A szoptatós nácik
2009 október 6. | Szerző: lustanyu
Nem saját találmány
a kifejezés, valahol olvastam, de az a lényeg, hogy Dorka barátnőmnek sikerült
kifognia egyet. Védőnőnek álcázta magát, ami nagyon gáz, mert ugye dokit súlyos
pénzekért választhatsz, de védőnőtől még súlyos pénzekért sem szabadulhatsz
meg, mert ő bizony jön ha kell, ha nem, és te köteles vagy jó pofát vágni a dologhoz.
Dorka egy hónappal
előttem szült és nincs elég teje. Emiatt üvegből tápszert ad a kisfiának, ami
szerintem teljesen rendben van, mert az a fő szabály, hogy a gyerek ne éhezzen,
emelett minden csak másodlagos. Hát a védőnő nem így gondolta. Először is
nagyon alaposan lebaltázta Dorkát, hogy üvegből adta a tápszert, mert hogy így
a gyerek szopóreflexe tönkre fog menni. Mondta neki a Dorka, hogy ő próbálta
kiskanállal adni, de pont éjszakára esik az az időszak, amikor pótolni kell és
borzasztóan hosszadalmas 120 ml tápszert kiskanállal adogatni az éjszaka
közepén. Ettől ugyanis olyan szinten kimerült, hogy másnapra még kevesebb lett
a teje. A védőnő úgy nézett Dorkára, mint egy szardarabra, aki képtelen ennyi
áldozatot meghozni a gyereke anyatejes táplálásának érdekében. Egyúttal
részletes tervet állított fel.
- etetés szigorúan mellből. Minimum 40
percen keresztül tartson, hogy kellőképpen stimulálja az agyat a
tejtermelésre. - mázsálás
- ha nagyon keveset evett, vissza
mellre, hogy tovább próbálkozzon - mázsálás
- ha még mindig kevés, akkor tápszer
készítése, vagy lefejt tej kíméletes melegítése (szigorúan tilos a
mikróban 8 másodperc alatt melegíteni, 10-15 perc alatt kell
anyatejmelegítő szerkezetben, vagy melegvizes fürdőben) - gyerek etetése kiskanállal (kábé 15
perc szerény becslésem szerint) - gyerek alapos büfiztetése (kábé 15-20
perc a szoptatós náci szerit) - gyerek letétele, kézi fejő
összeszerelése, majd mellek alapos kifejése, legalább 20 perc (tudod, a
stimuláció) - mellszívó alapos elmosása, sterilizálás
(10 perc)
Hát akárhogy
számolom, ez az egész művelet majdnem 2 órát vesz igénybe!!! Most komolyan
gondolta ez a nő, hogy ezt ember tartani tudja??? Basszus, egy újszülött kerek
8X eszik egy nap! Mikor fog a Dorka zuhanyozni? Vagy főzni? Vagy mondjuk csak
úgy semmit nem csinálni, hanem elvágódni a kanapén és fél szemmel bámulni a
plafont???
Mondanom sem kell,
hogy A TERV becsődölt egy pár napon belül… Viszont a nő ment a következő héten
is látogatóba a Dorkáékhoz. Érdeklődött, hogy áll a szoptatás, mire a Dorka
volt olyan lúzer és bevallotta, hogy nem túl jól, még mindig kell pótlást
adnia. A nő erre totál kiakadt és mondta a Dorkának, hogy akkor most mondja ki,
mondja a szemébe, hogy az ő hibája,
hogy a gyermeke anyatej helyett tápszert kap. A Dorka nem akarta kimondani,
mert úgy érezte, hogy ő azért tényleg nagyon próbálkozott és hogy a TERV volt
teljesíthetetlen. Nem akarom ragozni, a lényeg az, hogy végül kimondta, hogy
„Igen, nem tettem meg mindent az anyatejes táplálás érdekében, és igen, az én hibám”.
Aztán romokba hullva, bőgve
telefonált nekem, mert ugye éppen az imént kapta a képébe – még ha áttételesen
is- hogy egy szar anya. (Pont a megfelelő személyhez fordult, mert nyilvánvaló volt, hogy én nem fogom lebaltázni némi éjszakai lustaságért és így is lett.) Megvigasztaltam és elmondtam neki ezt a
jó ég tudja hol olvasott „szoptatós náci” elméletet. Kicsit jobb kedve lett.
Aztán a Lili
születése utáni héten hozzám is jött egy helyettesítő védőnő, aki már a kapuban
közölte, hogy szoptatási tanácsadó. Óh -mondom magamban- szuper, mindjárt én is
megkapom a Nagy Lebaszovics Rend aranyfokozatát. (Merthogy későn indult be a
tejem és eleinte pótolnom kellett tápszert és hát őszinte leszek, éjszaka nem
kanalazgattam.) Úgy behergeltem magam, hogy már a „szoptatással minden oké”
kérdésre elbőgtem magam és vallottam, mint piti bűnöző az első sittes éjszaka
után. A nő meg csak nézett rám, adott zsebkendőt és biztosított róla, hogy az
égvilágon mindent jól csináltam, minek ostorozom itt magam. Éjszaka az a
dolgom, hogy annyit pihenjek, amennyit csak tudok, nyilvánvaló, hogy nem fogok
kanalazgatni, hanem apuka eteti meg a gyereket üvegből.
Én meg csak néztem
rá nagyra nyitott kibőgött szemekkel és pislogtam. Ő meg kérdezte, hogy miért
nézek ilyen csodálkozva. Éppen a nyelvem hegyéről szippantottam vissza, hogy ” Mert azt hittem, hogy Ön is egy „szoptatós náci” és most milyen mélységesen pozitívan csalódtam”, hanem
csak azt mondtam, hogy megijedtem, hogy le fog baltázni az
üvegből-tápszerezésért. Erre megint megnyugtatott, hogy a tápszer nem méreg és
ha egy anyuka úgy dönt, hogy nem AKAR szoptatni, ő azt is tiszteletben tartja,
csak annak nem a helyes mellre tételt fogja elmagyarázni, hanem a tápszer
helyes elkészítési módját.
Döbbenet, nem? Ebből is látszik, hogy milyen könnyen alkotok
előítéleteket. És az is, hogy milyen hamar elbőgöm magam, amikor ilyen
hormonális vagyok. J
Az a bizonyos szék
2009 szeptember 15. | Szerző: lustanyu
Jó napot kívánok-
ez volt a gyerekorvos első szava, ahogy belépett a lakásunkba, ami ugye
egyáltalán nem meglepő, sőt teljesen hétköznapinak mondanám. Én éppen nyitottam
volna a számat viszontköszönésre, amikor is odaviharzott a kisfiam kezében egy
sötétkék Flair kerti gyerekszékkel, a doktornő orra alá dugta és közölte, hogy
„ez a büntetőszékem”.
Ezzel meg is volt a
látogatás beszédtémája… Én kapásból tudtam, hogy ebből jól már nem fogok
kijönni.
–
És gyakran szoktál benne ülni? – kérdezte
a doktornő.
–
Igen, nagyon gyakran. – válaszolta egy
hosszú színpadias sóhaj kíséretében a kétéves.
–
Csak amikor megérdemled, ugye kisfiam? –
próbáltam magyarázni a helyzetet, bár nem értem miért magyarázkodtam, mert ez
csak egy büntetőszék… Ebből is láthatja a doktornő, hogy milyen humánus vagyok
és nem verem a gyereket, hanem csak le kell ülnie a gondolkodóba. Merőben más
lett volna a helyzet, ha a gyerek azt mondja, hogy „nézd, doktornéni, ez a
spanyolcsizmám”. Elismerem, hogy akkor kellett volna magyaráznom ezt-azt.
–
És képzeld, anya tegnap hideg vízzel
leöntötte a Marci fejét. – folytatta a kétéves a panaszáradatot, esküszöm jó,
hogy nem a gyámhatóságtól jöttek, mert a szenvedő és sajnálkozó arckifejezése
láttán a gyerekek már az éjszakát tutira nem nálam töltötték volna.
–
Mert rugdostad anyát és többszöri
felszólításra sem hagytad abba, csak visítottál.- még mindig magyarázkodtam.
–
Hát rugdosódni bizony nem szép dolog. –
helyes, úgy tűnik, ez a doktornő jófej.
–
Nézd, van egy másik székem is! –
félelmetes ez a gyerek, a másodperc törtrésze alatt levette, hogy innen most
több együttérzésre nem számíthat.
–
Tényleg? Megmutatod? – tettetett
érdeklődést a dokinő és követte Marcit a nappaliba, ahol a gyerek nagy büszkén
prezentálta az ikeás rattan fotelját.
–
Apa nem fér bele a székembe! Tudod miért?
–
Na miért?
–
Mert túl nagy a segge. – hát ezt nem
hiszem el… De ő csak folytatja – Anya belefér, mert anya segge kicsi.- bár még
el vagyok borzadva, hogy a gyerek másodszor ejti ki a „segg” szót a vadidegen
doktornő jelenlétében, akire pedig jó benyomást akartam tenni, de valahol
mintha a lelkemet simogatná az, hogy létezik olyan ember, aki szerint kicsi a
seggem.
–
Doktornéni, te is beleülsz a székembe???
– na itt már pontosan tudtam, hogy mire megy ki a játék. Ha nem csinálok
valamit, akkor a gyerekem két percen belül közölni fogja ezzel a nővel, hogy
nagy a segge. Hirtelen könnyed csacsogásnak tűnt a büntetési módszereimről
szóló értekezés. Azonban akármennyire is törtem a fejem, a világon semmi nem
jutott eszembe, amivel megváltoztathattam volna a beszélgetés vonalát. Szerencsére
azonban a doktornő rutinos volt és néhány ügyes kérdéssel valahogy a zsiráfoknál
kötöttek ki a társalgásban.
Aztán
megvizsgálta a doktornő a Lilit, felírta a recepteket és menni készült. Ekkor
pedig derült égből villámcsapásként a kétéves megszólalt!
–
Doktornéni, pedig neked kicsi a segged. –
ledermedtem. Te jó ég, mit fog gondolni
rólam ez a nő…
–
Imádlak!- mondta a doktornő és egy
hatalmas puszit nyomott a kétéves buksijára.
Na jó. Azt hiszem,
hogy jóban leszünk ezzel a doktornővel. J
Köcike, szerencsére van elég tejci, a baba nagyon jól szopcsizik és egyébként is oan, de oan cééép!
2009 szeptember 6. | Szerző: lustanyu
Először is higgyétek
el, hogy ez a mondat tényleg élő ember szájából (tollából) elhangzott, nem a
képzeletem szüleménye.
Tegye fel a kezét,
aki már a címsort elolvasva visítófrászt kapott! Lelki szemeimmel most látom,
ahogy sokan nyújtóztok bal kézen kifeszített mutató és középsőujjakkal az ég
felé. Oké. Akkor most csak az tegye le a kezét, aki teljes bizonyossággal meri
állítani, hogy életében soha nem gügyögött kisgyereknek. Ehhhehhe! Jó sok kéz
fennmaradt, ugye?
Hát igen.
Leszögezem, hogy én sem vagyok megszállott babanyelv-ellenes. Végtére is egy 3
kilós puha kis csomagnak mégsem mondhatja az ember, hogy „Lilla kedves, akkor
most a steril mull lapra 75 %-os alkoholt öntve megtisztogatnám a köldöködet és
roppant boldoggá tennél, ha ezen művelet közben nem ontanád könnyeidet, mert az
ezzel járó heves zajhatással testvérbátyád álmát megzavarod .” Sokkal inkább
azt mondom, hogy „ idefigyelj, kis Cunella, most anya kitörli a púpodat ezzel a
hideg izével, de ha visítasz közben, akkor megharapom azt a csontos kis
seggedet, mert Marci alszik és mindannyiunknak vége van, ha felébred.”
De azért a
babanyelvnek és gügyögésnek is van határa. Például számomra a címmondat
elfogadható lenne úgy, hogy „köszi, szerencsére van elég tejcsi, a baba nagyon
jól szopizik és egyébként is olyan széééép”. Pedig ezek a köszi, tejcsi, szopi
is becézett szavak… De nem bűn már a nyelv és az agy ellen, hogy a becézett
szavakat is becézzük??? Hol van a
határ?
Vagy mi értelme van annak, hogy anyós a két éves Marcit egyfolytában
kérdezgeti, hogy „hol anya?”, vagy épp mondogatja neki, hogy „itt anya”.
Bazzeg, a gyerek kívülről fújja az Anyám tyúkját, nem fogja leverni nála a
lécet, ha hozzátesszük, hogy „van”. Hol VAN anya, és jéééé, itt VAN anya. Sőt,
nem „megesszük A almát”, és nem „meglátogatjuk A anyát”. Grrrr!!! És még
inkább: HRRRRR!!! És ha már itt tartunk, jó lenne, ha –az egyébként teljesen
normális – barátnőm nem úgy jelentkezne
be nálam a skype-on, hogy „halika bébike”. BRRRR!
Vagy kussoljak és
örüljek, hogy ma éjjel 5 órát tudtam aludni, mert tegnap csak 3-at??? Hát igen,
végülis minden relatív… Lehet, hogy egy jófajta 8 órás szunya után egyáltalán
nem bánnám, ha a bébike jó sok tejcit szopcsizna. J
Harc a hazamenetelért!
2009 szeptember 3. | Szerző: lustanyu
Másnap reggel
lekerültem a gyerekágyas osztályra, ahol 5 ágy volt 5 kismamával és az
összetételről annyit, hogy a Benetton simán leforgathatta volna ott a legújabb
reklámfilmjét. (De egyébként tök jó volt, mert az egyetlen IQ negatív
szobatársat leszámítva klassz kis társaság volt.) Itt már csak egy dolgom volt,
gyógyulni. Na meg nagyvécézni, mert anélkül nem engedik haza az embert. Nos
nekem egyik sem ment túl jól.
Olyannyira,
hogy ugye szerda semmi, csütörtök semmi, majd péntek semmi. Ekkor már 6
hashajtó volt bennem, de a beleim nem mozdultak egyáltalán. Állítólag a
spinális érzéstelenítésnél ritkán előfordul, hogy átmenetileg lebénulnak a
belek. Hát ezt történt, de annyira, hogy már úgy éreztem magam, mint tehén a
lucernásban és könyörögtem, hogy valaki bökjön belém egy dinnyelékelőt, hadd
távozzon a levegő. Hasprés ugye a császárseb miatt totálisan kizárt volt.
Én viszont
szombaton haza AKARTAM menni. Ezért szóltam a férjnek péntek este 9-kor, hogy
ha tiszta a szerelme, akkor azonnal hozzon be nekem Laevolac szirupot, hátha az
kölcsönhatásba lép a kórházi hashajtókkal és történik valami, de ekkor már
olyan rosszul voltam, hogy zokogtam, alig kaptam levegőt és Lilit is kénytelen
voltam leadni a csecsemőosztályra.
Csak úgy lazán az üvegből
benyakaltam a szirupból egy igazán combos adagot és vártam. Egész végtelen hosszú éjjel csak
vártam. Kézzel tornáztattam a lábaimat, hogy ezáltal elérjek valami bélmozgást,
felnyomtam 2 glicerinkúpot stimuláció végett (ehe, természetesen nem a
budikefével), de semmi.
Aztán szombat reggel a WC-n a fejemben egyszer csak felcsendült a
klasszikus Handel Hallelujah dal teljes nagyzenekari kísérettel és
megkönnyebbültem. Ezt követően azonnal rohantam a dokikhoz, hogy siker, vegyék
ki a branült a kezemből, de azonnal és csinálhatják a zárómat. (Mellesleg
hevesen érdeklődtem, hogy merre találok egy mérleget, mert természetesen nem
vagyok akkora lúzer, hogy nagyvécé előtt méretkezzek, nehogy pszihószómatikus
sokkot kapjak.) Épp időben történt meg a dolog, mert így még a szombati
hazamenőkhöz becsatlakozhattam! Szerencsére Lilluskám is jól volt, a
sárgaságértékei határon belül mozogtak, ezért szombat délben hazajöhettünk és
megkezdhettük a 4 fős családi életbe való beletanulást. Azóta is ezt csináljuk
nagy-nagy erőkkel és több-kevesebb (inkább kevesebb) sikerrel.
Megszületett!
2009 augusztus 27. | Szerző: lustanyu
Múlt hét szerdán 2
gyerekes anya lettem. Megszültem a kislányomat, vagyis jobban mondva
kirángatták belőlem, de az most lényegtelen, ugye? Lényeg, hogy itt van Ő,
kutya baja, és a Marcóval történtek nem ismétlődtek meg. (Kopp-kopp-kopp)
A császár horror
volt. Komolyan mondom, nem értem, ki az az idióta, aki ezt ÖNKÉNT választja,
sőt, egyenesen kéri??? Én csak azt láttam, hogy a velem egyidőben hüvelyi úton
szült anyukák jönnek-mennek, wc-znek, hurcolásszák a babájukat, én meg 3 percig
gyűjtöm az erőt ahhoz, hogy egyáltalán felüljek az ágyon. (Persze tudom én,
hogy a természetes szülésnél is van fájdalom, és mint tudjuk nagy magyar ősanya
típus sem vagyok, szóval az én álmom egy epidurális érzéstelenítéssel
megspékelt természetes szülés lett volna, de erről már ugye végérvényesen
lecsúsztam.)
Szóval kedden
egyszer csak azt mondták, hogy ajjaj, nem teljesen jó a ctg, és az én
előzményeimmel most már ne menjek sehová, szülőszobai megfigyelés következik,
egész éjszaka rajta leszek a ctg-n és ha bármi gáz van, akkor azonnali császár,
ha nem, akkor legkésőbb reggel császár. Egyébként valahol úgy éreztem belül,
hogy a világon semmi gáz nincs (a ctg egyszer esett le 100-ra), csak már a
dokinak is kell valami indok, hogy megcsinálhassuk ezt a császárt és ne
kockáztassunk tovább. Szóval nem bántam, hogy így döntött.
Ezután befektettek
a vajúdóba, ami egy 6 ágyas szoba volt és rajtam kívül természetesen mindenki
vajúdott. Iszonyat fura (pontosabban szar) érzés volt, hogy mindenki fetreng,
kiabál, nyög, a kínok kínját éli át, időnként valaki belekotor a sunájukba,
megrepesztik a magzatburkukat, bepisilnek, bekakilnak, néha behánynak, én meg
ott feküdtem egy sima ctg-n zéró fájással és kurvára kukkolónak éreztem magam.
Aztán az emberek folyamatosan cserélődtek, időnként valaki megszült, én még
mindig ott feküdtem. Egyszer csak jött egy szülésznő, hogy kifogástalan a
ctg-m, úgyhogy húzzak felfelé a patológiára.
Ez a legjobb hír
volt, amit akkor kaphattam, bár a bajszom alatt megjegyeztem, hogy remélem
lapostetűt/poloskát/bolhát ezalatt az egy éjszaka nem fogok begyűjteni, de még
az élősködők is kedvezőbb kilátásnak tűntek, mint egész éjszaka ágyhoz kötözve
feküdni egy csomó vajúdó-szenvedő nővel. (Valahogy a vajúdás annyira intim, az
ember közben kifordul önmagából és végig azt éreztem, hogy ez most baromira nem
rám tartozna, de ugye nem tudtam kimenni…)
Szóval
felhurcolkodtam régi kedves bogártársaim közé és készültem a másnap reggelre
lelkileg. (Ez most az „egész éjszaka remegve fostam, mint állat” megszépített
megfogalmazása volt.)
Aztán eljött a
reggel, megint levittek a szülőszobára, újabb burkok repedtek, én pedig
megkaptam az infúziókat a spinális érzéstelenítéshez. Itt már benn volt a férj
és együtt „készültünk lelkileg”. Aztán elvitt egy műtősember a férjtől, és
ekkor kérdeztem meg tőle, hogy „uram, ugye most ér sírni???” Mondta, hogy
persze… Én meg sírtam. És mondtam neki, hogy „tudja azért sírok, mert be vagyok
fosva, mint az állat”. Így mondtam. Ő meg azt mondta, hogy megérti, de nem kell
fosni, majd meglátom. Imádtam a műtősembert.
Aztán az anesztes
doktornő mindeféléket keresett a hátamon, majd beszúrt egy kicsit, majd egy
nagyot (nem fájt), majd elkezdett karcolgatni, hogy hol érzem, hol nem érzem,
hideg vagy meleg, stb… Aztán kérdezte, hogy ugye el fogok ájulni? Mondtam, hogy
több, mint esélyes. Azt mondja, szóljak már, ne csak a gépeknek kelljen
jelezni. Mondtam jó, legközelebb szólok. Aztán valamit adott, és mégsem ájultam
el. Imádtam az anesztes doktornőt. Aztán megkezdődött a már ismert ráncigálás.
Olyat tenyereltek a gyomorszájamra, hogy ezért a mezőszemerei kocsmában egészen
biztosan bicskát rántottak volna és ha nem lettem volna totálisan béna, akkor
nagy valószínűséggel nyugodt szívvel fejbe rúgom a dokit. De aztán mondta az
anesztes néni, hogy merre kukucskáljak, mert ott fogják elvinni a babát. És
persze arra kukucskáltam és megláttam a kis fehér mázas testét, ahogy fejjel
lefelé lógatva a bokájánál megfogva elsietnek vele és olyan, de olyan cuki
volt, hogy mondtam a dokinak, hogy a gyomorszájas meg van bocsátva. És megint
sírtam. De aztán jött a méhtakarítás, vagy mi a fene, ami iszonyat volt, már
megint a gyomromnál matattak belülről és mondtam, hogy ez iszonyat-döbbenet
módon fáj, úgyhogy kicsit siessenek már vele.
De a doktornéni
ekkor adott nekem egy kis morfiumot, hogy ne fájjon annyira. Uhh, hát nem
mondom, az azért jó kis cucc volt! Hirtelen nem fájt már a gyomrom, behunytam a
szemem, mert minden olyan sima lett és nem zavart már annyira, hogy belülről
kutatnak, szörcsögtetnek és ráncigálnak nagy erőkkel.
Aztán érthetetlen
módon dalra fakadtam. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Azt hiszem, erről a
dalról beszétek a dokik és azt mondták, hogy egy 90-es évek beli sláger, de én
tudtam, hogy a nagy frászt, mert ez egy réges-régi Roberta Flack nóta. És
rázendítettem teli torokból a Killing me softly refrénjére. Nem, természetesen
senki sem kérte, hogy adjam is elő, de úgy éreztem nagyon stílszerű, mert engem
ezek ott épp lágyan megöltek. Aztán kezdett kitisztulni a fejem és ráébredtem,
hogy énekelek és abbahagytam. A doki behajolt a ponyva mögé és azt mondta, hogy
csak azért nem tapsol, mert mindkét keze bennem van. Mondtam nem baj,
kivételesen megbocsátok. (Nincs rossz hangom amúgy, bár nem tudom, mennyire
cifráztam a nótát a hajlításokkal) De a férj egyszercsak hallotta, ahogy a
szülőszobán beszélik a szülésznők, hogy dalra fakadt a beteg a műtőben és
nagyon szép hangja van, biztos énekesnő. Muhhahhhahha! (Természetesen a „műtős
dalos pacsirta” rám ragadt, és napokig téma volt, nem győztem szabadkozni, hogy
a drog csinálta, nem én)
Aztán kész volt,
felvittek az intenzívre az őrzőbe, ahol az aznapi császárosokat tartották
megfigyelés alatt. (Természetesen 10 ágyas szoba, de akkor már mindenki a saját
kínjával volt elfoglalva és én is megértettem, hogy a vajúdó csak számomra volt
kínos, azok a nők nyilván le se szarták, hogy én látom-e a
magzatvizüket/sunájukat/aranyerüket stb)
6 óra múlva el
kellett mennem zuhanyozni, ami számomra legalább akkora kihívásnak tűnt, mint
mondjuk 1 km-t futni a busz után. (Oké, lehet, hogy ez másnak nem nagy cucc, de
én igazán teljes szívemből utálok futni) De valahogy kiviteleztem, bár kicsit véres volt és
gusztustalan, de mégis megcsináltam. És aztán este 6-kor felhozták nekem Lili
babát. Akkor egy fél óráig nem fájt semmi, mert totál szerelmes voltam, és
minden olyan narancssárga fénybe borult, hogy tök jó lett. (Akkor már nem
voltam belőve pedig) De elvitték, és megint fájt. Aztán már megint be voltam
lőve, de most nem énekeltem, hanem aludtam és az nagyon jó volt.
Majd még folytatom…
Terhes vagy, vagy várandós?
2009 augusztus 14. | Szerző: lustanyu
Öcsém
vesszőparipája, hogy milyen csúnya, amikor azt mondom, hogy terhes vagyok… Olyan,
mintha tehernek tartanám a gyerekem kihordását és ehelyett sokkal szebben
hangzana, hogy várandós vagyok, vagy az, hogy állapotos vagyok.
Hmmmm… Lehetséges,
hogy igaza van a tesómnak és sokkal szebben hangzanak az általa említett
kifejezések… DE! Most mégis mit álszenteskedjek??? Én egy árva szóval nem
mondom, hogy nem ér meg MINDEN létező szenvedést egy gyerek… De miért kéne
mindenhez tapsikolnom? Miért nem mondhatom ki anélkül, hogy egy PASI beszólna,
hogy igen, a végefelé (és rengeteg nőnek az elején is) ez bizony igenis
terhesség és az állapotot az ember néha vajmi kevéssé érzi áldottnak???
Egyrészt dögmeleg
van, amit az ember normál súllyal is nehezen visel, de így meg egyszerűen
horribilisek az éjszakák. Pucéron aludni nem tudok, mert borzalmas érzés. Nem
bírom elviselni, hogy a seggem külön entitásként fekszik mögöttem az ágyban és
ha megfordulok, egy perc késéssel fordul utánam. Az izzadt combjaim
összedörzsölődnek, emiatt már egy jó nagy fájdalmas pállás is keletkezett
rajtuk, amire hintőporhegyeket kéne szórni éjjelenként minimum háromszor. Az
annak idején hetykén a plafont vagy – testhelyzettől függően – a szemközti
falat bámuló melleim most bágyatagon egymásra heverednek, ezzel újabb
izzadtságfolyamot életre hívva. Szóval kösz nem, inkább pácolódom, de maradok a
pizsamánál.
Iszonyat módon fáj
a cunacsontom (tudom ám, hogy a hivatalos neve szimfézis, vagy legalábbis
valami hasonló, de így legalább mindenki érti, mire gondolok). De olyan
szinten, hogy a férj szerint éjszakánként ha fordulok, álmomban is nyögök.
A 6. gombaellenes
kúpkúrán vagyok túl és még mindig nem sikerült kigyógyulnom. A nőgyógyászom
szerint nincs mit tenni, van olyan, akiből ezt hozza ki a terhesség. Van,
akinek az orra folyik és van, akinek a … Hát kösz, részemről maradnék az
orromnál…
Baromira szerettem
volna mindig is sok-sok aranyat, de egyáltalán nem a seggemben. Gusztustalan,
pláne hogy vérzik is. (És egyben nagyon igazságtalan, hogy a férj, aki napi
ötször is trónol sok-sok percet seggalátámasztás nélkül a budin, olyan fitt és
rugalmas kis erekkel van megáldva, hogy neki bezzeg kutya baja.)
Nem baj, már csak két
hét!!! Maximum. SZÜLNI AKAROOOOOOK!!!
Egyébként meg most hallottam, hogy a terhes szó a
régi „tereh”-ből származik és a jelentése: térben és időben kiterjedő
gyönyörűség. Majd pökhendi pofával jól a tesóm képébe vágom, ha legközelebb
kioktat és éreztetem vele, hogy egy műveletlen tahó, hogy még ezt sem tudta.
(Nem kell hozzátennem, hogy én is több, mint egy fél óráig kutattam a
gugliban.)
A legfontosabb
2009 augusztus 13. | Szerző: lustanyu
Hát a
legfontosabbat meg nem kihagytam???
Mert hát kit
érdekel a 10 napos kórházi rémség, a poloskák, a kiütétsek, a szétkúrt vénák, a bunkó dokik meg a hajnali 5-ös ébresztők, amikor 4 szobatársam is 25 évesnek nézett???
Komolyan!!! Pedig
az idő nagy részében nem is volt rajtam melltartó. 🙂
ITTHON!!! :-)
2009 augusztus 13. | Szerző: lustanyu
Bizony,
hazaengedtek a kórházból. Jupppijáááájééééé!!! Na nem ám azért, mert olyan
szitnű javulás állt volna be az állapotomban, de a lényeg, hogy itthon vagyok.
Kezdjük az elején…
Befeküdtem a kevés
magzatvíz miatt, amit konkrétan le se szartak, azt mondták, hogy hááát,
valamivel kevesebb az átlagnál, de azért nem vészes, további intézkedést nem
igényel. Van viszont irreguláris ellenanyagom, vizsgáljuk ki. Oké, persze
vizsgáljuk, fő a biztonság.
A vizsgálat egy
vérvételből állt. (Örök emlék marad, 3 kémcsővel 50 perc alatt vették le a vért 5
szúrásból, 3 vénám ment tönkre.)
További egy hétig
pedig azért pusztultam a kórházban, mert vártuk az eredményt. Igazából nekem
baromi korán gyanús lett, mert túl vagyok pár hasonló ellenanyag-vizsgálaton és
kivétel nélkül minden esetben megcsinálták az eredményt másnapra, viszont a
klinikán hiába érdeklődtem, mindig közölték velem a dokik, hogy saaaaajnos még
mindig nincs meg.
Na de nálam volt
ugye az én drága ifjú barátom, a netbookom és kikerestem az Országos Vérellátó
telefonszámát, közöltem, hogy dr. XY vagyok a klinikáról (ami igaz, csak azt
nem tettem hozzá, hogy jogi dr és azt sem, hogy a klinikán nem orvosként
dolgozom, hanem a kínaiban vett rózsaszín csíkos hálóingben fetrengek egy
ágyon) és hogy várunk egy véreredményt. Meg is mondták, hogy sejtésemnek
megfelelően másnapra már készen volt, amiről egyébként telefonon tájékoztatták
a klinikát és közvetlen kocsival ki is küldték a papírt, de egyébként nyugodtság, semmi
baj, az ellenanyagok abszolút veszélytelenek a babára nézve.
Ekkor padlizsán
árnyalatú fejjel – ami egyébként kiváló összhangban állt az említett
hálóingemmel – kimentem a dokikhoz, hogy mégis mi a pics folyik itt, most
tudtam meg, hogy kész a véreredmény és nincs semmi baj, akkor mégis mi a jó frászért hagyják,
hogy átlag 30 percenként lefossam a rüsztöm félelmemben, hogy milyen veszélyes
ellenanyagot termelek a gyerekem ellen. Természetesen elsősorban kiakadtak,
hogy a francba tudtam meg az eredményt, másodsorban igen, tényleg megtelefonálták, hogy nincs baj hálistennek. Mondom szuper, akkor én mennék is haza, mert bár
isteni volt a brokkolifőzelék, meg a zsemlét is imádom, amiből itt napi 4-et is
kapok, mégis otthon van nekem egy 2 évesem, meg a férj, valamint ha itt a
világon semmit nem csinálnak velem, akkor akár otthon is hempereghetnék, ahol még a
nagyvécé/aranyér gondjaim is nagyobb eséllyel megoldódhatnának.
Azt mondta az osztályvezető-helyettes, hogy nem mehetek haza, mert a kezében
kell lennie a papírnak. Mondom jó, akkor hivatalosan várjuk meg a papírt, de addig saját felelősségre engedje meg,
hogy otthon éjszakázzak. (Ezt meg szokták engedni, így töltöttem itthon az első
hétvégét is) Aszongya nem. Mondom miért nem. Mert csak. Hja, az ilyen érvekkel
eléggé nehéz ám vitatkozni…Mondom és mi van akkor, ha én ennek ellenére
hazamegyek??? Akkor ne is jöjjek vissza, keressek magamnak más kórházat. Persze
ezt nem mertem meglépni, mert ezen a hülye klinikán a legfejlettebb a PIC
osztály…
Úgyhogy ott
maradtam. Nem akarom részletezni, de a vérvételtől számított 7 (hét) napon
keresztül vártam azt a rohadék eredményt úgy, hogy közben nem csinátlak velem a
világon semmit. Napi kapcsolatban voltam a Vérellátó orvosaival, akiknek
természetesen bevallottam, hogy nem vagyok orvos és hogy a saját eredményeimért
kampányolok. Már ők is baromira sajnáltak, de nem tudtak mit csinálni, mert
nekik papírjuk volt arról, hogy a Klinika átvette az én eredményemet.
Közben
Bunkosztályvezető minden vizit alkalmával beszólt valami kedveset… Pl. a
netbookomra bökve megkérdezte, hogy mit nézegetek az interneten, és hogy
tudom-e, hogy amit a babaneten olvasgatok az ellenanyagokról, az nem
feltétlenül igaz, és hogy mikor döntöm már el, hogy a klinika orvosaiban bízom,
vagy a neten csetelő hozzám hasonlókban… Hihetetlenül felháborodtam, mert mégis
mi a f.sz köze van hozzá, hogy mit nézegetek az interneten??? Úgyhogy mondtam
neki, hogy ne aggódjon, az csak egy kis homopornó, amit nézegetek, mert így 9
nap után már totál be vagyok gerjedve, de az itteni pasik láttán inkább
ideiglenesen áteveztem a túloldalra.
GRRRR!!!
Aztán a 7.
várakozással töltött pénteki napon már nem bírtam tovább, felhívtam a
vérellátót bőgve és megkértem a doktornőt, hogy szánjon meg, odamegy a férj
személyesen a leletért, tegyen már most az egyszer kivételt és adja oda neki,
mert nem hajlandók hétvégére sem kiengedni anélkül. Kurva rendes volt a
doktornő, odaadta a férjnek. (A klinikán persze kussoltam, mert tudtam, hogy
nagyon utálják, hogy a hátuk mögött beszélek a vérellátóval.)
Ezzel párhuzamosan
viszont aznapra piros kiütések
borították el a testem pizsamával nem fedett részeit, borzalmasan néztem ki. A
dolog érdekessége az volt, hogy az egyik értelmileg alulmotivált szobatársamon
előző nap ugyanilyen kiütések jelentek meg a hazamenetele előtt… Szóltam a
dokiknak…
Na, ekkor minden
megváltozott, felgyorsultak az események. Hirtelen baromi fontos lett, hogy
minél hamarabb húzzak a francba. Bunkosztályvezető megjelent nálam és a
tisztelet maximális hangján kérdezte, hogy esetleg valahogyan meg tudnám-e
oldani, hogy valakim elhozza a leletet a Vérellátóból, vagy esetleg
elintézhetném, hogy elküldjék emilben vagy faxon… Minden vizsgálatra soron
kívül behívtak. A zárójelentés, amiről azt mondták, hogy még ha aznap
megérkezik a lelet, akkor is csak másnap lesz idejük megírni, szóval addig ne
is álmodjak a hazamenetelről, már ott várakozott ugrásra készen délben.
Mondom azért
álljunk már meg egy szóra… Valahogy mégis tudni szeretném, hogy mi a franc ez
rajtam, mit hurcolok haza a
családomnak??? Hát, nem tudják, de higyjem el, hogy most a legjobb lesz nekem
otthon, mert amúgy nincs semmi bajom, a terhességem kezelést nem igényel és hát
gyanús, hogy bolha vagy egyéb élősködő okozza a kiütéseimet, de inkább egyből
innen menjek el a bőrgyógyászati klinikára és ha már ott vagyok, tegyem meg,
hogy visszaszólok, hogy mi a bajom.
Király. A
bőrgyógyász azt mondta, ebben a stádiumban lehetetlen megítélni, hogy mi okozza
a kiütéseket, de a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a kórházi ágyamban ágyi
poloska volt és az csipkedett szanaszét, ahol csak ért, de még a szemhéjamat
is. Konzultáljak irtókkal, mert baromi könnyen hazavihetem akár a táskám
varrásában is a petéket.
Hát most ez a nagy
helyzet. A táskát elégettük. A ruháimat 60 fokon kétszer kimostuk. Remélem, nem
kell több, mint 50 rugóért a jó ég tudja hányszor ágyi poloskát irtatnunk.
Most úgy nézek ki a
szétlőtt vénáimmal, meg a vörhenyes kiütéseimmel, mint egy lepukkant,
himlős és/ vagy rühös drogos. A férj mondta, hogy inkább ne kísérjem el a teszkóba, mert
gondoljak bele, hogy én mit szólnék, ha egy hozzám hasonló külsejű valaki
tapogatná össze előttem a dinnyéket. És igaza van a férjnek, mert én is
undorodnék, nincs ugyanis rám írva, hogy „poloskatámadás áldozata, nem fertőz”.
Szóval az a lényeg,
hogy baromi nagy árat fizettem én azért a napi 4 zsemléért…
A kövér, a kúp, meg a wc kefe
2009 augusztus 5. | Szerző: lustanyu
A tegnapi nap színfoltja Moby Dick volt. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy csúnya dolog másra a külsejére vonatkozó gúnynevet ragasztani, de nem mutatkozott be, fogalmam sincs hogy hívják és mivel 150 centi és 110 kiló (ő mondta), valahogy ez jobban a számra áll, mint mondjuk az, hogy Andi. (Pláne, mert nem is Andi)
Moby Dick császármetszésre várt, amit ma fognak elvégezni rajta, emiatt volt tegnap a kis felfordulás, ugyanis császármetszés előtt itt a klinikán szeretik, ha az ember elmegy szarni. Ha magadtól nem megy, akkor kapsz egy kis rásegítést, így esett, hogy Moby Dick a nővérszobából egy glicerinkúppal a kezében jött ki és hömpölygött be a szobába két ujja közé csippentve az ezüst kis torpedót, mint egy ketyegő bombát, majd egyenesen az ágyamhoz jött vele.
-Ezzel most micsináljak???- röffentette bele az arcomba.
-Dugd fel a seggedbe. – mondtam elkerülvén a felesleges köröket, mert már egy egész nap a rendelkezésemre állt Moby Dick szellemi képességeinek a felmérésére, így teljesen tisztában voltam vele, hogy a „végbél”, „ánusz”, és „felhelyezés” szavak tutira levernék a lécet.
-Mivaaan??? De nekem most az lenne a dolgom, hogy elmenjek szarni.
-Ehhez a legmegfelelőbb eszközt tartod a kezedben. – mondtam, miközben Moby Dick gyanúsan méregette a kezében a kúpot, de végül gyanakvó fejcsóválgatás közepette kiment vele a WC-be.
10 perc múlva jött vissza, kezében még mindig a kúp. Mihelyst belépett az ajtón, elordította magát.
-Hát bazmeg én ezt nem tudom feltolni. Most mégis mi a picsát csináljak???- ugye mondanom sem kell, hogy a kérdést nekem szegezte.
-Semmit. Letolod a bugyid, leguggolsz és a középső ujjaddal felrakod a kúpot.
-De bazmeg nem ér el odáig a kezem.
-Hát akkor próbáld előlröl, vagy hátulról elérni.
-Próbáltam bazmeg, már majd meg fulladtam, mert egyáltalán nem kaptam levegőt, de nem érem el a segglyukam.- mondta, majd leguggolt, hogy mozgó képsorral is alátámassza az állítását.
Számomra ezen a ponton világosan kiderült, hogy Moby Dick tényleg nem éri el a segglyukát és nagyon erősen koncentráltam, hogy ne tegyem fel magamnak a kérdést, amit ilyenkor 100-ból 99 ember feltenne, vagyis hogy mégis hogyan törli ki a seggét nagyvécé után??? Minden valószínűség szerint sehogy… Inkább hagyjuk…
-Szólj a nővérnek, hogy rakja fel neked, mert nem éred el. – mondtam és komolyan kezdtem megsajnálni a szerencsétlent, mert kurvára megalázó és kiszolgáltatott volt ez az egész helyzet, még az volt a jó, hogy szolid értelmi képességei megakadályozták ennek felismerésében.
2 perc múlva már hallottam a fújtatását.
-Nem rakják föl, bazmeg. Azt mondják, próbálkozzak. Most micsináljak?- Moby dick esdeklőn nézett rám.
Oké. Akkor itt most álljunk meg… Nem vagyok egy finnyás darab. Sőt, határozottnak sem mondanám magam. De kevés dologban voltam életemben annyira biztos, mint abban, hogy NEM fogom Moby Dick seggébe feltolni azt a kúpot. Bár átvillant az agyamon, hogy talán, esetleg gumikesztyűben, meg hogy ebben az esetben elsüthetném azt az ezeréves poént, hogy „asszonyom, legalább fingja már el magát, hogy legyen valami támpontom”. (Moby Dick egyébként egyáltalán nem sértődött meg a dagi-vicceken, sőt… nem múlt el úgy 5 perc, hogy ő maga ne hozta volna szóba a súlyát) De ennyit egy poén sem ér….
Valami szar indokkal kimenekültem az ebédlőbe. Odajött a nővérke és tündibündi hangon megkérdezte, hogy sikkerel járt-e a szobatársunk.
-Tekintettel arra, hogy az elmúlt 10 percben sem a keze nem nőtt váratlanul 15 centit, se 20 kg háj nem ugrott le róla, így nem, nem járt sikerrel.- mondtam neki nem kis megvetéssel a hangomban, mert szerintem ebben a helyzetben a nővérnek kötelessége lett volna segíteni szegény Moby Dicknek és a finnyogását sem nagyon értem, mert ha a 2 centivel arréb lévő testnyílásába gond nélkül beletúr csuklóig, akkor ez miért okoz olyan nagy gondot???
Közben Moby Dick ordított a folyosón bele a telefonba, hogy „de nem érti doktor úr, hogy nem érek el odáig?… Jó…Jó…Majd még azt is megpróbálom… „
Majd kijött hozzám az ebédlőbe.
-Hát nem segítenek, bazmeg, a doki meg azt mondja, muszáj felraknom. De tudod mit??? Le.Sza.Rom!!! Leszaroooom! – ezt már énekelgette…
-Hmmm… Azt hiszem, ha ez sikerülne, egy csapásra megoldódna minden problémád.
-Heeee? Ezt meg hogy érted?
-Sehogy. – nem is tudom, miért gondoltam, hogy Moby Dick megérti az árnyalt iróniát.
Azt, hogy mi lett a történet vége, nem kérdeztem meg tőle, mert őszintén szólva nem akartam tudni. Ami viszont tény: a Wc-ben ott volt egy glicerines kúp csomagolópapírja (kúp sehol), valamint középre behajítva a Wc kefe. Mindnekinek a fantáziájára bízom tehát a befejezést.
A 6 hetes kontroll
2009 október 7. | Szerző: lustanyu
Tegnap megvolt a 6 hetes kontroll a szülés után, ahol az orvos megkérdezte, hogyan tervezzük a 3. babát. Mondtam, hogy egész konkrétan sehogy. Kész, pont, passz, befejeztem. Aztán kérdezte, hogy akkor kértem-e sterilizálást a császármetszés alatt…
És ekkor megállt bennem az ütő. Micsodaaa? Sterilizálni? Engem?
– Bahh, hát arról aztán szó sem lehet. – mondtam némiképp felháborodva a dokinak.
– Értem. Akkor ezek szerint mégsem annyira biztos ez a 2 gyerekesség – mondta a doki, aki érthető módon nem teljesen tanácstalan volt az egymásnak teljesen ellentmondó reakcióim miatt.
– De igen, biztos. Csak ez a sterilizáció túlságosan végleges. – magyaráztam, mert tényleg hülyén viselkedtem kissé.
– Rendben, maga tudja, csak azért kérdeztem, mert annyira elszántnak tűnt, hogy befejezte a családalapítást.
– Az is vagyok.
– Hát akkor?
– Nézze doktor úr… nem tudom, hogy mondjam… de… szóval, nem akarok több gyereket, érti? De mi van akkor, ha sterilizáltatom magam, és a férj 10 év múlva lelép egy 45 kilós macával? És én akkor hogy szülök majd gyereket az új 29 éves férjemnek??? Érti már?
– Pont 45 kilóssal, Kata? – esküszöm, hogy alig bírta visszafojtani a doki a röhögést, miközben én vérkomoly fejjel gesztikulálva győzködtem.
– Igen, mondjuk. Vagy 48-cal, nem ez a lényeg, hanem az, hogy nem vagyok jövőbelátó, tudja? Maradjon meg az ESÉLY!
– Rendben, ebben a helyzetben a fennmaradó 10 évre a spirált javasolnám, mint tartós fogamzásgátlási módszert.
– Nem is tudom doktor úr, hallottam már olyan esetről, hogy valakinek ki kellett vennie a méhét miatta. Meg olyanról is, aki mellette lett terhes. Azt hiszem maradnék a tablettánál.
– Rendben, maga tudja. Én felírom azt is szívesen.
– Oké, kösz doktor úr, viszlát.
– És Kata… Az új férje 10 év múlva lesz 29 éves, amikor a jelenlegi majd lelép a 45 kilóssal, vagy már most annyi?- arcpirítóan vigyorgott, mert persze a leleteim ott voltak előtte és vágta, hogy én már 31 vagyok.
– Hát izé… Nem tudom… Persze, hogy már most annyi, hiszen akkor én már 41 leszek! – mondtam kicsit megpirulva, mert eléggé beképzelten hangzott ez a 29 éves férj dolog- Bár tudja mit, doktor úr? Mivel alacsony vagyok és a bagózást is jó 3 éve abbahagytam, 41 éves koromban is dögleni fognak utánam a 29 éves pasik.– most mit hadováljak??? Ha lúd, akkor legyen kövér… most már legalább van rá oka, hogy arcosnak nézzen.
– Ez ám a pozitív hozzáállás, Kata. – a doki már hangosan röhögött.
– Most viccel, doktor úr? Ilyen príma génállománnyal ez nem pozitív hozzáállás, hanem tudományosan megalapozott váromány! De egyébként is tárgytalan a dolog, mert a férjnek természetesen esze ágában sem lesz elhagyni egy ilyen genetikai szupercsodát, mint én vagyok – itt már én is röhögtem.
– Teljesen igaza van, Kata!
– Akkor viszlát, doktor úr.
– Viszlát. Ha esetleg terhes, mindenképp jelentkezzen. Akár 10 év múlva is.
Na persze… azt aztán lesheti. Vagy ugye ki tudja???
Oldal ajánlása emailben
X