Új sebész a láthatáron
2010 július 21. | Szerző: lustanyu |
Tudom, hogy ez egy gyerekblog, vagyis inkább anyablog, de mama megint úgy kicsapta az egész családnál a biztosítékot, hogy kikívánkozik…
Szóval friss hús érkezett az
egri kórházba. Mama ezt már szerintem azelőtt tudta, hogy a dokibácsi
megpályázta volna az állást, úgyhogy nagyon készült az új doktor rendelésére,
már szinte a csípőjében érezte azt a jófajta protézist.
Mivel mama nem kezdő
óvodás már az ortopédián, nagyszerű előadással kiharcolt magának egy műtétet.
Na nem a csípőprotézist, mert annyira azért az új doki sem volt kezdő, hanem
legalább annyit, hogy kivegyék a csontjait tartó szögeket. (Amiről a régi dokik
egyébként azt mondták, nem szerencsés, mert olyan meszes már a csontja, hogy ha
kiveszik, lazán elporladhat) Na mindegy, mert megvolt az időpont, mamával madarat
lehetett fogatni, alig várta, hogy jöjjön a jól ismert drámai bejelentés:
„Fiam, nagyon beteg vagyok.”- hosszú hatásszünet – „Meg fognak operálni.” Apám kapásból idegbeteg lett, egyrészt
mert nem értette, hogy mi változott az elmúlt x év eredményeihez képest a
csontjaiban, másrészt meg nagyon nem volt kedve most a Nagy Kórházba Vonulás
című felvonásban statisztálni. (Mint ahogy senkinek, ugyanis anyai nagyapám
tényleg baromira beteg.)
Mindenesetre nagyanyám
felszólította apámat, hogy vigye be az altatóorvoshoz konzultációra, mert ő mozgásképtelen az irgalmatlan fájdalomtól, amit a szegek okoznak. Apám fröcsögött az egész családnak, hogy a lóizét mozgásképtelen, a múltkor is a szomszéd látta, ahogy leszegett fejjel rohan át az úttesten. De mi leugattuk apát, hogy ne legyen ilyen rosszindulatú.
Apa mesélte, hogy az aneszteziológus egy nagyon fiatal és jófejnek tűnő pasi volt
(ő csak Szundiboynak szólította, ezért én is úgy fogom), aki megkérdezte mamát,
hogy van-e valamilyen betegsége, illetve áll-e gyógyszeres kezelés alatt. Mama
kapásból rávágta, hogy nincs betegsége, nem szed semmit. (Egy jó műtétért
bármit.) Szundiboy azonban közben látta a számítógépen a kórtörténetét, hogy
mamának pacemakere van, valamint hogy pszichiátriai kezelés alatt áll, úgyhogy
szépen lassan leesett neki, hogy mi a helyzet. A vizsgálatok során először az
derült ki, hogy mama pacemakerje nem működik. Aztán az, hogy már tavaly sem
működött. Ezt követően az, hogy a szíve ennek ellenére olyan jó, hogy javasolja
az altatást.
Több se kellett mamának,
egyből szívébe zárta az orvost és ott helyben felszólította, hogy azt akarja,
hogy ő műtse meg. Szundiboy hiába mondta, hogy ő nem sebész, csak altatóorvos
és hogy halovány fingja nincs, hogy kell egy csípőből szeget kiszedni, mama
egyre csak hajtogatta, hogy „pedig maga pont jó lesz nekem”. Apám nem tudja az
ilyen helyzeteket kezelni, úgyhogy ő csak csendben izzadt a sarokban és égett.
Amikor mama már 5 perce faggatta Szundiboyt, hogy akkor legalább azt árulja el,
hogy ki fogja őt pontosan műteni és a doki nem tudta megmagyarázni neki, hogy
fogalma sincs, mert még csak nem is egy épületben dolgoznak a sebészekkel, mama
összeesküvést gyanított. Határozott mozdulattal felállt, megkerülte a ledöbbent
dokit, majd a doki háta mögött lévő asztalra nyitott tenyérrel hatalmas
csattanással odavágott egy borítékot. Szundiboy a kurva nagy csattanásra
összerezzent, apám még jobban izzadt, mama pedig büszkén nézett, hogy lámlám,
majd a pénz… az majd mindent megold, ettől majd nyílnak a szikék, ezek után
nyilván szívesen megoperálja őt ez a szimpatikus fiatal orvos.
A szimpatikus fiatal
orvos azonban már tényleg totál kiakadt és innentől kezdve a szobában hárman voltak, akik nem tudták kezelni a
helyzetet. Szundiboy kikérte magának a borítékkal való csapkodást és visszaadta
a pénzt apámnak, akit a társaság normális tagjának vélt, majd kitessékelte őket. Apám -elmondása szerint – ekkor már a lábujjáig leizzadt és kis híja
volt, hogy megpattanjon egy ér az agyában, ezért inkább nem szólt egy szót sem,
csak hazavitte nagyanyámat, miközben erőteljesen fújtatott.
Eljött a Nagy Kórházba
Vonulás napja. Tesómnak jutott a feladat, hogy mamát beszállítsa, azonban az
előadásba hiba csúszott, ugyanis tesómhoz időközben megérkezett a kőműves, aki
ott toporgott a kapujában és be kellett engedni. Ezért csak bevitte mamát a
betegfelvételre, ott rakta le a csomagjait és elrohant. (Sajnos aki sokszor
farkast kiált, az néha így jár…)
Mama valószínűleg roppant
csalódott volt, hogy nem tudja kinek előadni a „Mileszvelem, mindjárt
megoperálnak” című magánszámát, ezért közönség hiányában fogta a cuccát, felült
a buszra és hazament. A mozgásképtelen nagyanyám az irgalmatlan fájdalmával. (Egyben döbbenet, hogy megint apámnak volt igaza) Tesóm azóta feketelistás, mama csípője viszont egyre
jobb, már nem annyira szúrják a szegek. Tegnap már azt mondta, nem is kell
ezeket a szegeket piszkálni, mert ráérnek akkor kivenni őket, amikor a
protézist berakják…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Mintha a saját nagyanyám történetét olvastam volna :)). Ilyenkor viccesnek tűnik, ahogy olvasom, de valójában úgy feltudnak bosszantani, hogy az agyvérzés kerülget. Sokszor gondolkodom, hogy vajon mi is ilyenek leszünk? Nagyon remélem, hogy nem.
😀 Bocs, de én az asztal alá borultam a röhögéstől 🙂
Szegény Apukádat sajnálom nagyon, mert azért valljuk be, igen picire szeretne ilyenkor az ember összemenni, hogy a lehető legkevésbé vegyék őt észre.
Nem értem, hogy a kedves Mama miért nem a nem működő pacemakert veteti ki, ha már annyira műtétet szeretne 😉 Bár arra kevésbé lehetne színjátékot rendezni, hogy ő mennyire is beteg…
Kitartás, gondolom nem ez volt az utolsó húzása a nagyinak…
Kedves Lustanyu!
Szívesen olvasom ÁLTALÁBAN a bloggodat, mert tényleg vicces, és nagyon életszagú. Szeretném azért felhivni a figyelmedet, hogy nem igazán szeretetteli , az,ahogy az idős , beteg , kiszolgáltatott rokonodról írsz. Két okból sem, egyrészt nyilván helyzeténél fogva ő nem tudja ezt a bloggot olvasni, nem tud rá reagálni, sem elmondani a saját érzéseit. Másrészt kitehete magad annak, hogy valaki a rokonságból mégis olvasni fogja, és kikéri majd magának ezt a stílust, hangnemet. Én rendszeresen olvastam kedves Manka naplóját, amely Mininyúl naplója néven futott. Nagyon aranyos, kedves bejegyzések voltak. Kivéve ,amit anyósáról rendszeresen írt. Ott aztán volt mindenféle kritika. Belefutott abba, hogy egy másik közeli hozzátartozója végigolvasta ezeket a bejegyzéseket, és csúnya vita lett belőle. A bloggot azonnal zárolni volt kénytelen, egyik napról a másikra. Ma már nem olvasható a Mininyúl naplója, sokunk nagy bánatára.. Gondold át..
Vinnyogok, hogy fel ne ébredjenek a kölkök 🙂 Szundiboy :D, apukád nem ír blogot véletlenül?
Kedves Bogi333!
Szerintem mindenkinek a magánügye, hogy miről blogol. Ha valóban szoktad olvasni ezt a blogot, akkor tudod, hogy Lustanyu nagyon ragaszkodik a névtelenséghez, illetve már volt olyan korábban, hogy valamiért mégis elgondolkozott azon, hogy befejezi ezt a blogot hasonló okok miatt, mint amit te is írtál. Ha ennek ellenére úgy dönt, hogy leírja a nagymutter sztoriját, vagy mást, akkor nyilván azt átgondolta, és úgy döntött, hogy bevállalja.
A tiszteletről csak annyit, hogy nekem is van egy nagyanyám, aki kissé érdekes tud lenni, és sajnos eljutottunk oda, hogy az egész család tudja róla, meg is szoktuk beszélni, de nem mondjuk a szemébe, mert nincs értelme, hetven felett már nem változik az ember ilyen módon.
@Bogi333: sajnálom, ha tiszteletlennek érzed, amit írtam. Én úgy gondolom, hogy annak ellenére, hogy valami hihetetlenül nehéz eset, mégis átsüt az írásaimon, hogy szeretem őt. Pedig hidd el, hogy nem könnyű. :-))
Ő egyébként már fiatalon is betegségfüggő volt, amikor anyukámat bemutatták neki, épp egy szanatóriumban volt.
A rokonság miatt sem kell aggódnod, már mindenkit elmart maga mellől. Szerintem inkább klassz, hogy mi humorral tudjuk felfogni a helyzetet, és minden próbálkozása ellenére mellette állunk. Apukám huszadszor is elkíséri az altatóorvoshoz, tesóm viszi a kórházba, én intézem a upc-jét, kéményét, egyéb ügyleteit, anyukám pedig ellátja kajával, ötvenedjére is végighallgatja a dokis sztorijait.
Szerintem nem tiszteletlen ez az írás, csak más a szemszög. Humor=túlélés! :-))))
Hát ezen jót röhögtem! 🙂
Szerintem anno a mamának nem is építettek be pészmékert, biztosan látták az orvosok, hogy műtéthiánya van, aztán bevarrtak neki egy lemerült elemű kapunyitót, hogy megnyugodjon… 🙂
Fiatal vagyok még és pökhendi, ezért általában azt hangoztatom, hogy csak azt tudják terrorizálni a családtagjai, aki hagyja magát. A szegény “idős, beteg, kiszolgáltatott” nagymama történetei viszont a kedvenceim, mert szerintem díjnyertes, ahogy a néni azt hiszi, hogy a kisujja körül forgatja a családot, a család meg kacarászik rajta (rögtön a három kváziagyvérzés után), és kicselezi őt, avagy meghagyja a hitében. Kecske is, káposzta is. Jól van ez így.
jahajj, de jot rohogtem:))))
Ott, hogy “akit a társaság normális tagjának vélt” már vinnyogva röhögtem…! És aztán, hogy a mama hazament a busszal, na az már a hempergős kategória volt!
Bogi, szerintem hagy döntse el Lustanyu, kiről és hogyan ír. Másrészt a sztoriban olvasható, hogy a mama férje, fia és unokái kb. azonos véleményen vannak Lustanyuval,(sőt…), szóval nem hiszem, hogy nagy családi vita kerekedne abból, hogy Lustanyu nyilvánosan ironizál a szegény mamán, és a blog azonnali megszüntetését követelnék. Szerintem!…
Annyira jó ez a stílus! Tiszta Gerald Durrel hangulata van. Imádom! Téged is olvasni 😀
:-))) Vinnyogtam ismét a röhögéstől. Nem semmi a nagyid ezekkel a műtétes/ orvosos dolgaival.
Előre is bocsánat, de hangulatrombolni fogok.
A szomorú az, hogy a nagyi nem érti meg, azzal, hogy ő lefoglalt egy műtéti időpontot, majd nem jelent meg, egy másik – tényleges fájdalmakkal küzdő – beteg elől vette el a helyet, valamint az üresjárat miatt finanszírozástól fosztotta meg a kórházat. Ami viszont cseppet sem vicces. Tudom, mert én ott dolgozom.
Lolcsika, igazad van. Én speciel, a betegellátó intézmény nevében, ha a beteg nem tudja igazolni a távollétét, akkor kifizettetném vele a műtét díját. Persze ehhez szükséges lenne egy átlátható tb rendszer, ami ugye tudjuk, fényévekre van – így addig is maradnak az ilyen anomáliák. Arról is beszéljünk, hogy nem mellesleg hány olyan kezelés van kiírva a kedves orvosok által a támogatás miatt, amit a beteg valójában sosem kap meg. Tehát lehet utálkozni oda-vissza. Ettől függetlenül a nagyi meg nem kicsit nem normális…
“Szerintem anno a mamának nem is építettek be pészmékert, biztosan látták az orvosok, hogy műtéthiánya van, aztán bevarrtak neki egy lemerült elemű kapunyitót, hogy megnyugodjon… :-)”
Én ezen is nagyot röhögtem 😀
Farkasokkal táncoló, köszi! 😀
Azt hiszem az egyik legrégebbi olvasód vagyok. A kezdetektől…
A kedvenceim a nagyis bejegyzések. A karácsonyos, angyalkás, protkókeresős viszi a pálmát, de ezen a mostanin is vonyítottam a röhögéstől.
Szerintem semmi sértő nincs benne, kiérződik, hogy szereted az “öreglányt”.
Lolicska: Én meg azt gondolom erről, hogy nehogy már egy pszichiátriai kezelés alatt álló, betegségfüggő nénin kérjük ezt számon. Érdemes lenne viszont megkérdezni az orvosát, hogy ha a műtét nem annyira tanácsos, mert szétporladhat a néni csípője, akkor mi a jó égért ment bele mégis, és adott időpontot. Tán csak nem a finanszírozás miatt? Ráadásul elvett egy valóban fájdalmakkal küzdő embertől egy lehetőséget, ő, és nem a nagymama. Mert nem a nagymama osztja a helyeket.