Talán már nem is kell mondanom, hogy eltűnésem oka ismételten betegség. Most a férj kezdte, Marci folytatta, majd becsatlakozott a Lili is. Én talpon. (Számításaim szerint max még egy napig.)
Remélem csak valami tél végi depresszió ez nálam, de már nagyon tele a bakancsom az egész helyzettel. Mivel valamelyik gyerek mindig lázas volt, másfél hete konkrétan a lábamat sem tettem ki a lakásból, leszámítva azt az egyetlen alkalmat, amikor patikába kellett mennem, mert kezdtünk kifogyni a Nurofenből. Soha nem gondoltam, hogy egyszer a patikába menetel lesz életem fénypontja, de lám, ez is bekövetkezett. Olyannyira élveztem a sétát, hogy sírni tudtam volna, amiért az a rohadt patika olyan közel van. Eljátszottam a gondolattal, hogy felhívom a férjet, hogy sajnos 1 kilométeres körzetben az összes patikában hiánycikk a Nurofen, és mivel három villamos is keresztbe fordult a sínen, nekem gyalog kell elmennem pl. Csepelre. Aztán elvetettem, mert egyáltalán nem hihető, másrészt szemétség egyedül hagyni a beteg férjet két lázas és egyfolytában nyígó gyerekkel. Szóval fél órán belül megjártam a patikát, ezalatt ismételten rácsodálkoztam a világra, furcsa volt, hogy az emberek egyáltalán nem sírnak, nem nyivákolva kommunikálnak, és a rádióban teljesen változatos zenék szólnak, nem csak a Rómeó és Júlia dalai. Hazafelé telefonon kicsit sajnáltattam magamat a férjnek, hogy már a bezártságtól az angolkór tüneteit kezdem tapasztalni magamon, de ő csak annyit mondott, hogy álljak ki a teraszra egy fél órára, vagy vegyek be egy pár cseppet a gyerekek Vigantoljából. Érdekes dolog ez, mert ő egész nap rohangál, intézkedik, ügyfelekkel tárgyal, és engem irigyel, amiért itthon lehetek. Én viszont itthon küzdök két beteg gyerekkel, akik nem alszanak, rosszkedvűek, nem esznek, nem játszanak, és irigylem a férjet, hogy felnőtt emberekkel beszélgethet és úgy kávézhat, hogy közben senki nem bömböl. Ezt a férj viszont határozottan cáfolta és elmesélte, hogy az egyik kolléganő úgy kiakadt a Multinacionális Zrt-re, hogy pont kávézás közben bömbölt. Nem hiszem, hogy a férj tökéletesen megértette a mondanivalóm lényegét…
Mittoménmilyen Noémi pont most mondta, hogy nemsokára jön a tavasz… Legszívesebben hozzávágtam volna a tévéhez a papucsomat „hazudsz, r.banc” felkiáltással, de ezt csak a téli depresszió mondatta volna velem, amiről értelemszerűen nem Noémi tehet, mint ahogy arról sem, hogy tiszta dzsuva a papucsom talpa. Most megyek, csinálok rakott zöldbabot ebédre. Valójában sokkal egyszerűbb lenne, ha a hagymát, a darált húst és a zöldbabot (ebben a sorrendben) szépen beledobálnám a kukába, mert a gyerekek étvágyát figyelembe véve a tegnapi rizibizis rántott húshoz hasonlóan úgyis ott fognak kikötni, és legalább spórolnék az áramon, amit a sütés fogyaszt.
Félre ne értsetek, nagyon sajnálom a gyerekeket, iszonyat pocsék érzés, hogy betegek és nem tudok segíteni, de már kezdem magamat is sajnálni. Ami viszont sehová sem vezet, úgyhogy bocs a szar kedvért, holnapra összekapom magam…