Még régebben beígértem, hogy megírom, milyen szégyenletes gondolataim támadtak a gyerekek betegsége kapcsán, amikor Egerben voltak anyukáméknál, de halogattam a közzétételt, mert genyónak éreztem magam tőle. De most itt az idő, ha vállalni kell, hát vállalni kell, ezt írtam akkor:
“Jajistenkém, most tényleg szégyellem magam. Nem úgy, mint
amikor pirítóst ettünk szentestére, mert az csak műszégyellés volt, de ez most
valódi. Az volt ugyanis, hogy a gyerekek pár napra anyáéknál maradtak, mert
anyukám nagy gondot fordít a házasságom működőképességének megőrzésére és mivel
pontosan tudja, milyen igényesek (értsd rosszak) a gyerekeim, elvállalta őket, hogy a férjjel
kicsit összetákoljuk a kapcsolatunkat. (Nem, semmi komoly gond, csak krónikus
alvásdeficit és a hétköznapok) Aztán telefonált anyukám, hogy a Lili kicsit
lázas lett, de ne ijedjek meg, eszem ágába se jusson visszamenni értük, mert én
sem tudnék vele semmit csinálni és aztán elkezdett panaszkodni, hogy mennyire
szörnyű ez az egész. Hogy a gyereket le kell fogni és a szemébe kell
cseppenteni, aztán le kell fogni és ki kell szívni az orrát, aztán le kell
fogni és a szájába kell nyomni a gyógyszert, aztán le kell fogni és át kell
pelenkázni, hogy aztán kezdődjön az egész elölről, és különben is egész nap nyűgös,
egész nap ordít, folyton felkéredzkedik, hurcoltatja a valagát és ordít, ha már
valamilyen eszközt meglát a kezében.
És akkor történt a szégyenletes dolog. Ahogy anyukám mesélte
ezeket, bár nagyon sajnáltam a Lilit, még jobban szegény anyukámat, aztán
átfutott az agyamon, hogy „jaj de jó, hogy ebből most én kimaradtam”. Azonnal
elhessegettem, mégis egyből jött a szégyen borzadályos árnyéka, ami
besötétítette az egész agyamat, mert azért mindennek van határa és ez az érzés
sajnos túlment azon. De az az igazság, hogy az elmúlt 8 hétben egyfolytában
betegek voltak, egyfolytában birkóztam velük, mert le kellett fogni őket,
minden testnyílásukba csepegtettünk valamit napszakonként legalább kétszer.
Abban az egy hétben pedig, amikor véletlenül jól voltak, akkor oltást kaptak,
plusz a doktornő hirtelen indíttatásból felrántotta Marci kukiján a letapadást,
így szemcsepp helyett egy kamillás vattával kergettem, ő meg kissé széttárt
lábakkal rohant előlem pánikfejjel. (Amúgy tök fölösleges volt feltépni, mert
van egy kis vízsérve amit úgyis meg kell majd műteni, akkor elintézte volna az
urológus, meg volt beszélve. Ha megkérdezte volna, elmondtam volna.)
Borzasztóan fárasztó
dolog a saját gyerekeinket kínozni még akkor is, ha az ember tudja, hogy az ő
érdekükben történik. Ráadásul a láz szempontjából teljesen rám ütöttek sajnos.
Én olyan típusú vagyok, hogy 37,5-nél már előkészítem a haldoklós ruhámat
(jelenleg egy kultúrpizsama, ami esetleg orvosok/temetkezési vállalkozók előtt is vállalható), 37,8-nál
már ágyban vagyok, 38 fölött pedig emberi kommunikációra már csak alapfokon
vagyok képes, rövidebb szövegeket sem tudok elolvasni, annyira összemosódik az
agyam. A gyerekek ugyanilyenek lettek, ellentétben a férjjel, aki 38,5-ig észre
sem veszi, hogy lázas, de még 39 fölött sem mozgásképtelen, csak egy kicsit ki
van pirulva, vagy például a barátnőm kisfiával, aki 39,2-vel a kanapén
ugrándozott. Szóval ők 37,2vel már egész álló nap nyígnak, éjszakánként 56X
felébrednek, kifejezetten rosszul érzik magukat, ami borzasztó érzés lehet nekik…
és nekem is az…
Kicsit rohadékul hangzik, de már amikor meglátom a nátha zöld
hírnökét (ez egy eufémizmus volt a takonyra), elfog a pánik az előttem álló
horrorisztikus napoktól, amikor is semmi se jó, semmi se kell, mindenért hiszti
megy, alvás nincs, csak birkózás és könyörgés, hogy „ezt nyeld le”, „egyél pár
falatot, mert a gyógyszertől fájni fog a pocid”, és hogy „kérlek engedd, hogy
anya kiszívja”, valamint „ha háromra nem engeded, akkor lefoglak, egy… kettő…
ne szaladj el, mert utolérlek!” És ha az egyik meggyógyult, akkor jön a másik,
mert soha nem egyszerre betegek… Így amíg az egyik folyamatosan azt igényelné,
hogy ágyban meséljek neki, addig a másik irtózatos mozgásigénytől küzd és
szétkapja a lakást, egy idő után pedig az unalomtól zizzenten nyaggat és
hisztériázik, hogy végre ő kapjon egy kis figyelmet.
És utána arra gondolok, hogy mások krónikus beteg gyerekeket
nevelnek és nem rinyálnak, akkor még jobban elkap a szégyen.”
És sajnos még mindig aktuális…