Mi is volt még Visegrádon?

2010 augusztus 25. | Szerző: lustanyu |

 Az van, hogy csupa olyasmi történik, amiről nem írhatok.

De arról viszont írhatok, hogy az a tény, hogy egy szálloda előtt található egy helyközi buszmegálló, még nem jelent feltétlen garanciát arra, hogy tényleg jár oda busz. Így esett, hogy Visegrádon lehajtottam a férjet irreálisan hosszú túraúton 3,5 órán keresztül (mínusz fél óra sörözés), mondván ne legyen már puhány, hegynek lefelé még egy gyerek is lecsorog, felfelé meg jövünk busszal. Ott álltunk full izzadtan, a férj a robogós esésnek és a hegyről lefelé menetnek köszönhetően fájós térddel a Duna partján, amikor a legelbűvölőbb mosolyommal – oké, izzadt fejhez képest legelbűvölőbb – megkérdeztem egy helyinek tűnő férfiembert, hogy mégis honnan indul vissza a busz a Silvanusba. Aki harsány nevetésben tört ki, közölte, hogy nincs busz, majd jó szórakozást kívánt a sétához visszafelé és folytatta a felszolgálást.

A férj frankón kiakadt és pengére szorított szájjal sziszegte, hogy kalkuláljam már ki, hogy ha 3,5 órába (mínusz fél óra sörözés) telt lefelé jönni, akkor mégis mennyi idő alatt fogunk felérni. Mondtam neki, hogy ne parázzon, kicsit kilépünk és 4 óra alatt simán fenn leszünk. Nem igazán örült, pedig javasoltam, hogy vágjunk neki toronyiránt, ne pöcsöjünk döbbenet hosszú túrautakon. Szerencsére ebbe beleegyezett, és bár egész úton fölfelé nem szólt semmit (szerintem a levegővételre koncentrált), meglepően hamar elértük a Fellegvárat. Onnan pedig már csak egy köpés volt a Silvanus, vagyis teljesen egyértelművé vált, hogy lefelé menet eltévedtem. (Mégis ki a fene figyeli, hogy háromszög, kereszt, vagy nyilacska van odafestve tökre megkopva a fákra, én csak azt néztem, hogy kék legyen.)

Aztán kérdeztem a férjtől, hogy szerinte ha 14 méterről hanyatt esek, akkor meghalok-e. Azt mondta, szerinte esélyes, hogy igen, de mégis hogy a francba jut ilyen hülyeség az eszembe. Mondtam, hogy canopyzni szeretnék. Vagyis kifeszített drótköteleken egy csigával kapaszkodva lecsúszni a hegyről. Ő erre azt mondta, hogy ha ragaszkodom hozzá, bárhonnan lecsúszik, de előtte mindenképp tájékozódjak, hogy van-e busz visszafelé, mert baromi nehéz 900 méteren keresztül visszakapaszkodni egy drótkötélen. (Muhhaha, nagyon vicces a férj.) Persze 3 fős létszám felett volt busz, úgyhogy nekivágtunk.

Fantasztikus élmény volt amúgy, bár ha őszinte akarok lenni, akkor kissé tele volt a gatyám. Csak úgy egy puszta csigával a kezemben (plusz hegymászócucc természetesen) beleugrani a nagy semmibe…Na, hát értitek. Viszont a canopys csávó (az egyik) valami irgalmatlan nagy köcsög volt. Én megértem, hogy unja, mert napi 10 turnus van, vagyis naponta kábé 100 reszkető térdű idióta faggatja, hogy „ez a kötél ugye biztosan nem fog leszakadni”. De akkor is 3900,- Ft volt egy csúszás, és ezért a pénzért igenis elvártam volna, hogy kinyissa a száját, amikor beszél. Főleg a társaság hallássérült tagjai (én) örültek volna ennek, mert így sajnos nem értettem, hogy mikor kell fékezni. (Oké, valószínűleg nem csak a hallással volt a probléma, hanem azzal is, hogy ha izgulok, nem tudok koncentrálni. Ezért viszem magammal a gyerek orvosi vizsgálatára a férjet is, mert akkor legalább valaki megjegyzi, hogy milyen gyógyszert hány alkalommal kell beadni, engem ugyanis az esetek többségében túlságosan lefoglal az aggódás és az, hogy intelligens ábrázattal nézzek a doktornőre. Pont úgy, mint amikor bemutatkozásnál arra koncentrálok, hogy szépen mondjam ki a nevem, ezért nem figyelek a másikéra.) Szóval a tahócsávó olyan hanyag „ezerszercsináltamtekishülye” mozdulatokkal lazázta le rólam a 11 kötélpálya előtt a csigát, hogy 3 alkalommal úgy punacsonton vágott vele, hogy másnapra bekékült. Esküszöm fizikai fájdalom volt megállni, hogy én ne vágjam herén őt. Csak azért nem szóltam rá, mert a nagy izgalomban nem jutott eszembe a „punacsont” kevésbé ciki megnevezése (azóta már tudom, hogy szeméremcsont, vagy szimfézis) és nem volt kedvem a 10 túratárs előtt kimondani, hogy puna. Meg azért sem, mert 14 méter magasságban egy csigán lógni drótkötélen úgy, hogy annak a kezében van az életed, akit előzőleg herén vágtál egy két kilós vassal, nem túl okos ötlet. Aztán kiderült, hogy éhes volt a szegény túravezető, ami persze nem mentség, mert én is sokszor vagyok éhes, mégse vágok senkit punacsonton/herén egy vasból készült csigával. (Mondjuk ennek fizikai akadályai is vannak, mert általában nem hordok ilyen tárgyakat a retikülömben.)

Szóval megvolt a csúszás, boboztunk és wellnesseltünk is, vagyis szuper volt a kettesben  eltöltött 3 nap. És hogy teljesen őszinte legyek, az első nap baromira hiányoztak a gyerekek, – valahogy egyfolytában szóba kerültek, hol én hoztam fel őket, hol a férj -, aztán már nem annyira. Igenis jó volt 7-kor kelni az 5 helyett, klassz volt végigenni egy kajasort úgy, hogy csak azért kellett felállnom, mert elfogyott a tojásrántottám, nem pedig azért, mert Lili a szemben ülő elegáns német hölgy fejéhez vágta a cumiját, vagy mert Marci hatodjára is meggondolta, mivel is kenjem meg azt a három egész falat zsömlét, amit megeszik.

Szóval kétszer volt jó, pont mint a pörkölt sok macskapöcsepaprikával: egyszer amikor otthagytuk őket, aztán még egyszer, amikor mentünk értük. Isteni volt 3 nap után újra látni őket.