Nivea-Szépalma

2010 október 12. | Szerző: lustanyu |

 ÉLJEN! 

Visszakaptam a jogosultságomat! Szóval az az igazság, hogy már régebben elmentünk a Nivea blogversenyének
az ajándék utazására, de szükségem volt egy kis időre, hogy kellőképp
eltávolodjak az eseménytől, mert első dühömben azt írtam volna, hogy bárcsak a
gyerekek nélkül mentünk volna. Ami egy babablog-verseny győztesétől lássuk be,
hogy nem hangzik túl jól.

Az elejéről: először is közölte a recepciós lány, hogy a mi
szállásunk nem a főépületben van, hanem az Eszterházy-részben. Na mondom
szuper, tutira valami istálló-szerűség, örülhetünk ha a lovak nem néznek be az
ablakon. Tettem némi szánalmas kísérletet arra, hogy áthelyeztessem magunkat a
főépületbe, de a lány olyan furán nézett, hogy befejeztem és megadóan ballagtam
az istálló irányába az egyre erősödő lószarszagban a 3 órás úttól kifáradtan
vinnyogó gyerekekkel egyetemben.

Amikor beléptünk, őszintén szólva majdnem hanyattvágódtam. A
lakosztály egyszerűen gyönyörű volt. (A legszebb a szállodában, ezért nézett
rám furán a kiscsaj, amiért át akartam helyeztetni magunkat) Hatalmas, ízléses,
kényelmes, saját konyhával és kertrésszel. A férjjel majd kiugrottunk a
bőrünkből, mert ilyen minőségű szálláson még soha nem voltunk és a belátható
jövőben nem is leszünk (t.i ehhez azért csórók vagyunk).

A kaja mesés volt, ráadásul sikerült egy gigantikus
játékokkal teli kosár melletti asztalhoz leülnünk, így a gyerekek a 4 szem rizs
elfogyasztását követően (ideiglenesen a Lilcsi is fényevő lett) nyugodtan
játszhattak egy meglehetősen hangos játéktelefonnal, amíg mi mindenféle ínyencségekkel
és egyéb Norbi Update 862-es kódú élelmiszerekkel tömtük magunkat.

Aztán este nagy nehezen ágyba dugtuk a gyerekeket és
elkezdtünk nosztalgiázni, hogy annak idején nászútra kaptuk a barátainktól ide
Szépalmára az utat, olyan szerelmesek voltunk, mint a nagyágyú és ugye itt
fogant Marci. Amikor is a nem éppen frissen fogant éktelen ordításba kezdett.
Aztán a később fogant is csatlakozott. A férjjel felváltva vigasztaltuk/hurcoltuk
őket. A negyedik ébredésüknél már kicsit dühösen vigasztaltunk, később úgy a
nyolcadiknál már elkeseredve, a tizedik környékén meg a férj megkérdezte, hogy
lecsuknak-e bennünket, ha áttoljuk a Lilcsi ágyát az istállóba, hogy hallgassák
az ordítását a lovak. De én mondtam a férjnek, hogy igen, mert a ló gerinces
állat és a gerinces állatok kínzását a törvény két évig terjedő
szabadságvesztéssel bünteti, és egyébként ennek az éktelen üvöltésnek még egy
ízeltlábút sem etikus kitenni. Meggyőződésem volt, hogy így akarták
bebiztosítani, hogy tutira ne foganjon itt senki más rajtuk kívül. (Megjegyzem
az akciójuk tökéletesen sikerült, mert ennek a fogamzásgátló módszernek a Pearl
indexe 0,0)

Mondtam is a férjnek hajnal 4 körül, hogy ne legyen
csalódott, mert az ember egy családi nyaralásra nem szexelni megy, még akkor
sem, ha orbitálisan nagy franciaágy van a szobájában, meg meseszép
mestergerendák a plafonon, mire ő mondta, hogy túl fáradt ahhoz, hogy csalódott
legyen.

Másnap magunkba döntöttünk két hektó kávét, jól bezabáltunk a
mennyei reggeliből és elindultunk egy GPS-es kincskeresésre (ez is benne volt
az ajándékban). Szerintem isteni móka volt. Még babahordó hátitatyót is
kaptunk, amibe a férj beleültette a Lilcsit, mert a GPS készüléken az irányt
mutató nyíl néha árkon-bokron át vezetett, szóval a terep nem épp egy 13
hónapos, a járást alapszinten művelő egyednek volt tervezve. Igen ám, de irigy
uraság vérszemet kapott az apja hátán ütemesen cuppogó Lili láttán és elkezdett
vinnyogni, hogy őt is vegyük fel. (A férj éppen nincs rossz kondiban, de azért
25 kilós össztömegű gyereksereg hegymenetben való cipelése az ő erejét is
meghaladja.) Én mindent megtettem, hogy eltereljem a figyelmét és felkeltsem az
érdeklődését: a hajpántomat féloldalasan az egyik szememre raktam, magamhoz
ragadtam egy botot és kalózzá változtam, még egy mesét is kitaláltam, hogy
hajdanában én rejtettem el a kincset. Tökéletes díszlet gyanánt még a Lilcsi
plüsskacsáját is beügyeskedtem a hátizsákom pántja alá vállon ülő (egzotikus
májbetegségben szenvedő) kalózpapagáj gyanánt, de Marci teljességgel leszarta a
produkciómat és tovább visított, hogy vegyük fel.

Nem is akarom tovább ragozni, de az a lényeg, hogy a férj
előrevágtatott a hátán közben elszunyókáló Lilcsivel, hogy megtalálja a kincset
még időben, én meg felváltva cipeltem és húztam magam után Marcit, akik
egyvégtében ordított. Meglett a kincs, amiben volt két plüssállatka, két kocka
bocicsoki és két borutalvány a vacsorához, de Marcit ez sem villanyozta fel
egyáltalán, hanem tovább követelte a cipelést. Addig-addig, míg végül a férj
átadta nekem a Lilizsákot, ő meg felvette Marcit. Így érkeztünk meg a két
magából kikelve ordító gyerekkel a főépülethez, ahol egyből észrevettük a
kiírást, hogy „Kérjük a csend megőrzése érdekében kapcsolják ki
mobiltelefonjaikat!” (Amit remélem a vendégek meg is tettek, de ha esetleg nem,
akkor sem lett volna baj, mert mi olyan ricsajjal voltunk, hogy abban tutira
senki nem hallotta meg a mobilja csörgését.) Aztán a főépülettől a
kastély-szállásunkig Marci még egy iszonyú hangos performanszt előadott, amikor
pedig megérkeztünk, rákezdett a „kérek egy teát, mégsem kérek, mégis kérek, de
mégsem” című előadására, amitől bennem hirtelen elszakadt valami. Körülnéztem a
meseszép lakosztályban, amit soha nem engedhettünk volna meg magunknak, ha
nincs ez az ajándék és ahol a világon minden adott volt ahhoz, hogy istenien
érezzük magunkat és láttam a férj lábát átkarolva hörgő-üvöltő Lilcsit,
valamint a magát éppen a kanapéhoz verve ordító Marcit és totál kiakadtam.

Bevörösödött a fejem és elkezdtem ordítani, hogy „Ide
figyelj, fiam! Anyád annak idején Jugoszláviában a krumpliföldön aludt egy
sátorban a lyukas gumimatracon és még annak is baromira örült, te meg itt vagy
az ország egyik leggyönyörűbb helyén meseszép szobában és két napja
egyfolytában vinnyogsz valamiért! Lóizé kell neked, nem kastély.” Ami
tulajdonképpen fölösleges volt, mert a 3 éves értelemszerűen nem tudja, mekkora
cucc volt annak idején eljutni Jugoszláviába, valamint soha nem aludt még gumimatracon,
pláne nem lyukason. A férj viszont roppant elismerően nézett rám, mint később
elmondta azért, amiért olyannyira leszoktam a gyerekek előtti káromkodásról,
hogy még ebben az idegállapotban sem mondtam, hogy „lószart fiam, nem
kastélyt”, hanem méltón a hely szelleméhez, úrinőhöz illően csupán annyit
mondtam, hogy „lóizé”.

Marci alaposan megszeppent, mert noha meglehetősen drámai
személyiség vagyok, nagyon ritkán veszítem el a fejem és ordítozok előtte, így a
döbbenet hatására befejezte a fejének a falba verését is, ezért délután a
piknik kosár (illetve nem maga a kosár, hanem annak tartalma) elfogyasztását követően megenyhültünk annyira, hogy
átmerészkedjünk a pezsgőfürdőbe. Marci kicsit félve kérdezte meg, hogy az
Jugoszláviában van-e, mert ha igen, akkor ő inkább nem jön. Valószínűleg
félreérthetett valamit és az ő képzeletében Jugoszlávia egyfajta kínzóhelyként
jelent meg, ahol anya alszik az üres krumpliföldön, de aztán elmeséltem neki,
hogy az igazából mókás volt, mert eltévedtünk és hogy csak azért én aludtam a
lyukas matracon, mert én voltam a legvékonyabb és alattam eresztett le a legtovább.

Aztán a második éjszakát is végigordították, de akkor már a
férj is baromira hisztis volt, (Pearl index: 0,000000), másnap reggeli után
pedig már jönni is kellett haza.

Megérkeztünk, majd Marci azonnal rábökött a szomszéd néni
által a lépcsőházba frissen kirakott hangyacsapdára és rámmeredt: „Hát ez meg
mi a lóizé?” 

Semmit, de semmit nem mondhat az ember. Még véletlenül sem,
és még akkor sem, ha nagyon dühös. (Mondjuk ebből egész jól kijöttem, de csak a
vak szerencsén múlott)

Ui: még egyszer köszönöm a Niveának és a zsűrinek a nagyon
bőkezű ajándékot, valamint azt, hogy megkóstolhattam életem legistenibb
mustáros bélszínjét.