Tudom, hogy ez egy gyerekblog, vagyis inkább anyablog, de mama megint úgy kicsapta az egész családnál a biztosítékot, hogy kikívánkozik…
Szóval friss hús érkezett az
egri kórházba. Mama ezt már szerintem azelőtt tudta, hogy a dokibácsi
megpályázta volna az állást, úgyhogy nagyon készült az új doktor rendelésére,
már szinte a csípőjében érezte azt a jófajta protézist.
Mivel mama nem kezdő
óvodás már az ortopédián, nagyszerű előadással kiharcolt magának egy műtétet.
Na nem a csípőprotézist, mert annyira azért az új doki sem volt kezdő, hanem
legalább annyit, hogy kivegyék a csontjait tartó szögeket. (Amiről a régi dokik
egyébként azt mondták, nem szerencsés, mert olyan meszes már a csontja, hogy ha
kiveszik, lazán elporladhat) Na mindegy, mert megvolt az időpont, mamával madarat
lehetett fogatni, alig várta, hogy jöjjön a jól ismert drámai bejelentés:
„Fiam, nagyon beteg vagyok.”- hosszú hatásszünet – „Meg fognak operálni.” Apám kapásból idegbeteg lett, egyrészt
mert nem értette, hogy mi változott az elmúlt x év eredményeihez képest a
csontjaiban, másrészt meg nagyon nem volt kedve most a Nagy Kórházba Vonulás
című felvonásban statisztálni. (Mint ahogy senkinek, ugyanis anyai nagyapám
tényleg baromira beteg.)
Mindenesetre nagyanyám
felszólította apámat, hogy vigye be az altatóorvoshoz konzultációra, mert ő mozgásképtelen az irgalmatlan fájdalomtól, amit a szegek okoznak. Apám fröcsögött az egész családnak, hogy a lóizét mozgásképtelen, a múltkor is a szomszéd látta, ahogy leszegett fejjel rohan át az úttesten. De mi leugattuk apát, hogy ne legyen ilyen rosszindulatú.
Apa mesélte, hogy az aneszteziológus egy nagyon fiatal és jófejnek tűnő pasi volt
(ő csak Szundiboynak szólította, ezért én is úgy fogom), aki megkérdezte mamát,
hogy van-e valamilyen betegsége, illetve áll-e gyógyszeres kezelés alatt. Mama
kapásból rávágta, hogy nincs betegsége, nem szed semmit. (Egy jó műtétért
bármit.) Szundiboy azonban közben látta a számítógépen a kórtörténetét, hogy
mamának pacemakere van, valamint hogy pszichiátriai kezelés alatt áll, úgyhogy
szépen lassan leesett neki, hogy mi a helyzet. A vizsgálatok során először az
derült ki, hogy mama pacemakerje nem működik. Aztán az, hogy már tavaly sem
működött. Ezt követően az, hogy a szíve ennek ellenére olyan jó, hogy javasolja
az altatást.
Több se kellett mamának,
egyből szívébe zárta az orvost és ott helyben felszólította, hogy azt akarja,
hogy ő műtse meg. Szundiboy hiába mondta, hogy ő nem sebész, csak altatóorvos
és hogy halovány fingja nincs, hogy kell egy csípőből szeget kiszedni, mama
egyre csak hajtogatta, hogy „pedig maga pont jó lesz nekem”. Apám nem tudja az
ilyen helyzeteket kezelni, úgyhogy ő csak csendben izzadt a sarokban és égett.
Amikor mama már 5 perce faggatta Szundiboyt, hogy akkor legalább azt árulja el,
hogy ki fogja őt pontosan műteni és a doki nem tudta megmagyarázni neki, hogy
fogalma sincs, mert még csak nem is egy épületben dolgoznak a sebészekkel, mama
összeesküvést gyanított. Határozott mozdulattal felállt, megkerülte a ledöbbent
dokit, majd a doki háta mögött lévő asztalra nyitott tenyérrel hatalmas
csattanással odavágott egy borítékot. Szundiboy a kurva nagy csattanásra
összerezzent, apám még jobban izzadt, mama pedig büszkén nézett, hogy lámlám,
majd a pénz… az majd mindent megold, ettől majd nyílnak a szikék, ezek után
nyilván szívesen megoperálja őt ez a szimpatikus fiatal orvos.
A szimpatikus fiatal
orvos azonban már tényleg totál kiakadt és innentől kezdve a szobában hárman voltak, akik nem tudták kezelni a
helyzetet. Szundiboy kikérte magának a borítékkal való csapkodást és visszaadta
a pénzt apámnak, akit a társaság normális tagjának vélt, majd kitessékelte őket. Apám -elmondása szerint – ekkor már a lábujjáig leizzadt és kis híja
volt, hogy megpattanjon egy ér az agyában, ezért inkább nem szólt egy szót sem,
csak hazavitte nagyanyámat, miközben erőteljesen fújtatott.
Eljött a Nagy Kórházba
Vonulás napja. Tesómnak jutott a feladat, hogy mamát beszállítsa, azonban az
előadásba hiba csúszott, ugyanis tesómhoz időközben megérkezett a kőműves, aki
ott toporgott a kapujában és be kellett engedni. Ezért csak bevitte mamát a
betegfelvételre, ott rakta le a csomagjait és elrohant. (Sajnos aki sokszor
farkast kiált, az néha így jár…)
Mama valószínűleg roppant
csalódott volt, hogy nem tudja kinek előadni a „Mileszvelem, mindjárt
megoperálnak” című magánszámát, ezért közönség hiányában fogta a cuccát, felült
a buszra és hazament. A mozgásképtelen nagyanyám az irgalmatlan fájdalmával. (Egyben döbbenet, hogy megint apámnak volt igaza) Tesóm azóta feketelistás, mama csípője viszont egyre
jobb, már nem annyira szúrják a szegek. Tegnap már azt mondta, nem is kell
ezeket a szegeket piszkálni, mert ráérnek akkor kivenni őket, amikor a
protézist berakják…