-két hetes kora óta egy szobában vannak. És nem ébrednek fel egymásra. Általában, mert azért vannak kivételek.
Nálunk (most 3 és 5) a kicsi fél éves kora óta laknak egy szobában. Esték simák, megtanulták azt a szabályt, hogy bulizhatnak, ha minket békén hagynak, és a fáradtabbik előbb-utóbb úgyis elalszik, akkor meg a másik is bepunnyad egy perc alatt. Egymásra nem ébrednek fel egyáltalán.
Délutáni alvás viszont együtt esélytelen, hétvégénként (amikor nincs ovi) a nagy megy a mi ágyunkba Apával, a kicsi a gyerekszobába, én meg a nappaliba, a kanapéra:)
Szia!
Először is nagyon tetszik a blogod…Másodszor, el kell, hogy mondjam, ha porontyom nem a hátam mögött lévő kanapén durmolna, hát tuti sikítanék a röhögéstől. Jó látni, hogy valaki így megmondja 🙂
És rátérnék a lényegre…Nekem 8 és 3 évesek a gyerekek. Kezdetektől külön szobában voltak, már ami kettejük kapcsolatát illeti…csajomat 5 éves koráig nem lehetett kirobbantani, majd mikor jött a tesó, belátta, hogy neki is jobb, ha éjjel nem ébred fel minden szopira…Kicsink (már 16 kg 😀 ) 4 hetesen került saját szobába. Aztán 2,5 éves korában költöztünk. Azóta, hiába van külön szobájuk, csajom szobájában alszanak mindketten. Megoldás a sok játék miatt, ha van hely, akkor alakítsatok ki valami kis játszó-zugot, hogy ne kelljen folyton az alvó Lilihez berohangálni. Bár előbb sikerüljön az átszoktatás-szokták mondani. De tényleg csak elhatározás kérdése. Max bemászol hozzá a kiságyba, ha úgy könnyebben megy 😀