A félkarú szuperhős

2011 január 12. | Szerző: lustanyu |

 A férj szerint ha mama ötven évvel ezelőtt születik, akkor most egy nagyvállalat marketingigazgatója lenne. (Persze csak ha használná a műfogsorrögzítőjét…) Hehe, meredek igaz? Nem ilyen kép élt bennetek mamáról… 

Mindez a félkarú szuperhős miatt van. Mama ugyanis kikukázott a pincéjéből egy ezer éves G.I. Joe-t, ami olyan szar állapotban van, hogy annak idején nem tudta eladni a lengyel piacon. Sajnos a többi régi játékunk nem volt ilyen szerencsés, tesóm hatalmas playmobil katona-készlete és a régi giga doboz legónk azonnal mama saleses (vagy inkább orgazda???) hajlamainak áldozatául esett. Apám őrjöngött, amikor kiderült, hogy a megőrzésre hozzá vitt dolgok szinte azonnal a mezőkövesdi piacra vándoroltak. Szóval a veteránnak hiányzik az egyik keze és olyannyira meglazultak az „ízületei”, hogy folyton térdre rogy, ha pedig egy kicsit megrázod, keze-lába jár, mint egy parkinson kóros marionett-babának.

De mama úgy varázsolta elő a rokkant harcost a teszkós szatyorból, mintha kincs lenne. „Marcikám, na mit hozott neked dédi?” Majd elővette az ütött kopott torzót és olyan titokzatos arcot vágott, mintha az egy Miss Chérie Dior parfüm lenne (oké, a gyerek valószínűleg nem így látta): „Idenézz, egy félkarú szuperhős!”- kiáltott fel kezét a szája elé kapva a nagyobb hatás kedvéért. Marci azonnal abbahagyta amivel éppen foglalatoskodott és érdeklődve nézegette a jobb napokat élt G.I. Joe-t. „Nincs meg az egyik keze.” – közölte tárgyilagosan. Mama suttogásra váltott: „Ellőtték neki a harcban! Ő egy igazi harci sebesült!” A 3 éves izgatottan nézte a torzót, majd hosszasan sugdolóztak mamával – gondolom mindenféle háborús eseményekről.

Nem is akarom ragozni, de a lényeg, hogy a félkarú szuperhős Marci egyik kedvenc játéka lett. Időnként előveszi és elmeséli nekem, hogy miért hiányzik az egyik keze: bombatámadás érte, beszorult egy kukásautóba, leharapta egy félelmetes oroszlán, a Lilcsi odaadta egy madárnak, egy rettenetes félszemű török bosszúból levágta, de tegnap miközben a félkarú szuperhős a pacává mosódott arcával pihengetett a (méregdrága) playmobil házikóban egyszercsak azt mondta: „Anya, az lehetséges, hogy a félkarú szuperhősnek egyszerűen csak letört a keze a szatyorban?” „Nem drágám. Az nem lehetséges.” –mondtam, mert nem akartam, hogy csalódjon. Marci megkönnyebbülten sóhajtott fel és ismét csodálattal nézett a háborús sérültre. De nem nyugtatta meg a magyarázatom: ”Lehet, hogy mégis a szatyorban tört le neki, de az csak azért lehetett, mert a dédi mellé csomagolt egy óriási dühös tigrist! A tigris leharapta a kezét, de a félkarú szuperhős meg felfalta a tigrist amíg megérkezett a dédi a papáékhoz.” – na ezen a ponton mondta a férj, hogy mama zseniális. Nem elég, hogy egy kidobásra ítélt kis vacak kiütött minden klassz játékot, a 3 évessel még azt is elhitette, hogy egy tigrist is hozott neki…

Hát nem csodásak a gyerekek? Gondoltam leírom, mielőtt kiperkáljátok azt a rengeteg pénzt a PS2-re. J