Nem szoktam ilyen témákban állást foglalni, mert a legtöbb gyerekkel-szüléssel kapcsolatos kérdésben az a véleményem, hogy mindenki csinálja meggyőződése szerint, de ezt most nem tudom megállni. Én senkit nem fogok lefikázni azért, mert EDÁt kér, és azért sem, mert át akarja élni a fájdalmat. Meg azért sem, ha esetleg programozott császárral szeretne szülni, mert honnan a jó búsból is tudhatnám, hogy miféle pánikérzések rohanják meg esetleg a természetes szülésnek még a gondolatától is.
Az otthonszülés védelmében tervezett élőláncnak azonban tutira nem leszek a tagja (vagyis nem voltam). Aki ismeri Marci történetét, az gondolom tudja, hogy miért. Én is szerettem volna gumilabdán rugózva vajúdni és bordásfalnak támaszkodva masszíroztatni a férjjel a keresztcsontomat, ahogyan azt a szülőpozíciók jógán tanultuk, benne volt a szüléstervemben, hogy mit hogyan szeretnék és vittem magammal a kórházba. A szüléstervemben nem szerepelt a „nagyon rossz a baba szívhangja, azonnali császármetszésre van szükség” mondat elhangzása… Gondolom ilyen mondat senki szüléstervében nem szerepel. Ettől függetlenül előfordul. Mégis ahány otthonszülés-pártinak elmesélem a történetünket, mármint hogy az én gyerekem halott lenne, ha otthon szülök, csak bólogat és azt mondja megérti, hogy miért ellenzem. Én meg látom rajta a szilárd meggyőződést, hogy vele ilyesmi nem történhet meg. És mondanak mindenféle statisztikát, hogy az otthonszüléseknél még talán kisebb is a halálozási arány, mint a kórházban. De könyörgöm, nem szar mindegy a statisztika, ha pont az én gyerekem lesz az, akinek azonnali lélegeztetőgépre van szüksége az életben maradáshoz? Mit érdekel engem, hogy pedig statisztikailag erre nagyon kevés esély volt? Az én szülésem rémszülés volt, mégis most van egy imádnivaló 3 éves kölköm, akit szerethetek, nem pedig sirathatok. Ezek után pedig vastagon leszarom a bordásfalat, a szülőkádat, meg minden egyéb varázslatot, amit az első terhességem idején annyira fontosnak tartottam.
Én nem mondom, hogy nagy élmény egy kórház és hogy nincs igazuk sokszor az otthonszülés-pártiaknak abban, hogy csomószor fölöslegesen is beavatkoznak oxitocinnal, kézzel tágítással, stb a folyamatba. De az ég szerelmére! A szülés NEM az önkifejezés eszköze! Nem az a célja, hogy egyesüljünk nagy földanyánkkal és a fájdalomban feloldódjunk, miközben égnek a gyertyák és halk zene szól, hanem az, hogy egészséges gyereket hozzunk a világra és lehetőleg mi magunk is életben maradjunk. A szülés egy nap, de utána életünk végéig anyák leszünk. Esküszöm, hogyha az erre való felkészülésre is akkora hangsúlyt fektetnének, mint arra, hogy mennyi idő múlva lehet a gyerekről letörölni a magzatmázt anélkül, hogy lelkileg vagy karmikusan sérülne, sokkal könnyebb lenne.
Mama mondja mindig: „Katicám, annak idején nem volt ennyi ultrahang, meg vizsgálat, meg csinnadratta, megszültek a nők a krumpliföldön.” Ez a másik, amin kiakadok. Ja, megszültek. Vagy nem. Négy nagyszülőm van, négyőjüknek összesen 5 halott testvére, akik a szülés közben, vagy pár nappal utána haltak meg. Én a magam részéről inkább örülök, hogy az orvostudomány fejlődésével olyan gyerekek is egészségesen megszülethetnek, mint az én fiam, aki 50-100 évvel ezelőtt halálraítélt lett volna a krumpliföldön. Nem érdekel, hogy ennek érdekében beavatkoznak a természet rendjébe, mert ezzel a beavatkozással én nyerek, meg a gyerekem. Nem vigasztal a természetes szelekció, ha pont beleesek, és egyben leszarom a természetes szelekciót, ha az orvosoknak hála sikerül kicselezni. Az is a természet rendje, hogy esetleg vakbélgyulladásunk lesz. Ennek ellenére nem fekszünk be a családi ágyba az ünneplős temető ruhánkban, mondván ütött az utolsó óránk, hanem rohanunk a kórházba, hogy azonnal műtsenek meg. Nem? Pedig igazán természetes dolog vakbélgyulladásban meghalni.
Geréb Ágnesről nem tudom, mit gondoljak. Több hívét is ismerem, normális, kedves nők. Nem ő kényszeríti a nőket, hogy otthon szüljenek, hanem ez a mostani szülés-neoromantika irányzat, ami egyébként valószínűleg nem kaphatott volna ennyire szárnyra, ha a kórházak nem olyan ridegek és személytelenek. Ezért depressziósak a nők hónapokig, amiért nem lehetett olyan a szülésük, amilyet megálmodtak. Mondjuk inkább legyen rideg és személytelen kórház, minthogy Geréb Ági mutogassa a méhlepényemet a nagyobb gyerekemnek. (Láttam egy ilyen fotót) Mi köze egy 3-4 éves gyereknek a méhlepényhez??? Tudom, hogy természetes, de akkor is… A végbéltükrözésünkről készült videót se mutogatjuk neki! És micsoda fura dolog, hogy egyfelől méhlepényt mutogatunk a gyereknek, másfelől meg heteket agyalunk, hogy bejöhet-e a Mikulás a lakásba, mert a gyerek szarul fogja megélni. Nem tartozik minden a gyerekre. Dugni is természetes, mégse kell a gyerek előtt. Szülni is, de azt sem kell a gyerek előtt. (Jó, erről nincs konkrét infom, hogy a gyerek előtt zajlott a szülés, mert a képen csak az volt, ahogy mutatja Geréb Ágnes a fekete kukászsákban lévő méhlepényt egy kislánynak)
Mama másik visszatérő témájával zárom az „eszmefuttatást”:
– Katicám, annak idején nem volt ám ennyi buzi.
– Mama, azt nem szabad mondani, hogy „buzi”, mert az sértő. Azt kell mondani, hogy „meleg”.
– Annak nincs értelme. De nem akarom én bántani őket! Szóval akkoriban az emberek templomba jártak, nem felvonulásra.
– Jaj, mama! Akkor is voltak, szerintem kábé ugyanennyien, csak nem merték felvállalni, hanem titkolóztak.
– Mondom neked, hogy nem voltak, legalábbis nem rázták magukat nyilvánosan. Ha ma is templomba járnának, nem lenne idejük neccharisnyába öltözködni.
És hogy hogy jön ez az otthonszüléshez? Hát úgy, hogy ugyanolyan fals a végkövetkeztetés: pont úgy szült meg mindenki a krumpliföldön, mint ahogy nem volt annyi meleg.
Ui: természetesen nem célom kioktatni vagy lefikázni az otthonszülés-pártiakat. Szívből drukkolok, hogy náluk minden rendben legyen.