Egy kritikáról, amelyet némiképp jogosnak tartok
2010 október 22. | Szerző: lustanyu |
Szóval kaptam mostanában egy pár emailt (javarészt kulturáltat,
és egy nagyon nem azt) amiben kifogásolták az olvasók, hogy elijesztem a
rémtörténeteimmel a gyerekvállalás előtt álló nőket, és miért nem írok arról,
milyen csodálatos is az anyaság, miért mindig csak a nehézségekről.
Magamba néztem és kénytelen vagyok igazat adni. Azzal a
kiegészítéssel, hogy ezek nem rémtörténetek, hanem ténylegesen átélt hétköznapi
(talán egy kicsit realisztikusan megírt) események. Egyszerűen ilyen az élet
két gyerekkel. Remélem az mindenki számára egyértelmű, hogy a rajongásig imádom
a gyerekeimet és bízom benne, hogy egy nőt, aki igazán akar gyereket, nem lehet
néhány sztorival elijeszteni. Nem igaz? Hiszen ők is láttak már szupermarketban
őrjöngve hisztériázó gyereket, mégsem ijedtek el.
Nem tudom, miért nem írok többet az anyaság jó oldaláról…
talán azért, mert azt túlságosan is kézenfekvőnek tekintem. Szóval úgy vagyok
vele, hogy naná, hogy csodálatos, DE… és ennél a „de”-nél jönnek a történetek. Na
meg nem is vagyok az a csöpögős típus, aki jól le tudná írni, hogyan olvadt el,
amikor kicsi fiacskáját meglátta élete első ovis színházlátogatásakor az
ünneplő gúnyájában, pedig úgy szétfolytam, mint a vaj. (Erről jut eszembe, hogy
létre kell hoznom az Anonim Vajfüggőket és el kell mennem valami gyűlésre, mert
az már tutira kóros, hogy átlag kétnaponta felzabálok egy 10 dekásat, se
felvágottat, se sajtot nem eszem, mert elrontják a vaj ízét, valamint
vérvételre sem merek elmenni, mert látom magam előtt, ahogyan a kémcső oldalára
kicsapódik a vaj.) És akkor is olvadozom, amikor a Lili anyázik, főleg mert ő
hamarabb mondta az „anyát”, mint az „apát”, ami nagy elégtétel számomra Marci
után, aki már régóta apázott, míg engem csak úgy szólított, hogy „hö”. Itt is írhatnám, hogy milyen megható, ahogy a cuki babaillatával hozzámbújik, és azt suttogja, hogy “anya”. De ez hatalmas kamu lenne, mert kénytelen vagyok elmondani, hogy Lili az „anyát” egyfajta
babakáromkodásként használja, olyankor ismételgeti bömbölve, már-már
szitkozódva, amikor pipás rám és azt akarja, hogy vegyem fel.
Valamint az ovival kapcsolatban is nagyon jó tapasztalataim
vannak eddig, bár tartok tőle, hogy a múltkori kérdőívnél kicsit lebőgettem
magam, de akkor nem gondolkodtam, csak ikszeltem, mert a Lili mindig kukázik az
oviban és taknyos zsebkendőket tömköd random a gyerekek váltócipőibe, amit utána nekem
kell kiszednem. Szóval nem volt elég időm gondolkodni, az óvoda pedig feltett
kábé 14 kérdést, hogy értékeljem ötös skálán, hogy mennyire fontosak nekem különböző
dolgok, mint pl. kedves legyen a dajkaszemélyzet, minden nap legyenek a
gyerekek levegőn, mindennap olvasson mesét az óvónéni, elősegítse az óvoda
gyerekem irodalmi fejlődését, tiszta legyen az óvoda, a szülők a gyermekükkel
együtt látogathassanak könyvtárat, meg ilyenek. Egy kicsit hülyeségnek
tartottam a kédőívet, mert nem tudom, ugyan ki ikszelte be, hogy felőle lehet a
dajkaszemélyzet tapló a gyerekekkel… Ráadásul kedvem lett volna az egészet
áthúzni és ráírni, hogy „Leszarom, csak szeressétek a gyerekemet, amennyire
csak más gyerekét szeretni tudjátok. Könyörgöm. Légyszi.” Persze nem tettem,
ezért mindenhová négyest írtam (kivéve a könyvtárra, mert az tényleg nem
érdekel). Azért négyest, mert az 5-ös azt jelentette, hogy “nélkülözhetetlen
számomra”. Ha valami nélkülözhetetlen számomra, akkor azt jelenti, hogy elviszem
a gyereket, ha nem teljesül, nem igaz? Na most őszintén: nyilván fontos, hogy
legyenek a gyerekek sokat legyenek levegőn, de én leszek az utolsó, aki követ
dobál az óvónénire, amiért mondjuk a mínusz 10 fokban egyszer-kétszer nem viszi
ki őket. Valamint örülök nagyon, ha mesét olvasnak nekik, de mivel magamról
tudom, mennyire kifingatott már a végén APG összes kalandja, nem fogok
raplizni, ha az óvónénik egyszer-kétszer mesecédét tesznek be az alváshoz.
Szóval én ilyen megfontolásokból írogattam sok-sok négyest, amit lehet, hogy
majd úgy tekintenek, hogy leszarós anya vagyok, akit nem érdekel gyermeke
irodalmi fejlődése, pedig csak toleráns akartam lenni. Na mindegy.
Egyébként nagyon szeretem az óvónéniket (meg a dadust is),
tök jó a hozzáállásuk, nem paráztatnak, nem izélgetnek, nagyon toleránsnak
tűnnek, Marci meg szeret járni és engem csak és kizárólag ez érdekel.
Valamint volt még egy pár olyan email, amely kifogásolta,
hogy nem írtam le, mikor tette meg első lépését a Lilcsi, meg hogy mikor mondta
ki az első szavát, meg ilyenek. Mindenkit megnyugtatok, hogy (ahogy az évás riportból is
kiderült) teljesen lista és táblázatmániás vagyok, ezekről a dolgokról, plusz
más adatokról külön könyvet vezetek, azért nem írom a blogba, mert szerintem
az, hogy a Lili hízott 12 dekát, és azt mondta a nénire, hogy „nini”, csak
engem érdekel. Meg anyámat. De tán még őt se.
És ha már az Évánál tartunk, néhány kiegészítést teszek a
riporthoz.
1.
Természetesen
nem vágtam pofon a riportert, egyrészt mert nagyon jófej csaj volt, másrészt nem
érzek késztetést a hozzám látogatókat pofonnal köszönteni. (Ez alól kivételt képez
a postás, aki egyszer négyszer csengetett a kaputelefonon, mert mindig jött
valaki, akivel eldumálta az időt, rólam meg tudta, hogy itthon vagyok, és
felébresztette a gyerekeket.)
2.
Naná,
hogy rend volt! Egyrészt a férj segített összerámolni, másrészt azért ha tudom,
hogy jönnek hozzánk, össze tudom kapni magam. De sajnos a szétszórtság
genetikailag kódolt. A múltkor is amikor vittem a gyerekeket oviba (minden
alkalommal leizzadok egyébként), egyszerűen elfelejtettem a Lilcsire cipőt
húzni. Nagyon gáz. Csak az oviban vettem észre, hogy a totyogó gyerekem egy szál
zokniban lófrál.
3.
Láttam,
hogy írtatok negatív kritikákat a cikkről. Meg kell védenem az újságírót, mert nagyon
nehéz dolga volt. Csomót dumáltunk, de a nagy része nem igazán volt
nyomdaképes. 😉
És nagyon-nagyon megérte a riportot
bevállalnom, mert írhatok az Évába! Ha esetleg a mostani számot olvasta valaki,
a Multinacionális Zrt-ről remélem rám ismert. Persze nem blogstílusban nyomom,
mert az nem nyomdaképes, de legalább meglátjátok, hogy van egy
kulturált-disztingvált arcom is, valamint kipróbálhatom magam újságíróként (na jó, túlzásokba azért ne essünk) komolyabb témákban is. Nagyon örülök.
Na, elég pozitív bejegyzés lett? 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Nagyon szeretem a blogodat, az elejétől fogva, de az utóbbi időben már tényleg úgy voltam vele, mint egy folytatásos horror történettel: jesszusom, csak ezt ne!
Nyilván nem az általad leírtak fognak megakadályozni a gyerekvállalásban, de hogy Tőled nem is kapok kedvet hozzá, az tuti! 😀
Mindamellett, hogy nincs kétségem afelől, hogy szereted a gyerekeidet. Úgyhogy ez a kis pozitívum nekem most nagyon jólesett, köszi! 🙂
Kedves Kata!
Sok a közös bennünk.
Az egyik az, hogy az Anyaság csöpögős, rózsaszínes, cukormázas oldalát -remélem- mindenki (gyerekes, és még gyermektelen) jól ismeri. Szomszédból, médiából, rokonságból, akárhonnan.
A kevésbé pozitív dolgokról azonban kevés szó esik. Én örülök te leírod.
Kedves Blogolvasók! Üzenem, illetve javaslom nektek hogy, ha a fent említett habos babos kutyafülés nyáladzásra vagytok kíváncsiak, vagy elijedtetek, (azok várjanak még a babavállalással, mert még nem készek rá, s addig) keressetek olyan blogot, melyben így ír a blogger. /van sok, megsúgom/
Kata, elsősorban magának írja a blogot (gondolom)
Nem hiszem hogy az olvasók kívánsága szerint kéne a stílusát, témáit megválasztani.
Jó sokan olvassuk őt, ennyi igénynek ha megfeszülne sem tudna egyébként sem eleget tenni.
Kata, Lilcsi aztán külön szobába került?
Én igazából azért járok ide, mert alapjában véve nem szeretem a csöpögős blogokat – őszintén, engem azok az anyák riasztanak el, akik akkora hűhőt csapnak az anyaság és gyerek körüli teendők körül, hogy csak na. Rögtön kompelxusom is lesz, én nem vagyok ilyen, nem is leszek… a te megközelítésed viszont közel áll hozzám. Az anyaság kőkemény munka (szakma) és nem lehet az ember mindig pozitív. Nekem sokkal őszintébb, ha valaki azt is leírja, melyek az árnyoldalak. Nem véletlenül itt rekordszámú olvasú gyűlt össze, bloggyőztes vagy és interjúztatnak. Bizonyára, aki negatívan kommentelt, annak meg savanyú a szőlő… (haha) Szóval ha lesz egyszer gyerekem, az annak köszönhető, hogy már felkészültem a fogadására – részben az itt leírtaknak köszönhetően.
A rózsaszín nyáladzást én sem bírom. Pontosan azért szeretem ezt a blogot, mert őszinte és olyan dolgokról is beszél, amiről mások nem szoktak. Az utóbbi időben én mégis olyan érzéssel jöttem el innen, hogy sokszor azon gondolkoztam, hogy bakker, most Te boldog vagy egyáltalán vagy minek csinálod ezt? Jó, a gyereket nem lehet visszanyomni, de azon túl? 😀 Szóval, ahogy a rózsaszín blogok a ló egyik oldala, nekem ez meg a ló másik oldalává vált már néha.
Egyébként azt is bírom benned, hogy nem dobtad le magadról ezt a kritikát olyan arrogánsan és lenézően, ahogy valószínűleg majd más olvasóid megteszik helyetted…. Lehet, hogy majd mindenki leugat emiatt, de engem azért érdekelnek a boldog pillanatok is, a szépek. Nyáladzás nélkül, nem rózsaszín szósszal leöntve. 🙂
Kedves Lustanyu! Meg a többiek! 🙂
Aki CSAK a csöpögős szirupos részét mutatja be az anyaságnak, az szerintem hazudik. Legalábbis fél elmondani nagy nyilvánosság előtt, hogy időnként úgy elborul az agya, hogy legszívesebben felpofozná a gyereket. Lássuk be: elég gáz olyat kimondani, hogy “Tegnap olyan hisztis volt a gyerek, hogy a végén úgy nyakonvertem, hogy attól kódult.” Pedig sztem nincs olyan, hogy egy anyuka ne borulna ki. És nem is életszerű, ha mindig csak jó dolgok történnek valakivel. Jó látni, hogy nem engeded kibillenteni magad a rengeteg levél, meg vélemény ellenére sem és tolod, amit jónak tartasz. Azt is megértem, hogy ezeket a nehéz sztorikat kikarikírozva leírod ide. Én is úgy blogolok, hogy a feszültségemet vezetem le. Könnyen gondolhatják rólam, hogy egy negatív, pesszimista rinyagép vagyok, mert a blogom csak a feszkóimról szól. :)))) Nem gondolom, hogy kiindulási alap lehet egy blog egy ember jelleméről.
Az unokatestvérem felesége úgy hordta ki a gyermeket, hogy csak a szirupos részével volt tisztában. Elképesztő volt. Megszületett a kislány és ki volt akadva, hogy folyton sír, nem tudja mi baja van, meg hogy most már mindig itt lesz? :DDD Nevetséges volt. Az a misztifika, amit csinálnak a terhességből, meg a gyerekből, nagyon tudja butítani a népet. Én is azért szeretem a blogodat, mert reális képet kapok arról, hogy miről szól egy (vagy két) gyerek a nap 24 órájában és nem fogok meglepődni, ha egy hétig nem alszok majd a gyerek miatt…
Szia Kata!
Mint gyermektelen es nem eppen gyermekbarat olvasod, en csak annyit mondhatok, hogy nekem peldaul meghoztad a kedvem a gyermekvallalashoz. Mert Te ramutattal arra, hogy igenis lehetnek erdekes, izgalmas es humoros mindennapjai egy anyukanak. A csopogos, kedves sztorik szepek, csak sokkal szkeptikusabban kezelem oket. Ezert en hatarozottan a stilusvaltas ellen vagyok. 🙂
Na nemá,hogy vannak olyanok,akik ráérnek és vesznek annyi bátorságot,hogy egy vadidegen(mert attól,hogy valamilyen szintem belelátunk egy blogoló életébe,azért még nem ismerjük)embert kritizáljunk ilyen mondvacsinált dolgok miatt.Nekem is van 2 fiam,nekem is van blogom és én sem csöpögök,de azért a horror nagyon messze van egy ilyen történettől.Én is leírom a valóságot és az gyakran kiborító lehet galamblelkű lánykáknak,de ha valaki gyereket szül és nevel az tudja,hogy az élet gyakran kellemetlen.
És az,hogy valaki bíráljon azért,mert bizonyos témákat nem,vagy ritkán firtatsz…hát komolyan,van,aki ezzel tölti az egész napját????Az szüljön,legalább 3-at és majd nem lesz ennyi ideje…..
Jó anya vagy és jófej csaj.Ennyi.
Szerintem a blog stílusa azért is jó, mert a kamaszgyerekekkel küzködő olvasóid eszébe idézed, hogy mikor kisebbek voltak a gyerkőceik sem volt velük az élet fenékig tejföl. Csak már megszoktuk, hogy nem kell velük éjszakázni, az más kérdés, hogy most meg azért nem alszunk rendesen, mert még nem értek haza a buliból. 🙂
Amúgy az Éva-online-on milyen címmel keresendő a riport? Az olvasásához be kell regisztrálni? Köszi!
Szia Kata!
A blogodat azért olvassuk és szeretjük, mert olyan, amilyen. Nekem egyszer sem jutott még eszembe, hogy hú de boldogtalan vagy, mert az azért lejön, hogy pozitívan állsz a dogokhoz és eszméletlen humorral. És a gyereknevelést csak így lehet. És igen, sokszor kedvet kapok tőled, hogy én is írjak blogot, mert jobb lenne, ha az engem bosszantó dolgokat kellő humorral meg tudnám oldani és ki is írhatnám magamból, mint rágódni rajta sokáig.
Egy dologban talán változtathatnál: nem tudnál egy picivel gyakrabban írni? :))
B-nek
http://www.evamagazin.hu/aktualis/13967_lusta_anyuk_egymas_kozott.html
Én is azért imádom a blogod, mert NEM a csöpögős sztorikat írod! Nekem is 2 gyerekem van, úgyhogy hatalmas respect!!! :))
Vattacukornak: köszi! 🙂
Szia! Én is erősítem az előttem hozzászólókat. Messze állok még az anyaságtól, de a rózsaszín, cukormázas blogok csak elriasztottak az egésztől. Nem a gyermekvállalástól, hanem attól, hogy én is ilyen egysíkú, egygondolkozású amőba lénnyé váljak. Azt szeretem, hogy Te megmutatod, hogy az anya is ember, nő, akinek vannak igenis a gyerektől elrugaszkodott vágyai, gondolatai. Az un. “rémtörténetekhez” visszatérve. Marci születését nagyon megkönnyeztem, de megerősített abban, hogy mi is a fontos számomra (kinek az élete), gondolok ezzel előző bejegyzésed témájára…
Várom a folytatásokat!
Ezt is azok találták ki, akiknek nem jó semmi. Ha leírnád az olvadós, csöpögős eseményeket, kijelentenék, hogy micsoda uncsi ez a blog, az én gyerMekem különben is sokkal édibédibben mondja….. De, ha a valóságot írod, akkor meg az a baj. Vannak akiknek sehogy sem lehet jót tenni. Mindent kritizálnak és a kákániscsomótkeresnek:) Ezt el kell fogadni, és lehetőség szerint túl/át kell lépni ezeken.
Biztos vagyok benne, hogy néhány elégedetlen ügyfél miatt nem fogod megváltoztatni a stílust. Mert ez IGY VAN JÓL, AHOGY VAN!!!!!!
Régen volt kisgyermekes anyaként, könnyesre röhögöm magam a történeteiden, köszönöm.
Nagyon szeretem a blogodat – a te stílusodban.
Kérlek, ne változtass rajta.
Nem tudom szabad-e apáknak is beleszólni…
Remélem többen is olvassák, sokat lehet belöle tanulni. Föleg az anyák megbecsüléséröl.
Szerintem a legtöbben azért szeretik a blogot, mert tényleg ilyen az élet gyerekekkel, és jó látni hogy nem vagyunk egyedül.
Ami igazán különleges: úgy leírni a mindennapi küzdést a kiskorúakkal, hogy az másoknak szórakoztató legyen. Ez talán a beállítottságtól is függ; aki minden szerencsétlenségen egy óra múlva már maga is nevetni tud, az nem indul rossz alapokkal. (Pl. Amikor reggel kapkodva készülsz munkába, gyorsan legyüröd a lekvároskenyeret a torkodon miközben elrakod a lakáskulcsot, és egy puszira meg felkapod a padlón molyoló félévest, ö meg egy mozdulattal ötcentis keresztcsíkot húz az orrával az ingedre, az abban a pillanatban nem vicces. De mire friss inggel (elkésve) beérsz a dolgozóba, már nevetve meséled a többieknek…
Egy tipp leendö szülöknek: a saját gyereked minden küzdést, éjszakai-felkelést és egyéb megpróbáltatást megér. Ezt elöre szerintem nehéz elképzelni, de így van.
Még egy tipp: vezessetek naplót az elsö évekröl. Nem arról hogy hány deka és mennyi evett, hanem hogy mi érdekeset csinált, aztán késöbb milyen aranyköpései vannak. Ezeket évekkel késöbb visszaolvasni felbecsülhetetlen élmény.
Összefoglaló: apának lenni jó (még három fiúval megáldva is)
Apák: vigyetek ma egy virágot az anyáknak. Megérdemlik.
Üdv
Zsolt
Leírták már előttem a lényeget.
Akinek riasztó az, amit leírsz, az elég beszari. 🙂
Szerintem inkább az a gáz, hogy magyarázkodnod kell azért, amit leírsz a saját blogodban. Asszem mindenkinek joga van nem olvasni, akinek nem tetszik, ennyi.
nem igazán tudom, miért is kellene ezekkel az emailezgető nagymagyaranyákkal foglalkozni.
de ha már igen, küldd el őket a…
velvetre.
Szia Zsolt
Ez kedves volt tőled. Köszi (az anyák nevében)
A kommentedet majd megmutatom Férjnek is 🙂
üdv
Jajj, nehogy félreértsetek!Nem fogom megváltoztatni a stílusomat!!! (Egyáltalán akárki is képes megváltoztatni a stílusát???) És nem is azért írtam le ezt az egészet, mert azt várom el, hogy simogassátok a lelkemet és megerősítsetek, milyen fasza csaj is vagyok. 😉
Sőt, akik írtak, nem nagymagyaranyák voltak és nem is rossz szándékkal írtak. Higgyétek el, olyan is van, aki azzal ír, de azt nem szoktam itt megemlíteni.(Roppant kedves levelet szoktam visszaírni nekik.) Ezek az emailek full jóindulatúak voltak (egyet kivéve) és tényleg azért foglalkoztam a dologgal, mert jogosnak találtam. Egyszerűen kicsit túlbillent nálam a mérleg a negatívumok oldalára. Ettől függetlenül minden marad a régiben. 🙂
Szamóca, amit Te írtál, azt is jogosnak tartom! :-))
Mindentől függetlenül rohadt jól esett ez a sok megerősítés. :-)))
És nanááááá, hogy apáknak is szabad hozzászólni! Bírtam a hsz-ed, Zsolt!
Határozottan kijelenthetem, engem legalább 5 éven át pont anyabarátnőim nyáladzása vetett vissza a remek elhatározástól, hogy gyermeket vállaljak. Féltem hogy én is gigigügü szörnnyé változok. És ha nem lenne a blogod még most is félnék 😀 Rengeteg esetben adod vissza a hitemet, hogy pont azt ami pont most történik velem viccesen is fel lehet fogni.
🙂 Az én lányom is pont így mondta az anyát pár hétig, amikor már totál kiakadt valamiért. Most már mondja szépen is. 🙂
Én nagyon bírom a stílusodat. Tetszik, hogy a legszörnyübb helyzetnek is meglátod a humoros oldalát. És igen, a gyerekes hétköznapok nem a rózsaszín felhön üldögélésböl és gyönyrködésböl állnak, hanem kemények és fárasztóak – és ennek ellenére, vagy pont emiatt, gyönyörüek.
Van 1 barátnöm. Nem szeretek vele beszélgetni, mert a gyerekéröl kizárólag, nyávogva és selypegve képes beszélni. Ráadásul közben ezt a rózsaszín szöveget nyomja, amit itt hiányolnak, ráadásul töményen. Fárasztó hallgatni is, különösen úgy, hogy nekem is van 2 és pontosan tudom, mi van az édes cukormáz mögött. èn szeretem a reális történeteket.
Szóval, csak így tovább! 🙂
Üdv,
egy zugolvasód
Apaként szólok hozzá a bejegyzéshez;
Két dolog amiért nem ítélhetjük el Kata stílusát:
1. Azokat a személyeket akiket elijesztenek Kata “rémtörténetei” a gyerekvállalástól, azokat el is kell ijeszteni, ha nem vagy felkészülve a gyereknevelés nehézségeire akkor nagyon pofára fogsz esni. Ilyen értelemben Kata szívességet tesz a jövendőbeli szülőknek
2. Nekem speciel néha kételyeim vannak a gyereknevelési módszereinkkel kapcsolatban (nagyrészt olyan szülőkkel van kapcsolatunk akik csak harmóniát mutatnak kifele), ezért jól esik olvasni hogy másnak is vannak a mieinkhez hasonló gondjaik.
Úgyhogy hajrá Kata, írjál még, mert jókedvre derítesz!!
Kedves Kata! Én megismertelek az Évában 🙂 Rögtön a Multinacionális Zrt-nél rájöttem a szerző kilétére 🙂 Remélem nem ez lesz az egyetlen írásod a lapban! Egyébként mi az oka annak, hogy az interjú csak online jelent meg? Azt hittem, hogy benne lesz a magazinban is. Sajnos egyébként nekem sem nagyon nyerte meg a tetszésemet a cikk, szerintem túl rövid lett, és szinte semmilyen új infót nem tudtam benne felfedezni. De ettől függetlenül nagyon örülök, hogy vállaltad!
Ami a rémisztgetést illeti, engem pont az győzött meg, hogy IGAZI sztorikat írsz. Emlékeztek arra az írásra, ami arról szólt, hogy a celebeknek bezzeg sosem bőgős, verekedős stb. a gyereke? Na, én nemsokára szülök, és TUTI nem fogok összevissza gügyögni, meg kamuzni arról, hogy minden habos-babos. A terhesség is szó szerint terhesség (így a vége felé pláne), nyilván egy csomó jóság is van benne, de attól még fáj a sunám, feszül a mellem, hánytam mint a lakodalmas kutya, és még sorolhatnám. Ha azt kamuzzuk, hogy minden fényes, rózsaszín ködben úszik, azzal senkinek nem lesz könnyebb sem a terhessége, sem a babázása. (In my opinion)
Gratulálok!
Maga a cikk nem nagy durranás, de azért klassz ami kerekedik belőle.
Ez a zrt-és cikk hol található?
Megnyugvással olvasom, hogy egyre többen vannak, akik nem vevők a rózsaszín ételfestékkel leöntött cukrostakonyra, amely puncsfagylaltnak van álcázva.
Megjelent a kereslet az olyan blogokra, on-line ujságokra, amelyek nem ezt a stílust képviselik. Korántsem véletlen Lustanyu ilyen közkedveltsége, és nem véletlen, hogy ekkora a rajongótábora – mert a rajongótábora lényegesen nagyobb mint ahányan itt kommentelnek.
Egy bizonyos igen közkedvelt blogról éppen a hetekben költöztek ki azok, akik a szerkesztőségváltás következtében nem érezték jól magukat a szintén cukrostaknyos változás miatt. Ha valakit érdekel, íme az új blogunk, amely most ugyan még kissé döcögős, mert folynak a technikusi javítások a sebességen, a külalakon és még sokmindenen, de él, és reményeink szerint élni fog:
http://bezzeganya.postr.hu/
Tudom, hogy ennek most elég reklám jellege van, de mi lennénk a legboldogabbak, ha Lustanyu oda is publikálna (a cikkek jó részét egyébként maguk az olvasók szerkesztik).
Vicus, a novemberi Éva magazinban megtalálod 🙂
Le kell szoknom róla, hogy minden bejegyzéshez hozzászóljak. Majd a következő bejinél megállom:)
Azért nem riasztó a blogid, mert látszik belőle, hogy az egész világból a gyerekeidet veszed a legkomolyabban. Konkrétan megismerjük őket az írásaidból (képek nélkül, ami szerintem nagyon fontos). Én például nagyon szeretném megismerni a Marci fiad – nem mint kisfiút, hanem mint önálló személyiséget. Érdekesnek és okosnak tartok mindent, amit csak írsz róla, és ezt a legcsöpögősebb anyuka sem tudja elérni, ha a gyerek ellenszenves. Már a Marci okos kis életéből is lehet tudni, hogy jó, figyelmes és szerető anyuka vagy.
Én terhesen kezdtem olvasni a blogod, és úgy éreztem, hogy végre valakitől megtudom, milyen is lesz. Mert a baba jó illata tényleg evidens. Az erről való pózerkedve nyáladzásra nem vagyok kíváncsi – kizáró faktor egy blognál a pocaklakó kifejezés például. Mondjuk, én úgy érzem, hogy hozzám különösen közel állsz egyébként is.
Lackó,
a kommented 2. fele tökéletesen írja le azt, amiért sokan becsavarodnak a gyerekvállalás után: nem merik bevallani, hogy néha ki szeretnének szabadulni a kötöttségekből.
Én sokáig azt is szégyelltem, hogy utáltam szoptatni, mert macerás volt, fájt a mellem, be is gyulladt az első gyerkőcnél kétszer, nem beszélve arról a szituról, amikor a játszótéren átáztam a tejtől, és a nagyobbik gyerekem kérdezett rá, mi az a folt a kabátomon (pedig volt rajtam melltartó-betét, melltartó, póló, pulóver és afölött a kabát). Bizonyos “körökben” szinte szégyen embernek, nőnek, egyéniségnek maradni szülés után, csak arról szabad beszélni, mennyit szopott a gyerek, milyet szart, hol veszed a biozöldséget a kajájához, és hogyan változott fullegészségessé a Te étrended is. Ha szóba kerül, hogy de jó lenne egy éjjelt átaludni, fodrászhoz mennél, vagy moziba, vagy csak szimplán szívesen sétálnál egyet babakocsi nélkül, akkor úgy néznek Rád, mint egy gyilkosra. Pedig attól, hogy született az ember lányának egy gyereke, még ugyanúgy nő kellene, hogy maradjon (főleg, ha azt szeretné, hogy a férje/párja továbbra is így tekintsen rá). És az, hogy látod, netalántán még meg is említed az árnyoldalakat, nem zárja ki azt, hogy imádjad a porontyaidat, és elolvadjál, amikor meglátod őket, és marha büszke legyél rájuk. Legalábbis szerintem.
És amúgy is: 2 év múlva röhögve gondol vissza az ember vissza arra, hogy miközben a nagyobbik után rohant (vállán a 3 hetes kicsivel), hogy le ne fejeljen a mászóka tetejéről, a kicsi totálba hányta a hátát, seggét, lábát, és savanyú szagúan csinálta végig az egész délutánt, és ki se jött a tejfolt a kedvenc szoknyájából…
Na még egy komment ami valószínű, nem hiányzik.
Arra kérem széles e olvasóközönséget, hogy ne akarjuk mi az írások témáját és stílusát terelgetni jobbra-balra, hagyjuk a szerzőt hogy azt írja amit gondol és érez, hiszen nem “fizetővendégek” vagyunk akik “rendelik” az írásokat és elvárjuk a mi szánk íze szerinti postokat.
Szóval örüljünk, hogy van egy jó blog ahová visszajárhatunk sírva röhögni.
De rohadt nehéz összeadni ezt a két számot… De átmentem. És akkor leírom, hogy kedves lustanyu, mikor nem írsz sokáig, akkor szomorkodok, hogy biztos nem látod a vicces oldalát. És igen, tök igazad van, a jó dolog a gyereknevelésben evidens, sőt, továbbmegyek, rég rossz, ha azért ragad billentyűzetet az ember, hogy a jót írja le, hiszen akkor az nem a természetes…
És én nagyon sokat szenvedtem, hogy olyan blogokat vadásszak össze, ahol nem szuperanyák nevelik a gyerekeket, de most már van egy kisebb gyűjteményem, ami vigasztal, hogy nem vagyok egyedül. 🙂
Hello Mindenkinek!:-)
Aki azt gondolja, hogy a gyereknevelés könnyű dolog, és egész nap abból áll, hogy gügyögök neki hülye fejjel, napi 23 órát csak alszik, ha megtanul mászni, akkor se fog semmi tiltott/veszélyes dolgot csinálni, csak egy helyben ülni némán és órákig játszani, valamint elég napi egyszer kicserélnie a rózsaillatú pelenkát, az ne vállaljon gyereket. Fáj az igazság egyeseknek és mesevilágban élnek… A lényeg az, hogy ki hogy látja, és mennyire tudja lazán felfogni:)) ezért szeretjük mi Lustaanyut:)) mert nem rózsaszínben, hanem pozitívan, ámde reálisan szeretnénk látni az előttünk álló feladatokat…:)
Üdv
Rreka07
Azt gondolom, aki csak a rózsaszín fellegekből és habcsókos gyermeknevelésről beszél hazudik..
Mindannyian megszívjuk, mikor önálló gondolkodó és cselekvő egyénből x időre biorobotokká válunk.
Mindennek megvannak az örömei , de bizony a hátrányai is.
Imádom a gyerekem, de nagyon sok minden hiányzik az előző életemből.
te joszagu malnabokor!! nehogy elkezdj itt omlengeni, senki se azert olvas. Hanem mert oszinte vagy. Ez a legfontosabb. Na meg a humor, amitol az egesz kalamajka szorakoztato lesz. De szemely szerint nagyon szeretem a nem annyira vicces hozzaszolasokat is. Neha van, hogy nem lehet valamin utolag se rohogni, es ez is OK. Egyvalamit hany szerintem mindneki, a cukormaztol. Ja es igen, ha ilyen szupereket tudnal gyakrabban irni, az meg jobb lenne. dehat tudjuk mindannyian, hogy ez nem kivansagmusor. 🙂
A cikk egyebkent harmat-gyenge hozzad es a blogodhoz kepest, de sebaj.
Szerintem iszonyú sok édibédi, csöpögős baba- meg anyablog van a neten. Amiket természetesen nem olvas senki. Ez mindent el is mond.
kit erdekel csak a rozsaszin kodfatyol!
a szuloseg igenis sokszor nehez es faraszto, es jo tudni, hogy masoknak is nehez
panaszkodni meg olyan jolesik neha 🙂
nehogy stilust valts, mert aztan nem marad semmi olvashato gyerek temaban
Én olvastam az Évában a cikket és az egész magazinban az volt a legjobb.Szeretem azt a magazint de ez utóbbi száma igazán nem nyerte el a tetszésemet.De hát ez csak az én véleményem és azért like Éva:)
A BLOGODAT MEG EGYENESEN IMÁDOM !!!!!!!!
Igazuk van azoknak, akik azt írják, hogy a stílust te szabod meg!! Ez pedig pont így jó, ahogy most van! Nem ismerek sok gyerekblogot, de a legtöbb ugyanaz a semmitmondó ömlengés, nem úgy, mint a tiéd! Csak így tovább! Kíváncsi vagyok, hogy vannak-e még olvasható a blogok a témában, vagy csak én nem akadtam egyre sem. Kikocska? 🙂
Nem tudom ki hogy van vele, de ha valakinek elmegy a kedve az anyaságtól csak azért mert elolvas téged, azt csak sajnálni tudom.
Imádlak olvasni és tényleg nem kíváncsi senki a csöpögős gyereksztorikra. Pont jó ahogy írsz és amiről írsz, ne változtass rajta.
Jaj ennyi ember érez/ért velem(is)egyet ettől szöktek könnyek a szemembe..bizony be kell ismerni a tényeket is..nem csak a rózsaszín fátyol.Én imádom a fiam,végre a kezemben tarthatom,de hát bakker fenékig sem tejfel…már lassan fórumozni sincs kedvem járni ott mindenki annyira tökéletes és visszanyerte az alakját és tündérbogyó a babája…hát,én kövér vagyok,kialvatlan,feszült és ordít a gyerekem:) bár azért már javulóban…
Szülönek lenni kaland, kiszámíthatatlan, megtervezhetetlen. A te írásaid is olyanok mint egy jó kalandregény, humoros, fordulatokban gazdag, izgalmas, az ember alig várja hogy jöjjön a folytatás. Csak így tovább!
Én is imádom a vajat. Képes vagyok csak úgy magában enni. Így már inkább nem is veszek. 🙂