Úgy tűnik, tavaly sem valósultam meg.

2011 január 3. | Szerző: lustanyu |

 Szóval ez nem egy blogbejegyzés, hanem egy régebbi cikkem  (Minerva Capitoliuma 2010/XI.), amit most bekopizok, mert az újévi fogadkozási hullámban egész aktuális. Blogba illő sztorim is van bőséggel, csak írni nem tudok, mert a tüszős meg a fülkürtgyulladt egészen lefoglal. 

Amikről mindenképp írnom kell: 7 dolog magamról (amit már több blogdíj kapcsán is megígértem), Vattacukor kérdésére a választ, a gyerekek betegeskedése kapcsán egy szégyenteljes gondolatról, na és az én újévi fogadalmaimról. (Igen, javíthatatlan fogadkozó vagyok) 

Most megyek fület melegíteni. (Ami szerintem egyébként szart sem ér.) 

“Volt az életemnek egy szakasza, amikor sehogy sem találtam a helyem, tengtem-lengtem, csapódtam jobbról balra, meg vissza és kifejezetten elégedetlennek éreztem magam. Aztán egyszer csak úgy döntöttem, elég a kesergésből: „Megvalósítom én Önmagam!”- mondtam magamnak, miközben várakoztam a kedvenc büfémben, hogy megvegyem a kedvenc Ekler fánkomat. „Na de ki az az Önmagam?” – kérdezett vissza az, aki kétségkívül nem volt Önmagam, mert ha az lett volna, nem kellett volna megvalósítani. „Hát valaki, aki egyértelműen vékonyabb 15 kilóval, ráadásul a testzsírszázaléka is sokkal kevesebb, sikeres a hőn szeretett munkájában, harmóniában él, nem kesereg, hanem egészségesen táplálkozik, fehér húsokat eszik zöldsalátával és szépen vasalt fehér ruhában meditál, vagy keményen sportol, nem szív el napi másfél doboz cigit, ráadásul van egy klassz pasija is.” – Húha, Önmagam aztán jó magasra tette a lécet, lesz mit átugorni. – töprengtem ráérősen, miközben a mennyei Ekler fánk tetején lévő cukormáz ismerősen szétolvadt a számban, amikor hirtelen ráébredtem, hogy Önmagam nem is ehet Ekler fánkot, mert az Ekler fánk kifejezetten hátrányosan befolyásolja az ember testzsírszázalékát. Oké, mivel az nem lehet, hogy ma se valósuljak meg, mellkastájéki határozott szorítást érezve ugyan, de kidobtam a bűnöst és felhívtam a konditermet, hogy időpontot foglaljak egy klassz kis másfél órás kardioedzésre. A nap végén gyújtottam egy piros gyertyát (na jó, egy cigit is, de mentségemre szóljon, hogy piros dobozos volt és rövid időn belül tényleg leszoktam) és némi szerelmet vonzó fehérmágia gyanánt pozitíve vizualizáltam mindenféle szuper helyzetekben a már megvalósult Önmagamat, miközben jóképű, melegszívű pasas arcába nevet fel boldogan, megnyer egy szócsatát a főnökével szemben és hasonlókat. (Oké, nem fehér ruhában tettem mindezt, mert bár felvettem, annyira szorított a gatya és annyira kihangsúlyozta a narancsbőrömet, hogy úgy döntöttem, fehér ruhában majd csak akkor meditálok, ha már megvalósultam.)

Hosszú és rögös út volt az önmegvalósítás folyamata, nem is akarom nagyon ragozni, de végül lefogytam, megnyertem pár szócsatát a főnökömmel szemben is és bár nem tudom pontosan, hogy a piros gyertyás-piros cigidobozos szerelmet bevonzó mágiának, vagy inkább egy netes társkeresőnek köszönhetően, de találkoztam a férjjel is, szóval egész jól alakultak a dolgaim. Épp a futógépen edzettem, amikor belém hasított, hogy mennyire hihetetlenül és rohadtul unalmas ez a kardioedzés, pláne minden másnap, mert nincs benne a világon semmi produktív és nekem alkotnom kell. Rádöbbentem, hogy nem vagyok Önmagam, mert én gyereket szeretnék, meg biztonságos otthont, fazekaskorongon kreatív mintázatú köcsögöket csinálni, vagy rekedt hangon énekelni underground lokálban, nem pedig idiótaként lihegve izzadni egy taposógépen és 20 másodpercenként az órát nézni, hogy mikor lesz már vége az edzésnek és mehetek végre haza. Otthon mondtam a férjnek, hogy meg kell valósítanom Önmagam, itt az ideje az alkotásnak, a családalapításnak, a köcsögözésnek. A férj az őt érintő résszel (család) egyetértett, de azt mondta, hogy ha „köcsögözni” akarok, üljek be az autóba reggel csúcsidőben és próbáljak átvergődni Pestről Budára, de ő ebben a kis lakásban semmiféle fazekaskorongot és egyéb sikamlós, nyálkás agyagtárgyat nem hajlandó kerülgetni. Mivel mindig is úgy gondoltam Önmagamra, mint egy kompromisszumképes valakire, úgy döntöttem, alkotó folyamatnak megteszi a jóval kevésbé helyigényes selyemfestés is.

Aztán megszülettek a gyerekek és amikor a fél éves állandó éjszakai keléseinek köszönhető krónikus alvásdeficittől egyébként is leharcolt állapotban a két és félévesem ipari méretű hisztériája elől bemenekültem a fürdőszobába, befeküdtem az üres fürdkőkádba meredten bámulva a csempén egy koszfoltot, megint rádöbbentem, hogy még soha a büdös életemben nem voltam kevésbé Önmagam. Kicsúszott a talaj a lábam alól, eltűntem valahol a homokozó, a szoptatás és hisztikezelés által körülhatárolt Bermuda-háromszögben és ezt már nem lehet visszahozni egy kis selyemfestéssel, vagy meditációval, amit egyébként sem tudnék kivitelezni (nemhogy fehér, de még tiszta ruhában sem) mert a napomnak nincs olyan része, amikor egy fél órányi nyugtom lenne. De ha véletlenül lenne, akkor sem meditálnék, hanem kávéznék valami pletykalappal a kezemben, ami egy sekélyes, értéktelen tevékenység és nem méltó Önmagamhoz.  Hirtelen ott fekve, az önsajnálat jóleső ölelésében visszatértem a kezdetekhez, ahonnan ez az egész indult, és baromira hiányzott egy isteni Ekler fánk, főleg az a jó cukormáz a tetejéről.

Aztán este nagy nehezen ágybadugtuk a gyerekeket és elkezdtem volna mesélni a férjnek, hogy be fogok iratkozni valamilyen tanfolyamra, mert meg kell valósítanom Önmagam, amikor rájöttem, hogy ez egy nagy marhaság. Hiszen már régesrég megvalósultam! Kábé 32 éve megvalósítottak a szüleim és azóta folyamatosan és töretlenül Önmagam vagyok. (Leszámítva azt az egyetlen alkalmat, amikor nagyon berúgtam, de arról igyekszem elfeledkezni.) Hol kövéren, hol vékonyan, hol meditálva, néha kibukva, esetenként egy üres fürdőkádban fekve teljesen tanácstalanul, mind-mind Önmagam, mert ezek nélkül tutira nem lennék az, aki vagyok. Miután ezt így megbeszéltem magammal, lehullott rólam az  önmegvalósítás kényszere okozta frusztráció és a Nagy Beszélgetés helyett lementem a boltba egy pletykalapért.

–          Te most tényleg kávét iszol este fél 10-kor?- kérdezte a férj döbbenten, miközben letelepedtem a „szakirodalommal” és a gőzölgő feketével a kanapéra.

–          Ssss! Épp önmegvalósítok. És egyébként is koffeinmentes.”