Éppen az étkező padlóján fetrengtem, hogy kicsit
kiegyengessem a hátamat, amikor váratlanul megszólalt a férj 23-án, hogy legyen
pirítós a szentestei menü. Én kötelességtudóan ellenkeztem, mert bár pirítósban
verhetetlen vagyok, szenteste csakis valami gasztronómiásat lehet enni, mint
fehérborban párolt vajhal sütőtökhabbal (brrr), meg hasonlók, de bevallom, hogy
a végiggürcölt 23-a után teljesen abnormális ötletnek tűnt, hogy másnap
habzsákból nyomkodjak különleges burgonyakölteményeket kifele a sütőpapírra,
így a férj ötlete több, mint csábító volt. Nem mintha nem tartanám fontosnak a hazai
ízeket, meg az ünnep hangulatát, meg a gyönyörűen terített asztalt, de hol van
az megírva, hogy a melegszendvicset nem ehetjük meg szép tányérból és nem
morzsázhatunk belőle az arannyal átszőtt fehér damasztabroszra??? Na ugye, hogy
sehol! A férj látván a gasztronómia (értsd kötelességtudat) küzdelmét a
lustasággal, tökéletes szpícset nyomott le a Karácsony igazi hangulatáról,
aminek nem része a lisztes hajú és orrú, kipurcant háziasszony, hanem az
együttlét a fontos, hogy közösen játszunk a gyerekekkel, valamint úgyse lesz
időm főzni, csak neurotikus sebességben, mert anyóséknál ebédelünk és 4 előtt
nem érünk haza. Leküzdöttem a kényszert, hogy indiánszökdellve
körberohangásszam a lakást és minden szobában nyomjak egy melldöngetős
Tarzan-üvöltést annak örömére, hogy nem kell főznöm, és megadón sóhajtottam
valami olyasmit, hogy „de akkor mi lesz azzal a drága busával, amit már
megvettem”. A férj azt mondta, fagyasszuk le, a gyerekek meg én úgyis utáljuk a
halat, ő eszik az anyjánál, aztán otthon nyugtot akar, nem idegbetegen halat
pároló roncsot, és különben sem akarja végighányni a szentestét, mint tavaly.
Így lefagyasztottam a pontyot (naná, hogy nem vettem semmiféle busát) és nagy
kegyesen beleegyeztem a férj által rám erőltetett karácsonyi semmittevésbe.
Esküszöm, hogy már a hátam se fájt annyira.
Most biztosan sokan megvetően rázzátok a fejeteket, hogy ez
azért tényleg a lustaság csúcsa, de még ne írjatok le teljesen, mert nem
mondtam el, miért is fájt a hátam. Hát azért, mert a 23-át végig sütöttem. (Ami
ugye nem nagy kunszt, mert az átlag magyar háziasszonyok 95%-a ezt csinálja)
Délelőtt adtam a Harácsonynak, mert bár nálunk teljes a Jézuska-power, a
flódninál finomabb (és babrásabb) süteményt nem tudok elképzelni. Marci viszont
vérig sértődött, amiért nem engedtem, hogy a flódniban segédkezzen, ezért
fájdalomdíjként gyorsan összedobtam egy adag mézeskalácsot, hogy legalább
délután elmaszatolhasson vele a gyerek. Ennek köszönhetően azonban egész
délután is a gyúródeszka felett álltam és Marci playdooh gyurmakészletével
különleges karácsonyi elefántokat, krokodilokat, zsiráfokat, meg hasonlókat
szúrtunk ki a mézeskalácsból, hogy aztán mind amorf alakúra dagadjanak a sütés
közben és úgy nézzenek ki, mint a sült amőbák, kivéve az elefántot, ami a
hosszú ormányával kifejezetten egy heresérvvel társult péniszre emlékeztetett.
Mi magunk pedig igazán elcseszett péknek néztünk ki, mert amikor Marcinak azt
mondtam, hogy „Na most szórd meg liszttel”, amit egyértelműen az éppen nyújtás
alatt álló tésztára értettem, ő úgy értette, „Na most szórj meg liszttel!” amit
lelkesen meg is tett, jó marék lisztet szórva a fekete pólóm közepére.
Ráadásul Marcit paranoiás képzetek gyötörték a Jézuska miatt,
így jelentős időm és energiám ment el a következő párbeszéd hozzávetőlegesen
56X-i lefolytatásával:
–
Karácsonykor
jönnek oroszlánok?
–
Nem,
kicsim.
–
Borzasztóan
dühös, nagy-nagy farkasok? (Az ovival a Péter és a farkas című előadáson
voltak)
–
Nem,
kicsim.
–
Egyéb
vadállatok?
–
Semmilyen
vadállat nem jön.
–
Szelíd
állatok sem?
–
Én
nem hiszem… Esetleg egy muslica tévedhet ide arra a fél rohadt banánra, amit
tegnap meghagytál.
–
A
muslica rámtámad?
–
Nem
drágám. – itt már megbántam a banános poént. – Az oviban sem volt semmi ijesztő
a Karácsonyban, igaz? Ott is mennyire féltél, aztán csak egy szép
gyertyagyújtás volt…
–
De…
de… most sem rám gyújtják a gyertyát? Én nem fogok meggyulladni?
–
Nem.
És ez így tovább, kezdve az egészet az oroszlánnal… Szóval igazán
kipurcantó volt az egész nap. Marci nagyon szereti az egész Jézuska-jelenséget,
ugyanakkor szeretné távol tartani magát annak minden eshetőleges fizikai
megvalósulásától. (Értsd: be van szarva, hogy véletlenül összefutnak.) Ezért
nálunk a Jézuska nem azt jelzi a csöngetéssel, hogy itt járt, hanem azt, hogy
most már egész biztosan elment, ráadásul hogy a gyerek méginkább megnyugodjon,
az egész Jézuska-játékosztós történet idejére elhagytuk a lakást és a folyosón
várakoztunk.
Végül az egész huszonnegyedike kiválóan sikerült. Szuper volt
anyóséknál (ráadásul vittem egy valag sütit, így anyósom ”Katikám, két gyerek
mellett még ezt mind megsütötted???” csodálkozásától egy született
háziasszonynak is érezhettem magam ), szuper volt itthon, (bár a gyerekek
annyira izgatottak voltak, hogy végül még pirítóst sem vacsoráztak), aztán
szuper lett Egerben is a Karácsony. (Azt inkább hagyjuk, hogy mama miket adott
elő újfent, de annyit elárulhatok, hogy sógornőm és én is két teljesen
egyforma, férfi műbőr autóstáskát kaptunk.)
Most viszont már semmi nem szuper, mert Marci tiszta takony,
Lilinek tüszős mandulagyulladása van, én meg készülök kiváltani a 2011-es
bérletemet a fülészetre.