A gyerekeket nem szabad összehasonlítani

2010 november 30. | Szerző: lustanyu |

 Szóval a gyerekeket nem szabad összehasonlítan. Alapdolog, ezt mindenki tudja. Naná, hogy mégis megteszem, de nem tehetek róla. Családi videókat nézegettünk a minap a férjjel, és tátott szájjal, lezuhant, mellkast súroló állkapoccsal bámultam, amikor a Lilcsi korú Marci mondatokat mondott, közölte, hogy épp kettő lufi van nála (és tényleg), valamint hogy neki kettő papája van. A Lilcsi is nézte egy darabig, majd közölte, hogy „fffáá” és elment, hogy kiröhögje a villogó karácsonyfás ablakdíszt aznap épp ötvennegyedjére. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy a Lilcsi ostoba, csak azt, hogy kevésbé jellemző rá a numerikus érdeklődés, viszont szereti halálra röhögni magát egyáltalán nem vicces dolgokon, mint ablakdísz, működésben lévő mosógép, vagy plüsselefánt. (Jesszuskám, így leírva elég furán hangzik.)

Valamint remélem, hogy a Lilcsi hallásával nem lett semmi probléma a folyamatos fülgyulladásoknak köszönhetően, de az utóbbi időben feltűnt, hogy bizonyos magánhangzókra kifejezetten pikkel. Az „i” betűt például semmi pénzért ki nem ejtené a száján. Gyakran előfordul, hogy kibányássza Marci valamelyik használt alsógatyáját a szennyesből, avantgárd alakzatban a fejére húzza, a tükörhöz rohan, majd önmaga gyönyörűségétől elaléltan puszit ad a tükörképének, elnyújtott sóhajjal magára mutat, majd azt mondja: „Lálá”. Én megerősítem, hogy igen, ott van Lili, majd rám néz és kijavít, hogy „Lálá”.

Persze most, hogy jobban átgondolom, vannak kivételek is. A múltkor az én egyik terhesség alatti (értsd gigantikus) melltartómat biggyesztette magára úgy, hogy a kosarak a fülét takarták, (kábé úgy nézett ki, mint Leila hercenő fromatervezett hajvédő zuhanyzósapiban), jött ki nagy örömmel, én természetesen kiröhögtem és mondtam, hogy az nem fülre való, hanem cicire. Erre hozzám lépett, mindkét tenyerével erőből mellen vágott, hogy csak úgy csattant és rám ordított, hogy „cicaaaaa”. Amiben legalább egy „i” betű azért volt.

De a boci nála azt mondja, hogy „Bááá”, a csacsi meg azt, hogy „Á-ááá”. Igazából most tudatosul, hogy nem arról van szó, hogy negatívan diszkriminálja az „i” hangot, hanem arról, hogy pozitívan az „á”-t.

Na mindegy, ott tartottam, hogy felesleges összehasonlítani őket, mert mondta a férj, hogy „Minden gyerek másban erős, például… például…” és itt szünetet tartott, mert szerintem példával szerette volna szemléltetni, hogy miben is jobb a Lilcsi, de ez azért nem ment olyan könnyen, mint gondolta. És amíg a férj gondolkodott, Marci előhozta a kínai piacon vett játékgitárját, gordonka tartásba helyezte és a húrok helyén lévő zongorabillentyűkön hiba nélkül elzongorázta a „boci boci tarkát”. A férjnek egyfelől leesett az álla a három éves zenei teljesítményét illetően, másrészt teljesen megakadt a Lili erősségeiről tartott szónoklatban.  Amikor is hirtelen Lili odament Marcihoz, taszajtott rajta egyet, „Gááá” harci kiáltással elvette tőle a gitárt, majd apró lábait villámgyorsan szedve eltűnt vele a szobában, hogy boldogan nyomkodja a gombokat mindenféle koncepció nélkül, a hoppon maradt zenei tálentum pedig csak állt ott hangszerétől megfosztva, tátott szájjal.

És én teljesen megnyugodtam. Hát ez az ő erőssége! Ő az érdekérvényesítés nagymestere, a manipuláció érdemes művésze! És erre születni kell. (Míg lássuk be, hogy azt  könnyen meg lehet tanulni, hogy a Báá az igazából Búú.)

Mondtam is a férjnek, hogy „Figyelj… tudod ugye, hogy a tesómnak pl. sokkal több esze van, mint nekem?” A férj kicsit értetlenül bólogatott (ami azért szarul esett, mert noha igaz, azért a megadó helyeslés helyett mondhatott volna valami olyasmit, hogy „Drágám, neked viszont jobb a logikád/humorod/főzőkéd), aztán hirtelen vette az adást, mert hiába tudja a tesóm fejből, éjszakai negyedik ébredést követően is azonnal Caligula lovának a becenevét is, semmivel nem érvényesült könnyebben a nagybetűsben, mint én. A férj arcán nyugodt vigyor terült el, és a még mindig mamlaszként álldogáló Marcihoz fordult: „Menjél kicsim, szerezd vissza tőle a gitárodat.”