Betolakodók Louis Vuittonnál

2010 szeptember 24. | Szerző: lustanyu |

 Már a múltkor írtam, hogy anyukámnak születésnapja volt, apámmal és tesómmal pedig úgy határoztunk, hogy inkább összedobunk és veszünk valami klassz ajándékot, minthogy mindannyian kiizzadunk magunkból egy véletlenül sem vízálló szempillaspirált, vagy egyéb hasonlóan ötletes ajándékot.

Anyukámat is beavattuk, aki egyetértett, én pedig megkérdeztem, mit szólna egy igazán márkás pénztárcához. Nagyon örült, mert a mostani pénztárcája széthullóban van.

 Szóval úgy gondoltam, hogy (30-40 ezer Ft gyűlt össze, mivel apukám duplán fizetett, ugyanis elfelejtette a napján felköszönteni), elmegyek én a Louis Vuittonba, meg a Gucciba és megnézem, milyen pénztárcát adnak ennyiért. Valami olyanra gondoltam, ami kicsi, nem egy színtiszta márkajelzésből áll az egész, de azért anyukám villoghat egy kicsit a barátnői előtt minden fizetésnél vele. Fogtam a Lilcsit (Marci oviban volt) és irány az Andrássy út! 

Nekem nincsenek illúzióim, teljesen tisztában vagyok vele, hogy a leharcolt Ecco cipőmben, a leárazáson lőtt Zara farmeromban és a csóró babakocsiban ülő Lilcsivel nem úgy nézek ki, mint aki a Louis Vuittonba jár még hugyozni Wc-re is (most miért, ha Tiffanyhoz lehet járni reggelizni?), de az tényleg mindennek a teteje volt, hogy rám se szartak. Egyszerűen nem jött ki eladó, csak a biztonsági őr álldogált a hatalmas teremben (pedig ugye nem láthatták, hogy csórónak nézek-e ki vagy lóvésnak, hacsak nincs az eladókisasszonyok pihenője kamerával felszerelve), én már végignéztem az összes létező pénztárcát és táskát, amit csak lehetett, vártam vagy 10 percet, de senki. Megkérdeztem a biztonsági őrt, hogy esetleg valakitől érdeklődhetnék-e pénztárca ügyben. Erre ő mobilozott egyet, majd szólt, hogy kis türelmet, mindjárt jön valaki. Közben Lilcsi baromira elunta a várakozást a babakocsiban, így kivettem és mivel pipás voltam, egyáltalán nem vettem ölbe, amikor láttam, hogy az összes létező Louis Vuitton vitrint összefogdosta, sőt itt-ott meg is nyalta. Vártam még egy kicsit, majd a bajszom alatt kellemes takarítást kívánva átmentem a túloldalra a Gucciba.

 Ahol dettó ugyanez megismétlődött. Senki rám se szart, de itt legalább voltak más vevők, nem egyedül álldogáltam a gigászi bemutatóteremben, hanem emberek a terem hátsó részében cipőket próbáltak. (Ezek az emberek, akik a legnagyobb lazasággal próbálgatták a fél millás cipőket és egyebeket, konkrétan mackógatyában voltak, úgyhogy azt hiszem, minél lóvésabb valaki, annál nyugodtabb szívvel szaladgálhat az Andrássy úton mackóban. Legközelebb én is úgy fogok menni. Annyira lepattantan fogok kinézni, hogy tutira azt gondolják majd, ilyen szarul csak az nézhet ki, aki tele van lével. Arról nem is beszélve, hogy ha teszem azt eladnám az autónkat, én is nyugodtan megengedhetnék magamnak egy ilyen márkás táskát, úgyhogy valahol igenis potenciális vásárló vagyok, igaz, hogy nem lenne nagy élmény ilyen drága tatyóval békávézni..) Legszívesebben hagytam volna az egészet a francba, de anyukámnak mindenképpen meg szerettem volna venni az ajándékot, úgyhogy erőt vettem magamon és ismét a biztonsági őrhöz fordultam, hogy esetleg valakitől kérdezhetnék-e. Újabb mobilozás, újabb ígéret, újból sehol senki. Lilcsi újabb puccos vitrineket fogdosott totálisan össze, sőt az exkluzív kollekciót bemutató vitrinre még egy duplasoros takonysávot is sikerült húznia.  Ezt egyébként sajnálom, mert a fogdosás még rendben van, de az már nem okés, hogy Gucciék exkluzív vitrinje úgy nézzen ki, mintha egy csigagyerek testvérpár szelte volna át. Éppen előszedtem volna egy zsebkendőt, hogy letörölgessem, amikor lájtos 15 perc után elővakarta magát egy – egyébként kedves – csávó, hogy mit segíthet. Így felhagytam takonytörlési szándékommall és megkérdeztem, hogy a kiszemelt pénztárcából egy kisebb méret mennyibe kerül. Amikor közölte, hogy 85.000,- Ft, akkor egy pillanatra azt hittem, hogy én is arccal rávágódom a vitrinre, hogy a tetején meglegyen a csiga szülőpár vonulása is, de inkább eltekintettem a pofára eséstől és csak hümmögtem, megköszöntem és kihúztam onnan. Rohadtul csalódott voltam, mert arra azért fel voltam készülve, hogy esetleg több lesz, mint 40 rugó és akkor a nagyiékkal is egyeztetek, hogy szálljanak be, de arra nem, hogy ennyi. Hát így nem lett anyukámnak kurva márkás pénztárcája.

Hazaérve mondtam a férjnek, hogy mi történt.

–         –Hát neked a büdös életben nem lesz ilyen luizizé pénztárcád, az fix. – mondta a férj röhögve.

–          -Na és ezt honnan tudod? És ha egyszer kőgazdagok leszünk?

–          –Akkor se!

–         – Most komolyan, mióta lettél ilyen spúr??? És ha annyit jelentene ez a 85 rugó, mint most egy ezres? Akkor se?

–          –Szívem, hol van az aktuális pénztárcád?

–          –A táskámban természetesen.

–          –Hozd már ide, légy szíves! – nem igazán értettem, de mivel azt hittem, fel akarja mérni, mennyire van leharcolt állapotban, hogy esetleg egyeztessünk egy új – kevésbé márkás – pénztárcáról, kimentem, hogy odavigyem neki. Azaz odavittem volna, ha megtalálom, mert a rohadt pénztárcám nem volt meg.

–          –Húbazmeg, nincs meg a pénztárcám. – rohantam vissza a nappaliba pánikfejjel.

–        –A babakocsi aljában van a folyosón, láttam. – mondta totális fapofával a férj, én meg mit tagadjam, totál megszégyenültem– Rendszeresen kint hagyod, ha épp nem lent a játszótéri padon, hogy ne kelljen már annak a szerencsétlen tolvajnak felkászálódnia ide az emeletre. Na ezért nem lesz neked 85 rugós pénztárcád. De még 10 rugós se, mert elhagyni tökéletesen megfelel a gyerek hupikék törpikés pénztárcája is.

Ezt az égést! A férjnek tökéletesen igaza van, egyben valamit változtatnom kell a szétszórtságomon, csak az a baj, hogy mire a két gyerekkel, a bevásárolt cuccokkal, Marci ovis gúnyáival együtt bekászálódom az ajtón, valami mindig eltereli a figyelmemet, azért marad kinn ezmegaz. Mondjuk pénz sosincs a tárcámban, mert kártyával fizetős vagyok, az irataimnak már csak a fénymásolatát hordom, maga a pénztárca meg nem ér egy lyukas garast se. Egy Guccira tutira jobban vigyáznék.