Férfi-fiúk a Hotel Mamában, ellátás all inclusive
2011 február 1. | Szerző: lustanyu |
Engem nem bántott Steev megjegyzése. Valahol van ám valami
abban, amit ír. Persze megértem, amit sértőnek éreztetek benne, és ne fojtsátok
magatokba az indulataitokat, ha úgy érzitek beszólt, adjatok neki. J (Bocs Steev)
Nem pont azzal értek egyet, hogy nem kell a gyereket
babusgatni, ha beteg, mert talán egy kis babusgatástól még nem lesz semmi baj,
de tényleg van egy határ, amit olyan könnyű átlépni. Én például szétnéztem (a
fejemben) és egy perc alatt 5 harmincon túli pasit találtam az ismerőseim
között, aki még mindig az anyukájával él. Anyuci reggel felkelti, megcsinálja a
szendvicsét, csomagol neki ebédet, ügyel rá, hogy a kávé meleg legyen, mire a
32 éves csemete végzett a zuhanyozással. Ruhamosás, vasalás, takarítás
természetesen benne van az All inclusiv Mamahotel szolgáltatásaiban, ami egyes
esetekben nem kerül semmibe („hagy gyűjtsön az a szegény gyerek a lakásra” „nem
fogok tán a saját gyerekemtől pénzt elfogadni???”), más esetekben némi
rezsipénz fejében történik.
Ez vajon normális? Megkérdeztem ezeket a fiúkat, ők semmi kivetnivalót
nem találnak benne: „Miért költenék albérletre? Az totál ablakon kidobott pénz!
Akkor már inkább megspórolom!” „És megspórolod?” „Hát… izé… nem, de most vettem
egy kurvajó Iphone-t! És csekkold csak a vacsiúj tükörreflexes Canon gépemet,
olyan képeket csinál, hogy beszarsz!!!”
Biztosan én sem hajítanám ki a gyerekemet az utcára 18 évesen,
de azért valahol nem normális, hogy 30+X éves embereknek nincs igényük a külön,
önálló életre. Én is csóró voltam, amikor ideköltöztem, de összeköltöztem egy
barátnőmmel és felesben álltuk a költségeket. Elképzelni sem tudtam volna, hogy
anyukám kenje a kenyérkémet ilyen idősen. Meggyőződésem, hogy ez a fajta
gondoskodás már tényleg káros, és ebben van igaza Steevnek, hogy az anyák
rontják el, színtiszta jóakaratból. De vajon hol van az a pont, amikor károssá
válik? Tényleg annyira egyértelmű, mint ahogyan kívülről annak látom? Vajon ÉN
rá fogok jönni? Most nagy a pofám, aztán ki tudja, lehet 30 év múlva az lesz a
legnagyobb problémám, hogy a kisfiam vacsoráját melegen tartsam, amíg hazaér a
munkából. (A férj most mondta, hogy ez abszolúte kizárt, mert én ehhez túl
lusta vagyok)
Hmm? Mit gondoltok? Oszthatjátok, mert bírom, ráadásul
tényleg érdekel a véleményetek.
Ui: viszont 40 fokkal munkába menni tényleg gáz. Egyrészt
zéró a munka hatékonysága a láz miatt, másrészt másnapra agyonfertőzi a fél
brigádot, vagyis nemzetgazdasági szinten is káros. J
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
steev, sok lúd disznót győz? hihetetlen indulatokat gerjesztettél, pedig nem is szóltál be az anyukáknak úgy általában, csak megemlítetted az életfogytig kényeztetés kockázatait és mellékhatásait. a lányom ezfáj-azfáj nyafogásával meg engem is ki lehet kergetni a világból (a nagyanyját kopizza)….
Eddig észre se vettem, hogy összeugrás volt, de ha már igen, akkor muszáj nekem is beszállnom, ilyen a természetem.
Bocs, de szerintem Steevnek igaza van. Éppen beteg a négyéves lányom, akinél, mielőtt minden kérésére csontig kinyalnám a cuki kis fenekét, nagyon tudatosan megálljt parancsolok magamnak. Mert sajnos van egy olyan hátulütője, hogy ha ezt meg is teszem, mármint a betegen seggkinyalást, akkor egész életében a betegségbe fog menekülni, ha szeretethiánya lesz. Elhagyott a pasim? Stroke-ot, vagy rákot pszichoszomatizáljak? Mert ha beteg vagyok, olyan jól törődnek velem, és csak velem, és olyan odaadóan. Na, ezért nem nyalom ki én a beteg gyerekem fenekét. Gondoskodom róla, szeretgetem, de nem szoktatom rá a betegségre, mert annak rossz vége lesz.
Amúgy meg a mostani gyerekeknek ki van nyalva a segge, mert ha nem, akkor rögtön szaranya vagy, és majd jól megmondják mások is.
Steev hozzászólása tartalmaz részigazságokat, tényleg (bár a stíluson csiszolnék). Hat év után hozzámentem egy olyan pasihoz, aki az anyjával élt, de meg mertem volna esküdni rá, hogy szeret, nem lesz gond. A házasságunk nem tartott még egy évig sem, Anyuka minden lehető módon, lelki terrorral, valamint sírva zsarolta meg, hogy el ne költözzön, inkább lakjunk ott (az egyik érv épp a rezsiköltség megspórolása volt, érdekes). Pár hosszú anyósékkal töltött magányos hónap után jöttem rá, hogy anyucipicifia nem jó választás. A szívem szakadt meg, de áldom a napot, amikor el tudtam menekülni onnan, mert Ti olyat még nem láttatok! A kényeztetés nem megfelelő és nem elég kifejező szó arra, ami ott ment. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy nemhogy kiskirálylány nem voltam én ott, de időnként az volt a benyomásom, hogy szarba sem vesznek és nem tudok jót tenni, még ha a fagyi visszanyal, vagy én, akkor sem. SZÓVAL valóban vigyázni kell, mert lehet ésszel szeretni, lehet valóban jót akarni és engedni, de lehet önző módon egy életre magunkhoz láncolni is valakit, észrevétlen megkeseríteni az Ő és a környezete életét is. Exférj azt hitte boldog, húsig rágta a körmét, nem bírta a feszkót, nem tudott NEM-et mondani Anyunak, sosem fog tudni. Mélységesen sajnálom, és az összes olyan anyukát is, aki nem jön rá, hogy valójában csakis önmagát szereti és magának szülte a gyerekét, hogy legyen akit majd kedve szerint idomíthat. Az biztos, hogy én sem vagyok Nobel díjas, de valahogy okosabban kellene, mert ahogy szétnéztem, mint Kata, ajaj jesszusom mennyi ilyet láttam. (bocsi, hosszú lett)
Jó reggelt!
Szerintem a kulcs az, hogy nehéz megtaláni a finom határt a kényeztetés és elkényeztetés között (persze tudom, az l betü után van : ). Sokmindenben tudatosan próbáljuk önállóságra nevelni öket. Nálunk pl. a háziíras egyedül, az önálló vacsi/reggelikészítés, valószinü azért, mert ezeket fontosnak tartom, ezekre tudatosan odafigyelünk. Ugyanakkor vannak például dolgok, amiket magam sem értek. Miért keresek tépözáras cipöt, hogy ne kelljen a cipökötéssel bajlódni reggel, minthogy venném a fáradtságot és egyszer rászánnám az idöt és leülnék rendesen megtanítani cipöt kötni. Pedig tudom hogy nem tartana sokáig, de mégsem teszem. Tudom hogy elöbb-utóbb meg kell rendesen tanítanom, mégis halogatom.
A húgom az ilyen “30-on túl anyuka kiszolgálja” férfiakat az első kanyar után otthagyja, nincs értelme vesződni velük, mondja. Meg tudom érteni.
Tudom, vulgárpszichologizálás, de szerintem aki ennyire belefeledkezik a saját gyerekébe, az semmi másban nem találta meg az élete értelmét.
Az én anyám is az anyaszereppel azonosította magát (pedig végigdolgozta az életét), és amennyire csak lehet, magához akart láncolni minket. Ha azt mondom neki, boldog leszek, ha a fiam fiatal felnőttként hamar kirepül, úgy néz rám, mint egy marslakóra. Pedig tényleg így van.
Amúgy ismerek olyasfajta “kisfiam”-elkényeztetési módot, ami nem az otthon tartásban, hanem a dotálásban valósul meg. Kisfiamnak mindig adok pénzt, ugyan nem otthon lakik, de hát megtehetem, gazdag vagyok, veszek neki lakást, adok alá kocsit.
A férfiak védelmében írom le, hogy én anyuci pici lányával (sógornőm) laktam több évig egy házban. Tipikus harmincakárhány éves vagyok, de teljesen életképtelen, anyukámmal élek és semmi gondom (mellesleg pár éve családot alapított, jobban mondva becsúszott egy gyerek, és azóta is anyukánál élnek).
Higyjétak el ez se jobb, sőt!
Szerintem az a baj, hogy a legtöbb anya nem hagyja felnőni a gyerekét, mert akkor szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy a drága pici gyermeke “elhagyja”.
Itt minálunk “Nyugaton” a gyerekek, legyen fiú vagy lány, általában kirepülnek amint befejezték a sulit, én nem ismerek senkit aki 20 év fölött még mindig otthon lakna. Ennek az okát igenis az anyagiakban látom, hogy itt egy kezdö fizetésböl is meg lehet élni külön. Ès abban, hogy nem mindenki sajátban gondolkodik, hanem bérlik a lakást akár egy életen át is. Az “übermamik” meg megtalálják a kicsi porontyaikat ha elköltöztek is…
Sziasztok!
Még nem, de lassan 30 leszek, és otthon lakom. Ami nálunk úgy néz ki, hogy 18 éves korom óta dolgozom, fizetem a rezsit, most végre sikerült a szüleim összes hitelét letörlesztenem. Igen, főznek rám, mosnak rám, de anyagilag még egy albérletbe sem tudnék kirepülni, mivel két háztartást + albit nem tudnék már finanszírozni. Csacsa nagyon rátapintott a lényegre, engem sok ilyen “önálló” kiskedvenc néz le, mert otthon élek, közben ők három fűszálat nem raktak keresztbe a saját lakásukért, sőt… sokaknak még az önálló életmódot is otthonról finanszírozzák, mert szegény gyerek tizenx éve nem képes elvégezni egy kamu főiskolát.
Én – sajnos 99%-os negatív tapasztalatból – nem tartom azt jó ötletnek, vagy a jövőre való kilátásnak, hogy majd ha férjem/pasim/komoly kapcsolatom lesz… a biztos csak az, ha saját magam teremtem meg a feltételeket, és most még, majdnem 30 évesen nem állok úgy.
Sziasztok,
Elolvastam az előző bejegyzés kommentjeit, meg a mostaniakat is. Innen eltűntek a lázadó anyukák. 🙂 Igazság szerint az itteni csapattal értek jobban egyet. Sajnos nagyon sok nő nem tudja megtalálni élete értelmét, saját magát, emiatt a gyerekben éli ki magát. 🙁 Rácuppan a kölyökre. Ilyenkor a párkapcsolatot is meg lehet nézni. Általában nem jók, csak együtt maradtak valami miatt. Vagy épp a gyerekkel akarták megmenteni a házasságot, anyuka pedig elhúzódott apától és a problémáktól, aztán áthelyezte minden figyelmét a gyerekre. Jellemzően a fiúknál jelenik ez meg jobban, mert a fiúk anyuba szerelmesek, a lányok meg apuba (ezt Freud bácsi megmondta). Volt ilyen párkapcsolatom két évig. Nem lehetett elrángatni a fiút a szülő mellől. Borzasztó. Nekem is tanulságos volt, hogy nem is kell. Mindenki harcolja meg a saját harcát a saját szüleivel. Nem egy nő dolga, hogy elrángassa anyu pici fiát anyu mellől. Jöjjön rá magától, ha akar. Ha meg nem, akkor esélytelen bármit is tenni.
Szerintem nem lehet patika mérlegen mérni a gyereknevelést és nincsen általános bevált módszer minden gyerekre. Így nem szabad egymás fejéhez vágni, hogy a másik túl sokat/túl keveset babusgatja a gyereket. Ha valaki már elgondolkodik ezen, akkor jó eséllyel nem fogja magához láncolni a gyereket. A gyerek érdeke, hogy önálló felnőtt legyen belőle, így hiába akar a szülő jót a (túl)gondoskodással, csak kárt tesz vele.
Hát, kb. ennyi. Én meg simogatom a hasamban növekvő kicsi fiút és remélem, hogy észben tartom az itt elhangzottakat majd akkor is, amikor nagyon beteg és nagyon színészkedik. 🙂 Hozzáteszem, hogy én nő létemre nagy színész vagyok, ha betegségről van szó. :)))
Sziasztok,
én azt gondolom, ha valaki ismeri önmagát, felnőtt módjára viselkedik (!) és eszerint választ magának párt, akkor mint az élet egyéb más területein is, a gyereknevelésben is következetessek és tudatossak lesznek, ergo, a gyerek nem valami pótlék lesz számukra, hanem egy önálló lény. Véleményem szerint így nem lesz gond felismerni a játszmákat, amiket kivétel nélkül a gyerek a saját szüleitől les el.
Nagyon sajnálatos, ha egy anya önös érdekből szül, aztán meg megideológizálja azt, hogy a gyereke (gyakrabban a fiai) miért lett olyan, amilyen. Bár szerintem nagyon gyakran ezt az anya nem is látja be (saját önös érdekét), max. csak akkor gondolkodik el két percre, amikor a kicsi fia 40 évesen még mindig otthon lakik, vagy ötször elvált. Ezek az esetek és az ehhez hasonlók, soha nem a gyerekről szólnak, hanem az anyákról.
Szép napot!
Van 6 gyerekem, szóval nem csak elméleteket írok:
Szerintem is, első tudatosítani magunkban, hogy a gyerekünk önálló SZEMÉLY, és nem használhatjuk a saját majomszeretetünk kiélésére. Azzal viszont nem értek egyet, hogy ezzel a nézettel rögtön együtt jár az, hogy mindig megtalálom a helyes döntést az évek során.
Minden helyzetben külön harc a döntés, és nehéz felismerni, hogy mi a szükséges ápolás, kedvesség, stb. és mi a helytelen kényeztetés.
Mérhetetlen önzés volna magamhoz láncolni a gyerekemet, hogy még felnőttként is csak “anya kisfia/kislánya” legyen”. Azért még lakhatna itton bármelyik, ha úgy adódik.
Én amellett foglalok állást, hogy nem kell állást foglalni. Három gyerekem van, 2, 4, 6 évesek. És általuk nagyon jól bebizonyosodott, hogy minden gyerek különböző. Van egy nagyon jó könyv, ami nekem nagyon sokat segített ezt feldolgozni, a címe, Gyerekekre hangolva. A szeretetnyelvekről szól, arról, hogy hogy lehet úgy szeretni a másikat, ahogy az a másik szeretné, hgoy szeressék. Mert az az igazi.
És például nekem abból kiderült, hogy az, hogy az én 6 éves nagylányomat még mindig öltöztetni kell, vagy a csap mellett állva kér egy pohár vizet, az nem azért van, mert én önállótlanságra nevelem, hanem azért, mert mikor ő nyafog, hogy “anya, öltöztess fel!”, akkor igaziból azt mondja, hogy “anya, ugye szeretsz?” Hála Istennek ott van a két kisebb fiú, akik kontrollcsoport.
Azzal sem értek egyet, hogy a pszichoszomatikus betegségek oka jó eséllyel a betegségkori babusgatás, hiszen én aztán nem voltam babusgatva betegen, denemám, és olyan pszichoszomatikusan robbanok le még akkor is, mikor semmi esélyem arra, hogy akár egy forró teát megigyak. Még kórházba is kerültem gyerekkoromban kivizsgálásra, és nem találták okát.
Azt gondolom, hogy nem szabad olyan kategorikus kijelentéseket tenni, amiket steev tett, nagyon nem értek egyet vele, és nem szabad tenni az ellenkezőjét sem. Mert nem tudhatod, hogy hol mi a családi háttér. Hogy mi a hozott anyag. Hogy a majomszeretettel csüggő anyukák, apukák nem keményen nevelt gyerekek voltak-e, akik azt akarják adni, ami nekik nem jutott. Majdnem elhittem, hogy az én lányomat elkényeztettem, amíg meg nem született a harmadik gyerekem. És gondoljon akárki akármit, hiszem, hogy ő rendben van, a legjobbat hozom ki belőle, amit ki lehet.
Az én 6 éves gyereknevelési tapasztalatom az, hogy a tudatosság valamilyen szinten kell ugyan, de legjobb az ösztönökre hallgatni, azok mindig tudják, hol a határ.
és kedves Lustanyu, nem tudom, ki hogy van vele, de én azért jövök szívesen ide blogot olvasni, mert soha nem bántasz senkit. (najó, bizonyos ősanyákról most nem beszélek, de az jogos 🙂 ) Hogy úgy tudlak élvezettel olvasni, hogy sosem teszel olyan kategorikus kijelentéseket, amiktől én érintve érzem magam, megbántva vagy felmagasztalva. Hogy ez helyes, vagy helytelen, csak így vagy úgy a jó. Pedig érezhetően van véleményed, elkötelezettséged. Csinálod, ahogy jónak látod, szeretettel, jó humorral. És sosem mások rovására mulatsz (najó, a mama itt a kivétel, aki erősíti a szabályt), hanem mindig csak magadon nevetsz, nevettetsz. Olvashatlak akkor is, ha nem úgy gondolom, ahogy te, téged nem zavar, szívesen látsz akkor is.
És minden írásodban benne van, hogy mindenki úgy csinálja még ettől, ahogy akarja. És én ezt nagyon nagyra értékelem, és remélem, hogy ez mindig így marad!
Egyébként a legfontosabb alapszabály, az ellen, hogy a gyereket félreneveljük és majomszeretettel csüggjünk rajta véleményem szerint az, hogy soha ne tévesszük szem elől, hogy a házastárs marad, a gyerek megy a háztól x idő múlva. Ez midnenkinek nagyon sok jót tesz nálunk…
Szerintem a férfiak többségének van egy nő az életében, vagy az anyja, vagy egy barátnő. Amíg nem jön egy elég erős csaj, hogy megküzdjön az anyával, addig marad a fennhatóság, akár házasságon túl is. Ha az anya túl korán kihátrál a férfi mögül, akkor az magára marad és elkallódik. Szerintem a stafétabotot át kell adni a menynek, csak hát kérdés, hogy kiből lesz tartós kapcsolat, ki érdemli meg. Szerintem az a fontos, hogy hagyni kell az új családot kialakulni amikor itt az ideje, és aztán élni a maga életét.
(Steev hoziját nem olvastam)
@otthonlakó: igen, a te eseted nyilván más. 🙁 Ezért is nem szabad általánosságban ítélkezni!
Egyébként elárulom, hogy a férj is otthon lakott, amikor megismerkedtünk.
@kikocska: tök jó volt, amit írtál. Marci is csinálja ezt az “anya, nem tudom levenni a pulcsimat” és nála is azt jelenti, hogy túl sok volt a Liliből, most már egy kicsit ő jön.
Külön örültem annak, amit a végén írtál. Tényleg az lenne a cél, hogy mindenki hagy csinálja úgy, ahogy akarja. Az ősanyákat sem szeretném bántani egyáltalán. (Tutira a legjobbat akarják a gyerekeiknek) Nem az ősanyák akasztanak ki, hanem amikor valaki azt állítja, hogy csak és kizárólag az a módszer az üdvözítő, amit ő csinál. Pl. imádom a hordozókendőt, mert tök praktikusan elvisz A pontból B pontba. A Lili szeretett benne kifelé ülni és nézelődni. Na hogy egyszer mit kaptam ezért… Hogy az ily módon való hordozástól sérül a kötődés. Honnan tudja??? Volt már gyerek, aki 20 évesen elmondta, hogy “Anya, egyszer kifelé hordoztál, azóta nem tudok 100%-osan bízni benned???” Egyszerűen nem tudhatja.(Azóta már megtudtam, hogy a csípőnek se jó a kifelé hordozás, az más… az objektív) Én sem tudhatom, hogy a hisztikezelési technikám jó-e vagy sem. Próbálkozom, keresem az utam, ami nekem is, meg a gyerekemnek is jó. De nem tudhatom, hogy másnak, és az ő gyerekének ugyanaz lesz-e jó. Szóval… értitek, na.
Vagy például: most olvastam a címlapon, hogy Soma beborítja az egész méhét fénnyel. Hát borítsa. Nekem aztán nem fáj, nem zavar, még az sem, ha bányászlámpával kukkant be valaki, hogy fénybe boruljon Soma méhe. Szerencsére nekem nem kell minden vasárnap este fénybe borítanom, mert nem kötelez rá senki, addig meg úgy vagyok vele, hogy szépen elférnek embertársaink fura szokásai a mieink mellett. Én meg minden este összedörzsölöm a talpaimat (nem azért, hogy energiát fejlesszek és fénybe boruljanak), ez meg talán Somának fura… De neki sem kötelező. 🙂 Na, belekavarodtam.
Hosszabban írtam, és úgy látszik nem fér be… így szétbontom két részre… bocs
Nem gondoltam volna, hogy a hozzászólásom egy kisebb “vihart” kavar…
ha megbántottam volna valakit, sűrű elnézést kérek…
általában próbálok tömören fogalmazni, ami azt eredményezi, hogy kissé… na jó… gyakran:) sarkítom a dolgokat… de távol álljon tőlem, hogy beledumáljak más életébe… vagy megmondjam a tutit…
csupán egy vélemény volt a részemről, arról amit saját tapasztalataimból merítettem…
mert neveltem a srácaimat… úgy ahogy jónak láttam (mindenki úgy nevelje)… önállónak neveltem őket (és ezt tanácsoltam)…
bevontam őket a házimunkába (természetesen játékosan, és ha nem volt kedvük hozzá, az sem volt baj)… 8-10 évesen már rájuk bízhattam kisebb bevásárlásokat (persze a boltosokkal elötte megbeszélve, hogy a srácok mennek)… megtanítottam őket főzni (szintén játékosan)… ez annyira sikerült, hogy az akkor 9 éves fiammal kettesben lefőztünk egy 80 személyes esküvői vacsorát egy bérelt konyhában, fennakadás nélkül… a mai napig szeret főzni (egyébként a többiek is)…
már mindegyik a saját életét éli önállóan (a legidősebb 37 éves)… és most már csak ritkán kíváncsiak apai tanácsra (azért megesik:))… és azt mondják felnőtt fejjel, hogy bár gyerekként (főleg kamaszként) néha orroltak rám… jó apa voltam (vagyok)…
aztán jött az élet vihara… válások, egyebek… újra nősültem…
a feleségemmel kaptam két kamasz gyereket is…
és ledöbbentem… a két kamasz a konyhaasztaltól a mosogatóig képtelen volt elvinni az üres tányérját (két lépés)… a szennyes ruhák szétdobálva mindenfelé a szobában… megrohadt szendvics az ágy alatt (had ne soroljam)… az anyjuk ugrált nekik, rámolt utánuk, takarította a szobájukat (meg néha én is, ha már nem bírtam nézni)… és csinálja a mai napig… hivatalos ügyeket intéz helyettük (az egyik azóta már nagykorú, a másik is majdnem)…
nem… nem szóltam rájuk, és nem is próbálkoztam rávezetni-nevelni őket… csak néha, egész halkan súgom oda az asszonynak, hogy talán nem jó ez így… ha kikerülnek a nagy büdös életbe, azt sem fogják tudni, hol lehet húst venni… nem beszélve egyéb dolgokról… nem loholhat utánuk-miattuk élete végéig…
harc folyik köztünk a nejemmel… a legkisebb közös többszörös nevelése miatt…
tudni kell, hogy még csak 5 éves, és a világ legrosszabb gyereke… jó értelemben… eleven, mint a tűz… csak akkor van csendben, ha alszik…
nejem gyakran túlzottan ráhagy dolgokat… és ugyanúgy pakol utána, mint a nagyok után…
én meg nem hagyom, amikor otthon vagyok (a munkám miatt keveset vagyok otthon, főleg este dolgozom)…
de akkor… érdekes… egyszerűen rá tudom venni a kicsit (veszekedés, rászólás nélkül), hogy szedje össze a szétszórt dolgait… azt játszuk, hogy kalózok vagyunk, és a sok kincset el kell dugni a kincsesládába (ennyire egyszerű)…
szóval erről írtam…
még valami…
sajnos nekem akkor is muszály dolgoznom, ha beteg vagyok (tudom, nem szabadna)… ugyanis, ha otthon maradok, és gyógyulgatok, mire meggyógyultam már nincs munkahelyem (az én szakmámban sajnos ez megy két évtizede)… jártam már így nem egyszer…
mégegyszer elnézést, ha a hozzászólásommal valakinek a tyúkszemére léptem :)))
A francba… ennyi helyesírási hibát… muszáj… stb…
elnézést, de a mai munka után kissé “zilált” vagyok :))
Sziasztok, sztem nagyon nem jó, ha az anya kezéből átveszi a stafétabotot a meny, mert akkor a pasi gyerek marad, és a nőnek előbb-utóbb elkezd hiányozni egy igazi férfi.
Durva, de én is sok ilyen pasit ismerek. Sőt, olyat is akinek az anyukája inkább tönkretette a csemete kapcsolatát csak hogy a picinye (majd 40 évesen) visszarepüljön a családi fészekbe.
És én is beszéltem egy ilyen Mama Hotelben lakó fiúkával akinek van ugyan saját berendezett lakása, jól fizető állása, de ő mégis inkább otthon lakik. No comment.
Én úgy próbálom nevelni a fiam, hogy tudom, csak nekem lesz az édes kisfiam amíg élek. Felnőtt korára férjként kell megfelelnie és olyan szerepben kell helyt állnia amiben most az apjának; vagyis az akkori életének nője már nem fogja úgy a seggét nyalni, ahogy most én.
Vagy ez hülyeség???
Inkább azt kéne végig gondolni, hogy az egy dolog, hogy az anyuci mos rá, főz rá, szendvicset készít és hallgatja csendes haldoklását nátha közben. Viszont a házassággal mi nők vesszük ezt át. Tehát a férfiak gyakoraltilag szoros emberfogásban, teljes felügyeletben és ellátással élik le az életüket. Ha nem házasság akkor meg barátnő és nem feleség teszi mindezt. De azért mert ők úgy vannak kalibrálva, hogy nekik nyavalyogni kell és hagyni magukat kiszolgálni mi pedig úgy, hogy nem nyavalygunk és szépen kiszolgálunk. Tetszik nem tetszik ez van. Az meg hogy elkényeztetjük-e a gyereket? Azt úgyis majd a leendő feleség szívja meg mert akkora “érik be” a gyümölcs. Ezek tények. Normális kapcsolatban élek, két fiam van de nyitott szemmel járok és látok a környezetemben ezt-azt én is.
Na hát ezért írtam h az a jó, ha anyuci után pár évig egyedül lakik a pasi, megtanul gondoskodni magáról és önállóan döntést hozni, és nem gyerekként megy a házasságba hanem mint felnőtt ember.