És lekerül a gipsz…

2011 február 3. | Szerző: lustanyu |

A baleseti sebészet legnagyobb idiótája pont előttünk várakozott a bejelentkezésnél. Külsőre teljesen konszolidáltnak tűnt, egy magam korabeli pasi normális gúnyában, jól fésült séróval, begipszelt jobb karral.

Én a Lili babakocsijában ülő Marcóval közvetlenül mögötte várakoztam kissé megtépázva, ugyanis a baleseti sebészet környékén egyszerűen lehetetlen megállni. Hozzávetőlegesen 35 percet cirkuláltam egyre idegbetegebben helyre vadászva, magamban szidva a VIII. kerületi parkolási társaság összes létező alkalmazottját, és azok agnát és kognát rokonait. Már Marcinál is elszakadt a cérna és rám ordított, hogy „Anya!!! Hát álljál már meg valahol!!!” Én meg tehetetlenül visszaordítottam, hogy „hát nem érted, hogy nem tudok???” Erre ő nagy bölcsen: „Egyszerűen lépjél a fékre, attól majd megáll az autó, mi meg kiszállhatunk végre.” Hahaha, imádtam a gyerek vezetéstechnikai kioktatását! Mintha magamtól nem tudnám, hogy a fékezéstől megáll az autó! Igenám, de azok a rossz arcú fluoreszkáló mellényes bácsik – akik mellett pont tizenkettedjére haladtunk el egyébként – előszeretettel osztogattak piros színű fémruhákat más ideggyenge autóstársaim bal első kerekére, akiknél szintén elszakadt a cérna és úgy döntöttek, törött lábukkal elég lesz 500 métert sétálniuk, majd megálltak két fa között. Na mindegy, végül úgy sikerült megállni, hogy pont elment valaki, én meg bevágtam a helyére.

Szóval kissé elgyötörten várakoztunk a jólfésült mögött, elég lassan haladt a bejelentkezési sor.

·         XY doktornőhöz jöttem. – mondta a jólfésült, teljesen jólfésült hangon.

·         A TB kártyáját legyen szíves.

·         Már legalább ötször voltam itt bazdmeg, és mindannyiszor elkértétek, bazdmeg. – ez már nem volt túl jólfésült.

·         Uram, ne haragudjon, e mégis honnan kellene tudnom a kártyája nélkül, hogy kicsoda Ön? – reagált a bejelentkezős néni rezzenéstelen arccal. – Egyébiránt nekem elég az ambuláns lapja is, abból is meg tudom állapítani az adatait.

·         Marci, odanézz! Ott egy kutya trikóban. – ez én voltam egy kétségbeesett próbálkozással, hogy eltereljem a gyerek figyelmét a kitörni készülő balhéról.

·         Csssss! – válaszolta ő, mert baromira nem érdekelte a trikós kutya. (aki egyébként nem is volt ott)

·         Menjen már maga a p.csába, fogalmam sincs, hol a g.ciben van az ambuláns lapom! – ordított jólfésült, miközben előhalászta a TAJ kártyáját és majdhogynem a hölgyhöz vágta. A gyerek lenyűgözve figyelt, én teljesen ledöbbentem, hogy mekkora egy ordenáré surmó ez a jólfésült, valamint az is átfutott rajtam, hogy mégis mennyi minden mocskot és szemetet kénytelenek lenyelni ezek a nők itt a betegirányítóban. Ekkor legszívesebben pofán töröltem volna jólfésültet. A gyerek hallgatott, én bejelentkeztem, de az agyam lázasan kattogott, hogyan is kellene az esetet lekommunikálnom. Közben hívtam a liftet, még mindig gondolkoztam, amikor is a gyerek megszólalt: „Anya, hát hol a g.ciben van már ez a lift?” Leguggoltam a babakocsihoz és elmagyaráztam, hogy az a bácsi, aki ezt mondta, egy nagyon buta bácsi volt (oké, igazából lehetséges, hogy azt mondtam bunkó), mert ilyet nem szabad mondani, és még kevésbé szabad idős hölgyekkel ilyen stílusban beszélni, és hogy a g.ci egy nagyon csúnya szó. Hosszasan gondolkozott, szinte látszott, hogy kattognak a kis agyában a fogaskerekek, amikor nekem szegezte a kérdést: „Anya, és akkor hogy kell szépen mondani azt, hogy g.ci?” Én hápogtam egy sort, és ismét megkértem, hogy ne mondja ezt a szót többször. „Tudod csak azért kérdeztem, mert a szar is nagyon csúnya szó, azt sem szabad mondani. De azt szabad, hogy kaki. Az nem csúnya. Azért kérdeztem, hogy mi a nem csúnya g.ci.” Értelemszerűen nem mondhattam azt, hogy sperma, ezért elmagyaráztam, hogy ennek nincs szép változata. (Hazugság, de nem baj, erre még ráérünk szerintem.)

Azt a részt most átugrom, hogy a röntgenre várakozva gyerekem felordított, hogy „Odanézz anya, ott a bunkó bácsi! Ő is röntgenre vár?”, mert szerencsére az idióta nem hallotta meg. Nagy nehezen mi is túl voltunk a röntgenen, újra fel kellett mennünk az emeletre a dokihoz.

·         El van törve, Doktor úr? – kérdeztem reménykedve, miközben a doki a számítógépen tanulmányozta a gyerekem lábfejéről készült röntgenfelvételeket.

·         Nos, ha akarom eltört, ha akarom, nem tört el. – válaszolta ő teljesen nyugodtan. Paff. Gondolhatjátok, hogy ez nem éppen az az egzakt diagnózis, amit egy anya hallani szeretne, miután pontosan négy röntgenfelvételt készítettek a gyereke lábáról.

·         Nem teljesen értem. – mondtam kissé idegesen.

·         Megértem Önt. – mondta a doki, majd hosszasan magyarázott valamit, hogy a gyerekek csontja néha a röntgenen úgy látszik, mintha eltört volna, de közben meg nem is, blablabla, majd a végén azt mondta, a röntgen alapján nincs eltörve, de mivel a gyereknek szemmel láthatóan fáj, nem terheli, nem áll rá, ezért mégis azt mondja, hogy el van törve.

·         És akkor mi a teendő? – kérdeztem, mert végülis baromira nem érdekel a gyerekcsontológia, csak az, hogy lesz gipsz,vagy nem lesz gipsz.

·         Nem kap járógipszet. Az ilyen esetekre szoktuk javasolni, hogy kemény felületen járjon a gyerek. Nagyon jót tesz például az igazi fából készült klumpa viselése. – mivan??? Faklumpa???

·         Hát doktor úr, erős a gyanúm, hogy jelenleg viszonylagos hiánycikk Magyarországon a 26-os méretű faklumpa, mire pedig lefoglalnék egy 5000,- Ft-os fapados jegyet Amszterdamba, talán meggyógyul a gyerek lába is…

·         Hahaha – a doki szerencsére vette a poént – természetesen tudom, hogy nem lehet gyerekméretű faklumpát venni, csak a példa kedvéért mondtam.

·         Akkor mit tudok csinálni? Mármint a faklumpa helyett?

·         Hát semmit.

·         Az nem sok, viszont legalább menni fog. – ha már belejöttem a poénkodásba…

·         Ez van. A gyerekek okosak, és soha nem szimulálnak. Ha fáj neki, nem fog ráállni. Ha nem fáj, majd rááll. Maga ne csináljon semmit. Az sem baj, ha a külső talpélén biceg, mint most például most, sőt még lúdtalp megelőzésnek is jó.

Hát ennyi volt. Ezért szívtunk a fekvőgipsszel, a parkolással, a bunkó bácsival, a bejelentkezéssel, a röntgennel, meg az egésszel, hogy kiderüljön: az égegyadta világon semmit nem kellett volna csinálnunk már az elején sem.

De a leggázosabb, hogy mihelyst hazaértünk, Marci felkiáltott: „Anya, akkor most onnan, hogy „Capulet ad partit ma, bevágunk a partiba! Te leszel Rómeó, a Lili meg Benvolio.” Na nem. Nem és neeeeeeeem.