Soha többé nem leszek Tom!

2010 december 16. | Szerző: lustanyu |

Az egész úgy kezdődött, hogy a férjjel „mi voltál előző
életedben”-t játszottunk kínunkban, mert a gyerekek nem akartak elaludni. Ami
azért vicces, mert egyrészt nem is igazán hiszünk benne (de azért ugye kizárni
nem lehet), másrészt mert érdekes módon soha senki nem volt előző életében
közepesen csúnya, hatalmas orrú földműves parasztasszony, esetleg csípőficamos
köcsög uzsorás, hanem minimum Napóleon, vagy Nero egyik szeretője. Szóval a
férj azt mondta a játék során, hogy én előző életemben biztosan rajzfilmfigura
voltam. Kérdeztem, hogy arra a dögös-bögyös vörösre gondol-e a Roger Nyúlból,
de ő volt olyan pofátlan, hogy felröhögött és azt mondta, hogy inkább Tomra a
Tom és Jerryből.

Azt mondja a férj, hogy az utolsó, aki tudomása szerint
elcsúszott egy banánhéjon, az Tom volt, ezért lát kettőnk között rokonságot.
Oké, tényleg elcsúsztam egy banánhéjon. De most komolyan, ki az az elvetemült,
aki az Aréna parkolójába beparkol, a kocsijában megzabál egy banánt, majd a
héját kidobja a flaszterra és továbbhajt??? Abszolút nem gondolom, hogy az
ilyen helyeken az embernek számítania kellene elhajított banánhéjakra, ezért
villámgyorsan kiszálltam, léptem egyet és azonmód dobtam egy dupla leszúrt
Rittbergert (ami azért hülyeség, mert igazából minden Rittberger leszúrt),
vagyis ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor szimplán seggre estem, a fejemet
pedig belevágtam az autóba. De nem volt vészes, mert ugyanazzal a mozdulattal
fel is pattantam, és régi szertornás múltamból reflexszerűen készültem egy
gyönyörű befejező alapállást felvenni kiemelt mellkassal és szépen kifordított,
magasba lendített kézfejekkel, amikor is láttam, hogy a kutya nem vette észre.

Mondtam a férjnek, hogy banánhéjon seggre esni csak akkor
ciki, ha legalább ketten látják, ezért nem jogos  a Tomja, de ő azt mondta, hogy összességemben
hajlamos vagyok a szétszórtságommal, eleséseimmel és mobilelhagyásaimmal
rajzfilmfiguraként viselkedni.

Ami sajnos igaz. Márpedig én nem leszek rajzfilmfigura
–hacsak nem az a dögös-bögyös a Roger Nyúlból – ezért most komolyan
elhatároztam, hogy gatyába rázom magam. Találtam egy blogot, ami a fly lady
programról szól (még mindig nem tudok linkelni: http://charmed.animehq.hu/blog/flylady-program/) és frankón a magam fajta
szervezetlen idiótáknak is a szájába rágja, hogy mikor mit kell csinálni.
Napról napra építem fel a rutint. Már a tizenegyedik napnál tartok és nagyon
jól megy, különösen szimpatikus, hogy be kell állítani egy stoppert és csak 2
percig kell rendet rakni a kritikus területeken, ha lejár az idő, egyszerűen
úgy kell hagyni. Teljesen nekem való, mert bármit bármikor úgy tudok hagyni.
Tele van listákkal, lehet pipálni. (Egyetlen zavaró dolog benne, hogy minden
rohadt este ki kell fényesíteni a mosogatót. Mégis minek??? Hozzávetőlegesen 30
másodpercen belül úgyis beledobunk valamit, amitől újra dzsuvás lesz… ) Szóval
az új évben itt aztán rend lesz, szervezettség, és senki nem fog seggre esni
semmin, szóval nem leszek többé Tom.

Az a dögös vörös meg azért jut folyton eszembe, mert a
gyerekek betegségének idején 3 napra visszaköltöztem a 60-as évekbe.
Végignéztem 2 évad Mad Ment, és életemben először kicsit megbántam, hogy
lefogytam, mert elfojthatatlan kényszert éreztem arra, hogy Joan Hollowayként
mindenhol domborodva, dús idomokkal grasszáljak mindenféle reklámirodákban.
Aztán elmúlt, mert rájöttem, hogy Joan Holloway dús idomai valóban
ellenállhatatlanok azokban a kurva drága dizájnerruhákban, én viszont itthon a trenyámban
úgy néznék ki, mint a teknőből kidagadó tészta. (Bár mivel a férj 14 kilóval
húsosabban ismert meg, lehet nem bánná.) Sz’al jó ez így, ahogy van, de ha
véletlenül felszednék egy jópár kilót, az is igazán klassz lenne, mert akkor
meg vonulhatnék a széles hátsómat riszálva, szépen kirakott ringó mellekkel, mint Joan Holloway.