Egy különösen nehéz kezdetű nap

2010 szeptember 8. | Szerző: lustanyu |

 Először is utálom, hogy nem tudok kommentelni, holott láthatóan rajtam kívül mindenki más tud. (Gyanítom, hogy a böngészőm szar) Bejegyzésben meg nem akarok reagálni, mert nem az a blog koncepció. Ezért rövidre zárom: mindenkit értek és megértek! DE… (ugye az mindig van) Arra gondoltatok, hogy ez a dolog nekem igazából egy lehetőség? Ha esetleg a későbbiekben vagy most szeretnék írni (nem csak blogot), nem rossz ám, ha megismerik a nevem. Más évekig házal az írásaival, hogy végre írjanak róla, nekem meg az ölembe hullott… Aki pedig a blog megváltozása miatt aggódik, azon már túl vagyok. Mióta elkövettem azt a hibát, hogy megjavíttattam a stasztikát, valamint visszajött hozzám több barátnőmtől, hogy “képzeld, ajánlottak nekem egy blogot és te voltál az!” teljesen világos, hogy bárki olvashatja, amit írok. 

Oké, én teljesen készen vagyok. Állapotomhoz nyilvánvalóan hozzájárul a PMS szindróma is, mert az orromon megjelenő két hatalmas ragya jelenléte erőteljesen megjósolja, hogy piros betűs napok közelegnek. (Rohadt ragyák.)

A következő dolgok történtek ma:

–          Marci 3 napot járt óvodába, majd lebetegedett. Ezáltal tudatosult, hogy az elkövetkező évem nem arról fog szólni, hogy egy gyerekes időmilliomosként lógatom a lábam és bocikákat nézegetek bárgyú lapozgatós könyvekben, hogy kompenzáljam a Kicsi felé az eddig elmaradt figyelmet, hanem minden változatlan lesz. Nem. Rosszabb. Mert a beteg Marci, aki férfi, iszonyatosan viselkedik már egy sima náthától is. Rinyál, nyűg, hisztizik, egyszóval kiváló formáját hozza.

–          Ha azt mondom, ideje felöltözni és kikészítem a ruháját, nincs kedvem fél órát győzködni, hogy a hátizsákját le kell vennie ahhoz, hogy a pizsamafelsőt le tudja alóla húzni.  Mikor azt hiszem, megértette és öltözik, így kimegyek, hogy az ordító kicsi orrát kiporszívózzam, egyszer csak hallom őrjöngeni, hogy segítsek, mert mégis igazam volt és a hátizsákra sajnos nem sikerült felhúzni a pólót, mert az elakadt valahol elképesztő alakzatban a füle és a hátizsák között félúton. Kiszabadítást követően felajánlom, hogy segítek öltözködni, erre meztelenül elrohan és inkább ugrál az ágyán. Kérlelem, hogy essünk túl az öltözésen, mert a meztelenül ugrálás nem tesz jót a náthájának, valamint dolgom van (gusztustalan orrszívó elmosogatása beszáradás előtt). Leszarja a kérlelést. Elkapom, hogy foganatosítsam a kilátásba helyezett intézkedést (t.i. az öltöztetést) erre elrohan. Nincs kedvem részt venni az asztal körül kergetőzős játékban, ezért higgadtan azt mondom jó, akkor szevasz, majd szóljál ha hajlandó vagy felöltözni, és otthagyom. Erre üvöltésbe kezd. (A tenyeremben jó nagy pofont érzek, de inkább számolok tízig)

–          Leülünk reggelizni, két falat kifli után közli, hogy „pisi”. Kaja letesz, futás a wc-re. Felteszem a szűkítőt, mire ordít, hogy állva akar pisilni. Mondom, hogy nem érdekel, nem pisilhet állva, mert nem talál bele a Wc-be és mindent összepisil. Ráültetem. Lemászik. Visszaültetem, hadakozik, odafogom. Őrjöng. Lefelé nyomom a kukiját, hogy ne a szemközti csempét találja el, hanem a Wc-be csurizzon. Üvölt, hogy ő akarja fogni a kukiját. Úgy döntök, ennyi engedményt teszek, mert a kompromisszum nagyon fontos dolog az életben. Természetesen rosszul fogja, a fele a gatyájára megy, a másik fele a földre. Rádöbbenek, hogy nem vagyok az a fajta anya, aki hatodjára is elnéző mosollyal szemléli padlóra vizelő csemetéjét élesre töltött Domestossal és Sanytollal a kezében, miközben angyali hangon mondja, hogy „nagyon ügyes vagy, hogy megpróbáltad.” Hanem az a fajta anya vagyok, aki szereti az emberi végtermékeket a Wc-ben tudni és utálja a Wc-t ganézni naphosszat.

 (Erről jut eszembe, hogy már ifjú koromban is egy önérdekérvényesítésre képtelen, gyáva lúzernak tartottam szegény Hamupipőkét, aki csak gürizett a rusnya családtagjaira ahelyett, hogy visszaszólt volna és lemeccselte volna az erőviszonyokat. Vagy keresett volna egy ügyvédet és kipereli az örökségét, ha meg nem fizetnek, feljelentést tesz személyes szabadság megsértése és egyebek miatt. Bár hozzá kell tennem, hogy a New Yorki Egyezmény a Gyermekek Jogairól akkoriban még esélyes, hogy nem volt hatályban…)

 Ezek a mai nap történései, és még csak reggel 9 óra van. Most csodálkozik bárki ezek után, hogy amikor fizettem a CBA-ban és a pénztáros néni megkérdezte, hogy lesz-e még valami, zsigerből rávágtam, hogy „Igen, egy Davidoff Gold”? Aztán amikor döbbenten rám nézett, rájöttem mit mondtam és korrigáltam, hogy „csak egy Winterfresh cukorkát kérek”. Na tessék, bebizonyosodott, hogy a dohányzás még akkor is része az életemnek, amikor már négy éve nem is az. (Rohadt bagó)