Szóval kaptam mostanában egy pár emailt (javarészt kulturáltat,
és egy nagyon nem azt) amiben kifogásolták az olvasók, hogy elijesztem a
rémtörténeteimmel a gyerekvállalás előtt álló nőket, és miért nem írok arról,
milyen csodálatos is az anyaság, miért mindig csak a nehézségekről.
Magamba néztem és kénytelen vagyok igazat adni. Azzal a
kiegészítéssel, hogy ezek nem rémtörténetek, hanem ténylegesen átélt hétköznapi
(talán egy kicsit realisztikusan megírt) események. Egyszerűen ilyen az élet
két gyerekkel. Remélem az mindenki számára egyértelmű, hogy a rajongásig imádom
a gyerekeimet és bízom benne, hogy egy nőt, aki igazán akar gyereket, nem lehet
néhány sztorival elijeszteni. Nem igaz? Hiszen ők is láttak már szupermarketban
őrjöngve hisztériázó gyereket, mégsem ijedtek el.
Nem tudom, miért nem írok többet az anyaság jó oldaláról…
talán azért, mert azt túlságosan is kézenfekvőnek tekintem. Szóval úgy vagyok
vele, hogy naná, hogy csodálatos, DE… és ennél a „de”-nél jönnek a történetek. Na
meg nem is vagyok az a csöpögős típus, aki jól le tudná írni, hogyan olvadt el,
amikor kicsi fiacskáját meglátta élete első ovis színházlátogatásakor az
ünneplő gúnyájában, pedig úgy szétfolytam, mint a vaj. (Erről jut eszembe, hogy
létre kell hoznom az Anonim Vajfüggőket és el kell mennem valami gyűlésre, mert
az már tutira kóros, hogy átlag kétnaponta felzabálok egy 10 dekásat, se
felvágottat, se sajtot nem eszem, mert elrontják a vaj ízét, valamint
vérvételre sem merek elmenni, mert látom magam előtt, ahogyan a kémcső oldalára
kicsapódik a vaj.) És akkor is olvadozom, amikor a Lili anyázik, főleg mert ő
hamarabb mondta az „anyát”, mint az „apát”, ami nagy elégtétel számomra Marci
után, aki már régóta apázott, míg engem csak úgy szólított, hogy „hö”. Itt is írhatnám, hogy milyen megható, ahogy a cuki babaillatával hozzámbújik, és azt suttogja, hogy “anya”. De ez hatalmas kamu lenne, mert kénytelen vagyok elmondani, hogy Lili az „anyát” egyfajta
babakáromkodásként használja, olyankor ismételgeti bömbölve, már-már
szitkozódva, amikor pipás rám és azt akarja, hogy vegyem fel.
Valamint az ovival kapcsolatban is nagyon jó tapasztalataim
vannak eddig, bár tartok tőle, hogy a múltkori kérdőívnél kicsit lebőgettem
magam, de akkor nem gondolkodtam, csak ikszeltem, mert a Lili mindig kukázik az
oviban és taknyos zsebkendőket tömköd random a gyerekek váltócipőibe, amit utána nekem
kell kiszednem. Szóval nem volt elég időm gondolkodni, az óvoda pedig feltett
kábé 14 kérdést, hogy értékeljem ötös skálán, hogy mennyire fontosak nekem különböző
dolgok, mint pl. kedves legyen a dajkaszemélyzet, minden nap legyenek a
gyerekek levegőn, mindennap olvasson mesét az óvónéni, elősegítse az óvoda
gyerekem irodalmi fejlődését, tiszta legyen az óvoda, a szülők a gyermekükkel
együtt látogathassanak könyvtárat, meg ilyenek. Egy kicsit hülyeségnek
tartottam a kédőívet, mert nem tudom, ugyan ki ikszelte be, hogy felőle lehet a
dajkaszemélyzet tapló a gyerekekkel… Ráadásul kedvem lett volna az egészet
áthúzni és ráírni, hogy „Leszarom, csak szeressétek a gyerekemet, amennyire
csak más gyerekét szeretni tudjátok. Könyörgöm. Légyszi.” Persze nem tettem,
ezért mindenhová négyest írtam (kivéve a könyvtárra, mert az tényleg nem
érdekel). Azért négyest, mert az 5-ös azt jelentette, hogy “nélkülözhetetlen
számomra”. Ha valami nélkülözhetetlen számomra, akkor azt jelenti, hogy elviszem
a gyereket, ha nem teljesül, nem igaz? Na most őszintén: nyilván fontos, hogy
legyenek a gyerekek sokat legyenek levegőn, de én leszek az utolsó, aki követ
dobál az óvónénire, amiért mondjuk a mínusz 10 fokban egyszer-kétszer nem viszi
ki őket. Valamint örülök nagyon, ha mesét olvasnak nekik, de mivel magamról
tudom, mennyire kifingatott már a végén APG összes kalandja, nem fogok
raplizni, ha az óvónénik egyszer-kétszer mesecédét tesznek be az alváshoz.
Szóval én ilyen megfontolásokból írogattam sok-sok négyest, amit lehet, hogy
majd úgy tekintenek, hogy leszarós anya vagyok, akit nem érdekel gyermeke
irodalmi fejlődése, pedig csak toleráns akartam lenni. Na mindegy.
Egyébként nagyon szeretem az óvónéniket (meg a dadust is),
tök jó a hozzáállásuk, nem paráztatnak, nem izélgetnek, nagyon toleránsnak
tűnnek, Marci meg szeret járni és engem csak és kizárólag ez érdekel.
Valamint volt még egy pár olyan email, amely kifogásolta,
hogy nem írtam le, mikor tette meg első lépését a Lilcsi, meg hogy mikor mondta
ki az első szavát, meg ilyenek. Mindenkit megnyugtatok, hogy (ahogy az évás riportból is
kiderült) teljesen lista és táblázatmániás vagyok, ezekről a dolgokról, plusz
más adatokról külön könyvet vezetek, azért nem írom a blogba, mert szerintem
az, hogy a Lili hízott 12 dekát, és azt mondta a nénire, hogy „nini”, csak
engem érdekel. Meg anyámat. De tán még őt se.
És ha már az Évánál tartunk, néhány kiegészítést teszek a
riporthoz.
1.
Természetesen
nem vágtam pofon a riportert, egyrészt mert nagyon jófej csaj volt, másrészt nem
érzek késztetést a hozzám látogatókat pofonnal köszönteni. (Ez alól kivételt képez
a postás, aki egyszer négyszer csengetett a kaputelefonon, mert mindig jött
valaki, akivel eldumálta az időt, rólam meg tudta, hogy itthon vagyok, és
felébresztette a gyerekeket.)
2.
Naná,
hogy rend volt! Egyrészt a férj segített összerámolni, másrészt azért ha tudom,
hogy jönnek hozzánk, össze tudom kapni magam. De sajnos a szétszórtság
genetikailag kódolt. A múltkor is amikor vittem a gyerekeket oviba (minden
alkalommal leizzadok egyébként), egyszerűen elfelejtettem a Lilcsire cipőt
húzni. Nagyon gáz. Csak az oviban vettem észre, hogy a totyogó gyerekem egy szál
zokniban lófrál.
3.
Láttam,
hogy írtatok negatív kritikákat a cikkről. Meg kell védenem az újságírót, mert nagyon
nehéz dolga volt. Csomót dumáltunk, de a nagy része nem igazán volt
nyomdaképes. 😉
És nagyon-nagyon megérte a riportot
bevállalnom, mert írhatok az Évába! Ha esetleg a mostani számot olvasta valaki,
a Multinacionális Zrt-ről remélem rám ismert. Persze nem blogstílusban nyomom,
mert az nem nyomdaképes, de legalább meglátjátok, hogy van egy
kulturált-disztingvált arcom is, valamint kipróbálhatom magam újságíróként (na jó, túlzásokba azért ne essünk) komolyabb témákban is. Nagyon örülök.
Na, elég pozitív bejegyzés lett? 🙂