A félkarú szuperhős

2011 január 12. | Szerző: lustanyu

 A férj szerint ha mama ötven évvel ezelőtt születik, akkor most egy nagyvállalat marketingigazgatója lenne. (Persze csak ha használná a műfogsorrögzítőjét…) Hehe, meredek igaz? Nem ilyen kép élt bennetek mamáról… 

Mindez a félkarú szuperhős miatt van. Mama ugyanis kikukázott a pincéjéből egy ezer éves G.I. Joe-t, ami olyan szar állapotban van, hogy annak idején nem tudta eladni a lengyel piacon. Sajnos a többi régi játékunk nem volt ilyen szerencsés, tesóm hatalmas playmobil katona-készlete és a régi giga doboz legónk azonnal mama saleses (vagy inkább orgazda???) hajlamainak áldozatául esett. Apám őrjöngött, amikor kiderült, hogy a megőrzésre hozzá vitt dolgok szinte azonnal a mezőkövesdi piacra vándoroltak. Szóval a veteránnak hiányzik az egyik keze és olyannyira meglazultak az „ízületei”, hogy folyton térdre rogy, ha pedig egy kicsit megrázod, keze-lába jár, mint egy parkinson kóros marionett-babának.

De mama úgy varázsolta elő a rokkant harcost a teszkós szatyorból, mintha kincs lenne. „Marcikám, na mit hozott neked dédi?” Majd elővette az ütött kopott torzót és olyan titokzatos arcot vágott, mintha az egy Miss Chérie Dior parfüm lenne (oké, a gyerek valószínűleg nem így látta): „Idenézz, egy félkarú szuperhős!”- kiáltott fel kezét a szája elé kapva a nagyobb hatás kedvéért. Marci azonnal abbahagyta amivel éppen foglalatoskodott és érdeklődve nézegette a jobb napokat élt G.I. Joe-t. „Nincs meg az egyik keze.” – közölte tárgyilagosan. Mama suttogásra váltott: „Ellőtték neki a harcban! Ő egy igazi harci sebesült!” A 3 éves izgatottan nézte a torzót, majd hosszasan sugdolóztak mamával – gondolom mindenféle háborús eseményekről.

Nem is akarom ragozni, de a lényeg, hogy a félkarú szuperhős Marci egyik kedvenc játéka lett. Időnként előveszi és elmeséli nekem, hogy miért hiányzik az egyik keze: bombatámadás érte, beszorult egy kukásautóba, leharapta egy félelmetes oroszlán, a Lilcsi odaadta egy madárnak, egy rettenetes félszemű török bosszúból levágta, de tegnap miközben a félkarú szuperhős a pacává mosódott arcával pihengetett a (méregdrága) playmobil házikóban egyszercsak azt mondta: „Anya, az lehetséges, hogy a félkarú szuperhősnek egyszerűen csak letört a keze a szatyorban?” „Nem drágám. Az nem lehetséges.” –mondtam, mert nem akartam, hogy csalódjon. Marci megkönnyebbülten sóhajtott fel és ismét csodálattal nézett a háborús sérültre. De nem nyugtatta meg a magyarázatom: ”Lehet, hogy mégis a szatyorban tört le neki, de az csak azért lehetett, mert a dédi mellé csomagolt egy óriási dühös tigrist! A tigris leharapta a kezét, de a félkarú szuperhős meg felfalta a tigrist amíg megérkezett a dédi a papáékhoz.” – na ezen a ponton mondta a férj, hogy mama zseniális. Nem elég, hogy egy kidobásra ítélt kis vacak kiütött minden klassz játékot, a 3 évessel még azt is elhitette, hogy egy tigrist is hozott neki…

Hát nem csodásak a gyerekek? Gondoltam leírom, mielőtt kiperkáljátok azt a rengeteg pénzt a PS2-re. J

Marci teológiai és állatgyógyászati problémái

2011 január 10. | Szerző: lustanyu

 Marci: Anya, azt hiszem a Jézuska hazudott a rómaiaknak, amikor azt mondta, hogy ő Isten fia, mert az ő apukája József volt. Igaz? 

Én: Hát… öööö…. (bevallom nem voltam felkészülve, hogy előadást tarsak egy háromévesnek a szűznemzésről… meg ha őszinte akarok lenni, nem is értem igazán) 

Marci: Nem baj. A lényeg az, hogy az Istenke végül leszedte a keresztről. József meg közben csak vacsorázott. (Azt hiszem itt valami képzavar keletkezhetett a fejében az apostolokkal) 

Én: Kicsim, a papával templomban voltatok? 

Marci: Igen. De hogy jön ez most ide? 

Más… 

Én (zengő alt hangon): Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja, síppal, dobbal, nádihegedűvel. 

Marci (hosszas töprengést követően): Elég buta ez a magyar gyerek. Inkább egy orvosi felszerelést kellett volna elővennie és beragasztani a szegény gólya lábát. 

Én: (hosszas előadás a muzsika gyógyító erejéről) 

Marci: inkább mégis a doktorbácsihoz kellett volna vinni.

Én: igazad van kicsim. Vagy doktorbácsihoz kellett volna vinni, vagy anyának szólni. 

Az az igazság, hogy a Lili következő szemre/fejre/orra esésének alkalmával jobban szeretném, ha nem a játékdobját vagy játékfurulyáját venné elő, hanem nekem szólna. Na nem mintha attól félnék, hogy nem veszem észre, hogy elesett a Lili, hiszen úgy visít, mint egy malac, de el tudjátok mindezt képzelni dobkísérettel??? Szó nem lehet róla. 

Arról nem is beszélve, hogy a gyerek most emiatt a hülye dal miatt állatkínzó köcsögöknek tartja a török gyerekeket. (Szóval a dal még rasszista is) Legalábbis a múltkori “Anya, a Lili már megint olyan rossz, mint egy török!” felkiáltásából ezt vettem ki. És én még amiatt paráztam, hogy a Quimby dalok, amiket mostanában egyfolytában hallgatni akar (csak a nagybőgő miatt) rossz hatással lesznek rá. A gyerekdalok veszélyesek csak igazán… 

Úgy tűnik, tavaly sem valósultam meg.

2011 január 3. | Szerző: lustanyu

 Szóval ez nem egy blogbejegyzés, hanem egy régebbi cikkem  (Minerva Capitoliuma 2010/XI.), amit most bekopizok, mert az újévi fogadkozási hullámban egész aktuális. Blogba illő sztorim is van bőséggel, csak írni nem tudok, mert a tüszős meg a fülkürtgyulladt egészen lefoglal. 

Amikről mindenképp írnom kell: 7 dolog magamról (amit már több blogdíj kapcsán is megígértem), Vattacukor kérdésére a választ, a gyerekek betegeskedése kapcsán egy szégyenteljes gondolatról, na és az én újévi fogadalmaimról. (Igen, javíthatatlan fogadkozó vagyok) 

Most megyek fület melegíteni. (Ami szerintem egyébként szart sem ér.) 

“Volt az életemnek egy szakasza, amikor sehogy sem találtam a helyem, tengtem-lengtem, csapódtam jobbról balra, meg vissza és kifejezetten elégedetlennek éreztem magam. Aztán egyszer csak úgy döntöttem, elég a kesergésből: „Megvalósítom én Önmagam!”- mondtam magamnak, miközben várakoztam a kedvenc büfémben, hogy megvegyem a kedvenc Ekler fánkomat. „Na de ki az az Önmagam?” – kérdezett vissza az, aki kétségkívül nem volt Önmagam, mert ha az lett volna, nem kellett volna megvalósítani. „Hát valaki, aki egyértelműen vékonyabb 15 kilóval, ráadásul a testzsírszázaléka is sokkal kevesebb, sikeres a hőn szeretett munkájában, harmóniában él, nem kesereg, hanem egészségesen táplálkozik, fehér húsokat eszik zöldsalátával és szépen vasalt fehér ruhában meditál, vagy keményen sportol, nem szív el napi másfél doboz cigit, ráadásul van egy klassz pasija is.” – Húha, Önmagam aztán jó magasra tette a lécet, lesz mit átugorni. – töprengtem ráérősen, miközben a mennyei Ekler fánk tetején lévő cukormáz ismerősen szétolvadt a számban, amikor hirtelen ráébredtem, hogy Önmagam nem is ehet Ekler fánkot, mert az Ekler fánk kifejezetten hátrányosan befolyásolja az ember testzsírszázalékát. Oké, mivel az nem lehet, hogy ma se valósuljak meg, mellkastájéki határozott szorítást érezve ugyan, de kidobtam a bűnöst és felhívtam a konditermet, hogy időpontot foglaljak egy klassz kis másfél órás kardioedzésre. A nap végén gyújtottam egy piros gyertyát (na jó, egy cigit is, de mentségemre szóljon, hogy piros dobozos volt és rövid időn belül tényleg leszoktam) és némi szerelmet vonzó fehérmágia gyanánt pozitíve vizualizáltam mindenféle szuper helyzetekben a már megvalósult Önmagamat, miközben jóképű, melegszívű pasas arcába nevet fel boldogan, megnyer egy szócsatát a főnökével szemben és hasonlókat. (Oké, nem fehér ruhában tettem mindezt, mert bár felvettem, annyira szorított a gatya és annyira kihangsúlyozta a narancsbőrömet, hogy úgy döntöttem, fehér ruhában majd csak akkor meditálok, ha már megvalósultam.)

Hosszú és rögös út volt az önmegvalósítás folyamata, nem is akarom nagyon ragozni, de végül lefogytam, megnyertem pár szócsatát a főnökömmel szemben is és bár nem tudom pontosan, hogy a piros gyertyás-piros cigidobozos szerelmet bevonzó mágiának, vagy inkább egy netes társkeresőnek köszönhetően, de találkoztam a férjjel is, szóval egész jól alakultak a dolgaim. Épp a futógépen edzettem, amikor belém hasított, hogy mennyire hihetetlenül és rohadtul unalmas ez a kardioedzés, pláne minden másnap, mert nincs benne a világon semmi produktív és nekem alkotnom kell. Rádöbbentem, hogy nem vagyok Önmagam, mert én gyereket szeretnék, meg biztonságos otthont, fazekaskorongon kreatív mintázatú köcsögöket csinálni, vagy rekedt hangon énekelni underground lokálban, nem pedig idiótaként lihegve izzadni egy taposógépen és 20 másodpercenként az órát nézni, hogy mikor lesz már vége az edzésnek és mehetek végre haza. Otthon mondtam a férjnek, hogy meg kell valósítanom Önmagam, itt az ideje az alkotásnak, a családalapításnak, a köcsögözésnek. A férj az őt érintő résszel (család) egyetértett, de azt mondta, hogy ha „köcsögözni” akarok, üljek be az autóba reggel csúcsidőben és próbáljak átvergődni Pestről Budára, de ő ebben a kis lakásban semmiféle fazekaskorongot és egyéb sikamlós, nyálkás agyagtárgyat nem hajlandó kerülgetni. Mivel mindig is úgy gondoltam Önmagamra, mint egy kompromisszumképes valakire, úgy döntöttem, alkotó folyamatnak megteszi a jóval kevésbé helyigényes selyemfestés is.

Aztán megszülettek a gyerekek és amikor a fél éves állandó éjszakai keléseinek köszönhető krónikus alvásdeficittől egyébként is leharcolt állapotban a két és félévesem ipari méretű hisztériája elől bemenekültem a fürdőszobába, befeküdtem az üres fürdkőkádba meredten bámulva a csempén egy koszfoltot, megint rádöbbentem, hogy még soha a büdös életemben nem voltam kevésbé Önmagam. Kicsúszott a talaj a lábam alól, eltűntem valahol a homokozó, a szoptatás és hisztikezelés által körülhatárolt Bermuda-háromszögben és ezt már nem lehet visszahozni egy kis selyemfestéssel, vagy meditációval, amit egyébként sem tudnék kivitelezni (nemhogy fehér, de még tiszta ruhában sem) mert a napomnak nincs olyan része, amikor egy fél órányi nyugtom lenne. De ha véletlenül lenne, akkor sem meditálnék, hanem kávéznék valami pletykalappal a kezemben, ami egy sekélyes, értéktelen tevékenység és nem méltó Önmagamhoz.  Hirtelen ott fekve, az önsajnálat jóleső ölelésében visszatértem a kezdetekhez, ahonnan ez az egész indult, és baromira hiányzott egy isteni Ekler fánk, főleg az a jó cukormáz a tetejéről.

Aztán este nagy nehezen ágybadugtuk a gyerekeket és elkezdtem volna mesélni a férjnek, hogy be fogok iratkozni valamilyen tanfolyamra, mert meg kell valósítanom Önmagam, amikor rájöttem, hogy ez egy nagy marhaság. Hiszen már régesrég megvalósultam! Kábé 32 éve megvalósítottak a szüleim és azóta folyamatosan és töretlenül Önmagam vagyok. (Leszámítva azt az egyetlen alkalmat, amikor nagyon berúgtam, de arról igyekszem elfeledkezni.) Hol kövéren, hol vékonyan, hol meditálva, néha kibukva, esetenként egy üres fürdőkádban fekve teljesen tanácstalanul, mind-mind Önmagam, mert ezek nélkül tutira nem lennék az, aki vagyok. Miután ezt így megbeszéltem magammal, lehullott rólam az  önmegvalósítás kényszere okozta frusztráció és a Nagy Beszélgetés helyett lementem a boltba egy pletykalapért.

–          Te most tényleg kávét iszol este fél 10-kor?- kérdezte a férj döbbenten, miközben letelepedtem a „szakirodalommal” és a gőzölgő feketével a kanapéra.

–          Ssss! Épp önmegvalósítok. És egyébként is koffeinmentes.” 

Egy hosszú poszt a Karácsonyról

2010 december 29. | Szerző: lustanyu

 Éppen az étkező padlóján fetrengtem, hogy kicsit
kiegyengessem a hátamat, amikor váratlanul megszólalt a férj 23-án, hogy legyen
pirítós a szentestei menü. Én kötelességtudóan ellenkeztem, mert bár pirítósban
verhetetlen vagyok, szenteste csakis valami gasztronómiásat lehet enni, mint
fehérborban párolt vajhal sütőtökhabbal (brrr), meg hasonlók, de bevallom, hogy
a végiggürcölt 23-a után teljesen abnormális ötletnek tűnt, hogy másnap
habzsákból nyomkodjak különleges burgonyakölteményeket kifele a sütőpapírra,
így a férj ötlete több, mint csábító volt.  Nem mintha nem tartanám fontosnak a hazai
ízeket, meg az ünnep hangulatát, meg a gyönyörűen terített asztalt, de hol van
az megírva, hogy a melegszendvicset nem ehetjük meg szép tányérból és nem
morzsázhatunk belőle az arannyal átszőtt fehér damasztabroszra??? Na ugye, hogy
sehol! A férj látván a gasztronómia (értsd kötelességtudat) küzdelmét a
lustasággal, tökéletes szpícset nyomott le a Karácsony igazi hangulatáról,
aminek nem része a lisztes hajú és orrú, kipurcant háziasszony, hanem az
együttlét a fontos, hogy közösen játszunk a gyerekekkel, valamint úgyse lesz
időm főzni, csak neurotikus sebességben, mert anyóséknál ebédelünk és 4 előtt
nem érünk haza. Leküzdöttem a kényszert, hogy indiánszökdellve
körberohangásszam a lakást és minden szobában nyomjak egy melldöngetős
Tarzan-üvöltést annak örömére, hogy nem kell főznöm, és megadón sóhajtottam
valami olyasmit, hogy „de akkor mi lesz azzal a drága busával, amit már
megvettem”. A férj azt mondta, fagyasszuk le, a gyerekek meg én úgyis utáljuk a
halat, ő eszik az anyjánál, aztán otthon nyugtot akar, nem idegbetegen halat
pároló roncsot, és különben sem akarja végighányni a szentestét, mint tavaly.
Így lefagyasztottam a pontyot (naná, hogy nem vettem semmiféle busát) és nagy
kegyesen beleegyeztem a férj által rám erőltetett karácsonyi semmittevésbe.
Esküszöm, hogy már a hátam se fájt annyira.

Most biztosan sokan megvetően rázzátok a fejeteket, hogy ez
azért tényleg a lustaság csúcsa, de még ne írjatok le teljesen, mert nem
mondtam el, miért is fájt a hátam. Hát azért, mert a 23-át végig sütöttem. (Ami
ugye nem nagy kunszt, mert az átlag magyar háziasszonyok 95%-a ezt csinálja)
Délelőtt adtam a Harácsonynak, mert bár nálunk teljes a Jézuska-power, a
flódninál finomabb (és babrásabb) süteményt nem tudok elképzelni. Marci viszont
vérig sértődött, amiért nem engedtem, hogy a flódniban segédkezzen, ezért
fájdalomdíjként gyorsan összedobtam egy adag mézeskalácsot, hogy legalább
délután elmaszatolhasson vele a gyerek. Ennek köszönhetően azonban egész
délután is a gyúródeszka felett álltam és Marci playdooh gyurmakészletével
különleges karácsonyi elefántokat, krokodilokat, zsiráfokat, meg hasonlókat
szúrtunk ki a mézeskalácsból, hogy aztán mind amorf alakúra dagadjanak a sütés
közben és úgy nézzenek ki, mint a sült amőbák, kivéve az elefántot, ami a
hosszú ormányával kifejezetten egy heresérvvel társult péniszre emlékeztetett.
Mi magunk pedig igazán elcseszett péknek néztünk ki, mert amikor Marcinak azt
mondtam, hogy „Na most szórd meg liszttel”, amit egyértelműen az éppen nyújtás
alatt álló tésztára értettem, ő úgy értette, „Na most szórj meg liszttel!” amit
lelkesen meg is tett, jó marék lisztet szórva a fekete pólóm közepére.

Ráadásul Marcit paranoiás képzetek gyötörték a Jézuska miatt,
így jelentős időm és energiám ment el a következő párbeszéd hozzávetőlegesen
56X-i lefolytatásával:

–         
Karácsonykor
jönnek oroszlánok?

–         
Nem,
kicsim.

–         
Borzasztóan
dühös, nagy-nagy farkasok? (Az ovival a Péter és a farkas című előadáson
voltak)

–         
Nem,
kicsim.

–         
Egyéb
vadállatok?

–         
Semmilyen
vadállat nem jön.

–         
Szelíd
állatok sem?

–         
Én
nem hiszem… Esetleg egy muslica tévedhet ide arra a fél rohadt banánra, amit
tegnap meghagytál.

–         
A
muslica rámtámad?

–         
Nem
drágám. – itt már megbántam a banános poént. – Az oviban sem volt semmi ijesztő
a Karácsonyban, igaz? Ott is mennyire féltél, aztán csak egy szép
gyertyagyújtás volt…

–         
De…
de…  most sem rám gyújtják a gyertyát?  Én nem fogok meggyulladni?

–         
Nem.

És ez így tovább, kezdve az egészet az oroszlánnal… Szóval igazán
kipurcantó volt az egész nap. Marci nagyon szereti az egész Jézuska-jelenséget,
ugyanakkor szeretné távol tartani magát annak minden eshetőleges fizikai
megvalósulásától. (Értsd: be van szarva, hogy véletlenül összefutnak.) Ezért
nálunk a Jézuska nem azt jelzi a csöngetéssel, hogy itt járt, hanem azt, hogy
most már egész biztosan elment, ráadásul hogy a gyerek méginkább megnyugodjon,
az egész Jézuska-játékosztós történet idejére elhagytuk a lakást és a folyosón
várakoztunk.

Végül az egész huszonnegyedike kiválóan sikerült. Szuper volt
anyóséknál (ráadásul vittem egy valag sütit, így anyósom ”Katikám, két gyerek
mellett még ezt mind megsütötted???” csodálkozásától egy született
háziasszonynak is érezhettem magam ), szuper volt itthon, (bár a gyerekek
annyira izgatottak voltak, hogy végül még pirítóst sem vacsoráztak), aztán
szuper lett Egerben is a Karácsony. (Azt inkább hagyjuk, hogy mama miket adott
elő újfent, de annyit elárulhatok, hogy sógornőm és én is két teljesen
egyforma, férfi műbőr autóstáskát kaptunk.)

Most viszont már semmi nem szuper, mert Marci tiszta takony,
Lilinek tüszős mandulagyulladása van, én meg készülök kiváltani a 2011-es
bérletemet a fülészetre. 

Soha többé nem leszek Tom!

2010 december 16. | Szerző: lustanyu

Az egész úgy kezdődött, hogy a férjjel „mi voltál előző
életedben”-t játszottunk kínunkban, mert a gyerekek nem akartak elaludni. Ami
azért vicces, mert egyrészt nem is igazán hiszünk benne (de azért ugye kizárni
nem lehet), másrészt mert érdekes módon soha senki nem volt előző életében
közepesen csúnya, hatalmas orrú földműves parasztasszony, esetleg csípőficamos
köcsög uzsorás, hanem minimum Napóleon, vagy Nero egyik szeretője. Szóval a
férj azt mondta a játék során, hogy én előző életemben biztosan rajzfilmfigura
voltam. Kérdeztem, hogy arra a dögös-bögyös vörösre gondol-e a Roger Nyúlból,
de ő volt olyan pofátlan, hogy felröhögött és azt mondta, hogy inkább Tomra a
Tom és Jerryből.

Azt mondja a férj, hogy az utolsó, aki tudomása szerint
elcsúszott egy banánhéjon, az Tom volt, ezért lát kettőnk között rokonságot.
Oké, tényleg elcsúsztam egy banánhéjon. De most komolyan, ki az az elvetemült,
aki az Aréna parkolójába beparkol, a kocsijában megzabál egy banánt, majd a
héját kidobja a flaszterra és továbbhajt??? Abszolút nem gondolom, hogy az
ilyen helyeken az embernek számítania kellene elhajított banánhéjakra, ezért
villámgyorsan kiszálltam, léptem egyet és azonmód dobtam egy dupla leszúrt
Rittbergert (ami azért hülyeség, mert igazából minden Rittberger leszúrt),
vagyis ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor szimplán seggre estem, a fejemet
pedig belevágtam az autóba. De nem volt vészes, mert ugyanazzal a mozdulattal
fel is pattantam, és régi szertornás múltamból reflexszerűen készültem egy
gyönyörű befejező alapállást felvenni kiemelt mellkassal és szépen kifordított,
magasba lendített kézfejekkel, amikor is láttam, hogy a kutya nem vette észre.

Mondtam a férjnek, hogy banánhéjon seggre esni csak akkor
ciki, ha legalább ketten látják, ezért nem jogos  a Tomja, de ő azt mondta, hogy összességemben
hajlamos vagyok a szétszórtságommal, eleséseimmel és mobilelhagyásaimmal
rajzfilmfiguraként viselkedni.

Ami sajnos igaz. Márpedig én nem leszek rajzfilmfigura
–hacsak nem az a dögös-bögyös a Roger Nyúlból – ezért most komolyan
elhatároztam, hogy gatyába rázom magam. Találtam egy blogot, ami a fly lady
programról szól (még mindig nem tudok linkelni: http://charmed.animehq.hu/blog/flylady-program/) és frankón a magam fajta
szervezetlen idiótáknak is a szájába rágja, hogy mikor mit kell csinálni.
Napról napra építem fel a rutint. Már a tizenegyedik napnál tartok és nagyon
jól megy, különösen szimpatikus, hogy be kell állítani egy stoppert és csak 2
percig kell rendet rakni a kritikus területeken, ha lejár az idő, egyszerűen
úgy kell hagyni. Teljesen nekem való, mert bármit bármikor úgy tudok hagyni.
Tele van listákkal, lehet pipálni. (Egyetlen zavaró dolog benne, hogy minden
rohadt este ki kell fényesíteni a mosogatót. Mégis minek??? Hozzávetőlegesen 30
másodpercen belül úgyis beledobunk valamit, amitől újra dzsuvás lesz… ) Szóval
az új évben itt aztán rend lesz, szervezettség, és senki nem fog seggre esni
semmin, szóval nem leszek többé Tom.

Az a dögös vörös meg azért jut folyton eszembe, mert a
gyerekek betegségének idején 3 napra visszaköltöztem a 60-as évekbe.
Végignéztem 2 évad Mad Ment, és életemben először kicsit megbántam, hogy
lefogytam, mert elfojthatatlan kényszert éreztem arra, hogy Joan Hollowayként
mindenhol domborodva, dús idomokkal grasszáljak mindenféle reklámirodákban.
Aztán elmúlt, mert rájöttem, hogy Joan Holloway dús idomai valóban
ellenállhatatlanok azokban a kurva drága dizájnerruhákban, én viszont itthon a trenyámban
úgy néznék ki, mint a teknőből kidagadó tészta. (Bár mivel a férj 14 kilóval
húsosabban ismert meg, lehet nem bánná.) Sz’al jó ez így, ahogy van, de ha
véletlenül felszednék egy jópár kilót, az is igazán klassz lenne, mert akkor
meg vonulhatnék a széles hátsómat riszálva, szépen kirakott ringó mellekkel, mint Joan Holloway. 

Husimaci vs. Foltos Tehén

2010 december 7. | Szerző: lustanyu

 Már egy csomószor megkaptam egy köremailt, amelyben a mentősök kérik, hogy mentsünk el a mobiltelefonunkban ICE1 és ICE2 és ICE3 néven számokat, hogy in case of emergency tudjanak kit értesíteni.

Eddig ellene voltam, mert nem szerettem volna, ha a férj ICE1 néven villog fel a mobilomon, de a mai nappal elképzelhető, hogy megteszem, bár a dolognak semmi köze nincs a mentősökhöz (remélem nem is lesz soha), viszont ha az ember a Zarában felejti a mobilját, nagyon fontos, hogy az eladókisasszonyok tudják, kit kell értesíteni az eseményről. (És itt meg kell említenem, hogy a zarás eladókisasszonyok nem teszik kapásból zsebre az ember mobilját, hanem megpróbálják visszaadni, amit ezúton is köszönök szépen.)

Az volt, hogy a hidegre Karácsonyra való tekintettel vásárolgattam és miközben azon méláztam, hogy mostanában mennyire elterjedt a Hanukarácsony kifejezés, ami szerintem béna, mert ha már összevonunk, akkor a Harácsony sokkal jobban kifejezné az esemény 21. századi fogyasztói multikulti lényegét (bár el kell ismernem, hogy kifejezetten illúzióromboló), hirtelen úgy döntöttem, hogy akár magamnak is összeharácsolhatnék egy jófajta szürke szoknyát. Hát így kerültem én a Zarába, ami bárkivel megeshet, még olyannal is, aki azt kamuzta a férjének, hogy a DM-be, vagy hasonlóba ment tejfehérje-mentes babakajáért.

Aztán a szürke szoknya több, mint borzalmasnak bizonyult, gyorsan lehántottam a fejemen keresztül, visszarántottam a farmeromat amit egyébként nem vettem le, csak letoltam a térdemig (emiatt esett ki a zsebéből a mobil) és rohantam a babakajáért, majd egy másik drogériában csatlakoztam a férjhez.

Egyszer csak csöngött a férj telefonja, ő pedig nagyon sokáig nézegette, meg engem is, de én ebből alig érzékeltem valamit, mert mindeközben ártatlan pofával mászkáltam körbe és különböző alapozókat kentem az arcomra, így csak annyit vettem észre, hogy a férj rohadtul csúnyán néz rám, megráncigálja a kabátomat és tagoltan, hogy jól halljam azt mondja a telefonba, hogy „Igen, én vagyok a Husimaci.” (Természetesen nem ez volt az igazi becenév, mert annyira nem fogom kiadni a férjet, hogy azt is leírjam, de nem volt kevésbé ciki.) Baromira nem értettem az egészet, hogy miért mondja a férj a telefonba a kettőnk privát kapcsolatában használatos elnevezését, de nem is nagyon tudtam koncentrálni, mert el voltam foglalva azzal, hogy a sok különböző árnyalatú alapozó miatt úgy nézek ki, mint egy foltos tehén. Miközben a képemet dörgöltem láttam, hogy egyre pengébb a férj szája, egyre dühösebben néz rám és olyanokat mond, hogy „Máris megyek”, meg „Azonnal ott vagyok”, mialatt megfogta a karomat és azonmód foltosan kiráncigált az üzletből.

Bementünk a Zarába, a férj egyből odament a pénztárhoz és mondta, hogy az előbb értesítették, hogy a felesége itt hagyta a telefonját, azt jöttünk átvenni. De az ott lévő kisasszonynak halvány fogalma sem volt róla, ezért elkezdett kérdezősködni a kollégáktól, mi pedig jól hallhattuk, hogy a másik eladócsaj félig röhögve valami olyasmit mondott, hogy „Ja igen! A Husimaci.” Szerencsére a férjnek van humorérzéke, ezért jó hangosan mondta, hogy „Husimaci vagyok és a feleségem telefonjáért jöttem.” Mire szinte mindenki röhögött, aki tudott az esetről, visszaadták a telefonomat és elmagyarázták, hogy sokáig gondolkoztak, hogy kit hívjanak fel, mert a híváslistában volt „Anya” elnevezésű is, de aztán mégis a Husimaci mellett döntöttek, mert látták, hogy azt alig pár perce hívtam. Alig győztem hálálkodni (tényleg kurva rendes dolog volt, hogy visszaadták), és rohadtul féltem, hogy mit fogok én ezért kapni a férjtől, de ő csak annyit mondott, hogy „ugye nem kell mondanom semmit?” Ami még rosszabb volt, mint egy lecseszés, mert a lecseszésnél tudtam volna replikázni… Így meg csak összehúztam magam kicsire és némán ballagtam mellette a kocsi felé, a nagy izgalmak következtében teljesen elfeledkezve arról, hogy öt különböző színben pompázik a képem. (Ami egyébként azért van, mert a képzeletemben sokkal barnább a bőröm, mint valójában, ezért öt különféle sötétségű izét kenek magamra, mire kiderül, hogy még mindig a legvilágosabb a jó)

Aztán már az autóban ülve észrevettem és a férjre kiáltottam, hogy miért nem szólt, hogy úgy mászkálok, mint egy foltos tehén? Erre elröhögte magát, elővette a mobilját és átírta benne a nevemet Foltos Tehénre. Azt állítja, hogy bemegy a munkahelyemre és az elnökségen fogja elhagyni… Persze csak blöff, mert valójában még viccből sem lenne képes elhagyni a telefonját, annyira össze vannak nőve, mindenesetre roppantul idegesít, hogy az eddigi kedves becenevem helyett a férj telefonja mostantól azt fogja mondani jó hangosan valahányszor én hívom, hogy Foltos Tehén. Angolos kiejtéssel. Akkor inkább leszek ICE2, el is küldöm neki azt a köremailt, bár inkább mégse, mert a férj nagyon utálja a hoaxokat. 

A gyerekeket nem szabad összehasonlítani

2010 november 30. | Szerző: lustanyu

 Szóval a gyerekeket nem szabad összehasonlítan. Alapdolog, ezt mindenki tudja. Naná, hogy mégis megteszem, de nem tehetek róla. Családi videókat nézegettünk a minap a férjjel, és tátott szájjal, lezuhant, mellkast súroló állkapoccsal bámultam, amikor a Lilcsi korú Marci mondatokat mondott, közölte, hogy épp kettő lufi van nála (és tényleg), valamint hogy neki kettő papája van. A Lilcsi is nézte egy darabig, majd közölte, hogy „fffáá” és elment, hogy kiröhögje a villogó karácsonyfás ablakdíszt aznap épp ötvennegyedjére. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy a Lilcsi ostoba, csak azt, hogy kevésbé jellemző rá a numerikus érdeklődés, viszont szereti halálra röhögni magát egyáltalán nem vicces dolgokon, mint ablakdísz, működésben lévő mosógép, vagy plüsselefánt. (Jesszuskám, így leírva elég furán hangzik.)

Valamint remélem, hogy a Lilcsi hallásával nem lett semmi probléma a folyamatos fülgyulladásoknak köszönhetően, de az utóbbi időben feltűnt, hogy bizonyos magánhangzókra kifejezetten pikkel. Az „i” betűt például semmi pénzért ki nem ejtené a száján. Gyakran előfordul, hogy kibányássza Marci valamelyik használt alsógatyáját a szennyesből, avantgárd alakzatban a fejére húzza, a tükörhöz rohan, majd önmaga gyönyörűségétől elaléltan puszit ad a tükörképének, elnyújtott sóhajjal magára mutat, majd azt mondja: „Lálá”. Én megerősítem, hogy igen, ott van Lili, majd rám néz és kijavít, hogy „Lálá”.

Persze most, hogy jobban átgondolom, vannak kivételek is. A múltkor az én egyik terhesség alatti (értsd gigantikus) melltartómat biggyesztette magára úgy, hogy a kosarak a fülét takarták, (kábé úgy nézett ki, mint Leila hercenő fromatervezett hajvédő zuhanyzósapiban), jött ki nagy örömmel, én természetesen kiröhögtem és mondtam, hogy az nem fülre való, hanem cicire. Erre hozzám lépett, mindkét tenyerével erőből mellen vágott, hogy csak úgy csattant és rám ordított, hogy „cicaaaaa”. Amiben legalább egy „i” betű azért volt.

De a boci nála azt mondja, hogy „Bááá”, a csacsi meg azt, hogy „Á-ááá”. Igazából most tudatosul, hogy nem arról van szó, hogy negatívan diszkriminálja az „i” hangot, hanem arról, hogy pozitívan az „á”-t.

Na mindegy, ott tartottam, hogy felesleges összehasonlítani őket, mert mondta a férj, hogy „Minden gyerek másban erős, például… például…” és itt szünetet tartott, mert szerintem példával szerette volna szemléltetni, hogy miben is jobb a Lilcsi, de ez azért nem ment olyan könnyen, mint gondolta. És amíg a férj gondolkodott, Marci előhozta a kínai piacon vett játékgitárját, gordonka tartásba helyezte és a húrok helyén lévő zongorabillentyűkön hiba nélkül elzongorázta a „boci boci tarkát”. A férjnek egyfelől leesett az álla a három éves zenei teljesítményét illetően, másrészt teljesen megakadt a Lili erősségeiről tartott szónoklatban.  Amikor is hirtelen Lili odament Marcihoz, taszajtott rajta egyet, „Gááá” harci kiáltással elvette tőle a gitárt, majd apró lábait villámgyorsan szedve eltűnt vele a szobában, hogy boldogan nyomkodja a gombokat mindenféle koncepció nélkül, a hoppon maradt zenei tálentum pedig csak állt ott hangszerétől megfosztva, tátott szájjal.

És én teljesen megnyugodtam. Hát ez az ő erőssége! Ő az érdekérvényesítés nagymestere, a manipuláció érdemes művésze! És erre születni kell. (Míg lássuk be, hogy azt  könnyen meg lehet tanulni, hogy a Báá az igazából Búú.)

Mondtam is a férjnek, hogy „Figyelj… tudod ugye, hogy a tesómnak pl. sokkal több esze van, mint nekem?” A férj kicsit értetlenül bólogatott (ami azért szarul esett, mert noha igaz, azért a megadó helyeslés helyett mondhatott volna valami olyasmit, hogy „Drágám, neked viszont jobb a logikád/humorod/főzőkéd), aztán hirtelen vette az adást, mert hiába tudja a tesóm fejből, éjszakai negyedik ébredést követően is azonnal Caligula lovának a becenevét is, semmivel nem érvényesült könnyebben a nagybetűsben, mint én. A férj arcán nyugodt vigyor terült el, és a még mindig mamlaszként álldogáló Marcihoz fordult: „Menjél kicsim, szerezd vissza tőle a gitárodat.”   

Ez egy kifejezetten rosszkedvű bejegyzés

2010 november 27. | Szerző: lustanyu

 –          Anyuka, a gyerek fülét mindennap legalább ötször kell melegíteni. Fülenként körülbenül 5-10 percig. (Fölészorvos 1)

–          Anyuka, a gyerek fülét nem kell melegíteni, mert csak még jobban fellobban a gyulladás. (FO2)

–          Anyuka! Melegítse a gyerek fülét módjával, de utána 2 óráig ne vigye ki a szabad levegőre. (FO3)

 

–          Fújja ki a gyerek az orrát, alapos sterimar-fürdő, aztán antibiotikumos orrcsepp! Nagyon fontos!!! (FO1)

–          Gyakorlatilag a fülgyulladást a mandula megnagyobbodása okozza, mert elzárja a fülkürt szellőzését, tökéletesen lényegtelen az orrcseppezés, odáig úgysem jut el semmilyen csepp. (FO2)

–          Anyuka! Engem nem érdekelnek a cseppek! Inkább azon kéne elgondolkozni, hogy MIT nem akar a gyerek meghallani??? Testvér viselte meg, esetleg óvoda?  (FO3)

A gyerek határozottan nem akarja meghallani, hogy rakja helyre a játékait, valamint elképzelhető, hogy megviselte a tesó érkezése, mindenesetre elég nagy meló lenne most már a Lilcsit visszatuszkolni érkezési pozícióba. Csinálunk külön programokat Marcival, apás-fiús, anyás-fiús dolgokat, mindent meghallgatok, amit mesél, ennél többet nem tudok tenni. Nem óhajtom innentől feltűnően leszarni a Lilcsit. (Naná, mintha a Lilcsi valaha is engedné, hogy leszarják)

–          Akkor most adnék egy kis érzéstelenítő cseppet, és felszúrnám a gyerek mindkét fülét. (FO1)

–          Tökéletesen jól tette, hogy nem engedte a felszúrást, a világon semmi szükség rá, hiszen a gyereknek még csak hőemelkedése sem volt, a fülét nem fájlalta, antibiotikummal szépen helyre fog jönni. (FO2)

–          A felszúrást és az antibiotikumot is ellenzem. Gondolkozzon el, hogy volt-e valami, amire a gyerek számított, de nem kapta meg. (FO3)

Nyilván volt. A múltkor határozottan nem engedtem, hogy vacsora helyett három túró rudit egyen meg. Valamint megtagadtam az én kicsi pónim megvásárlását is, és nem azért, mert idétlen (és buzis is), hanem azért, mert még nincs Karácsony.

–          Anyuka, a gyerek beszedett 3 üveg antibiotikumot és csak ötven százalékos lett a füle, nyugodtan menjen közösségbe, mert ezen a betegségen ha két hét otthonlét nem segített, akkor három sem fog.  (FO2)

–          Hatalmas hiba volt közösségbe vinni a gyereket, mert bár ő maga nem fertőz, a füle még nem tökéletes, bármit összeszedhet és romlani fog az állapota. (FO1)

–          Anyuka, maga alapdolgokkal nincs tisztában. (FO3)

És itt anyukánál valami elszakad…

–          Ismeri maga a 4/1998. jogegységi határozatot a dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás gyakorlati értelmezéséről? – kérdi higgadtan, FO3 pedig csak néz.

–          Semmi baj, hiszen ön nem szakvizsgázott jogász.- folytatja –  Én az vagyok, ezért ismerem. Viszont én meg nem vagyok szakvizsgázott gyerek fül-orr-gégész, ezért halvány gőzöm sincs arról, hogy a domború és homorú dobhártya mit jelent, nem értem az opálos és a fényes közötti különbséget és a bar-ról nem a nyomás jut eszembe, hanem egy kocsma, ahol isteni barna söröket szolgálnak fel. Ily módon kénytelen vagyok elhinni, amit az orvosok mondanak, ugyanúgy, mint bárki más, akit valamivel megvádolnak, kénytelen bízni abban, hogy a bíró/ügyész/ügyvéd érti a dolgát. Próbáljuk meg ennek tükrében  folytatni a kommunikációt.

Az utolsó párbeszéd csak anyuka fejében zajlott le… Az ember ugyanis behúzza fülét-farkát, ha olyasvalakivel áll szemben, aki egy bökőt döfhet a gyereke dobhártyájába…

Kár, hogy nem árulnak fülészet-bérletet. 45 nap alatt 10 alkalom, nem kell bejelentkezni, nem kell várakozni, a család bármely tagja igénybe veheti. Őszintén szólva nagyobb esélyem lenne lejárni, mint a hasonló paraméterekkel rendelkező fitnessz-bérletemet. 

El vagyok keseredve. Aggódom, sajnálom a gyerekeket, de sajnálom most már magamat is, mert öt hete nem voltam máshol, csak boltban, meg gyerekorvosnál, több mint a  fél gyedemet pedig a patikában hagytam. Ráadásként még a patikus is lekúrt, mert a Lilcsi meggyűrte az egyik receptet, így azon vettem észre magam, hogy lázasan, két szintén lázas gyerekkel a nyakamban ordítok egy patikussal, hogy “Ne szóljon bele az életembeee!”.  Legközelebb már vidámabbat írok, mert olyanok is történtek, csak most nem annyira látom meg őket. 

Bizonyos dolgokat nehéz lerajzolni

2010 november 10. | Szerző: lustanyu

 

főállású ápolónénivé…

Ha az elmúlt két hetet szeretném
összefoglalni, az nagyon sokáig tartana, ezért szemléltetésképpen inkább csak röviden elmesélem, hogy tegnap összepárosítósat játszottunk
Marcival, aki gyorsan megtalálta, hogy a cipő párja a cipőfűző, a nyakörv párja a
kutya, stb, de csak állt tanácstalanul és bámulta a porszívót.

–         
Kicsim,
hát mire való a porszívó? – biztattam.

–         
Várjál
már, anya! Keresem, keresem… de ezek elfelejtettek fikát rajzolni.

A szőnyeg, mint lehetséges opció már fel sem merült. (És nem,
nem azért, mert keveset takarítok.) Hosszasan győzködtük egymást. Én arról szónokoltam, hogy a porszívó eredeti rendeltetése a szőnyeg pormentesítése, ő pedig arról győzködött,  hogy készítsek egy új memóriakártyát és rajzoljak rá fikát. (Ami egyrészt ocsmány, másrészt nem is tudom lerajzolni) Igazából nem tartottam hülyeségnek a gyerek igényét, mert teljesen logikus, hogy ha valaki napi 10X látja a porszívót orrot szívni, és hetente 3X (oké, kétszer) szőnyeget tisztítani, akkor jogosan várja el, hogy valaki updatelje a memóriakártyákat. 

 Szóval volt itt kétoldali arcüreggyulladás,
mindkét fül gyulladása, kötőhártya gyulladás, láz, fekvehányás, szájpenész,
fuldokolva köhögés és hát orrszívó-porszívó minden mennyiségben. És még nem
vagyunk túl sajnos rajta…

Az angyali közbenjárás

2010 október 28. | Szerző: lustanyu

 Ma reggel 7 óra 56 perckor minden kétséget kizáróan angyalok
vezették a kezemet. Az volt ugyanis, hogy erősen késésben (eltelefonáltam
anyukámmal az időt) kezdtem meg a gyerekek öltöztetését, amikor is a ruhásszekrényt
kinyitva a földre zuhant Marci fekete kordgatyája. Ez még nem annyira angyali
beavatkozásnak tűnik, mint egy túlzsufolt és/vagy rendetlen ruhásszekrénynek,
de még nincs vége. Felvettem a gatyát, mondom ha már így kiesett, rá is adom,
majd öntudatlan állapotban random kihúztam egy pólót, aminek történetesen gallérja volt. Éppen
áthúztam volna a fején a szokásos polárpulcsiját, hogy az udvaron ne fázzon,
amikor ellenállhatatlan belső kényszertől vezérelve meggondoltam magam és egy
sötétkék kárómintás V kivágású pulóvert adtam rá, mondván egyszer-kétszer azért
mehet csinosan is az oviba.

Éppen 8:45-re estünk be az oviba,
mert nem számítottam rá, hogy az autónk az éjszaka folyamán jégheggyé változott,
és nagyon sok idő ment el a vakarászással. Már ott feltűnt egy loholó apuka,
aki futtában valami olyasmit morgott a mobiljába, hogy „ a zzistenit neki”, aztán
mit sem sejtve átöltöztettem a gyereket a trenyájába, amikor kérdezte egy anyuka,
hogy „Marci se szólt, hogy ma ünneplőbe kell jönni?” És elmesélte, hogy ma van
az óvoda születésnapja, aminek a tiszteletére valami táncház lesz 9-től, és az
ő kisfia se szólt, ezért testületileg kellett hazavonulniuk egy ingért az ovi
kapujából és csak az mentette meg attól, hogy a Lilcsi-korú kislányát
babakocsistul újfent fel kelljen cipelnie az x-edik emeletre, hogy pár szomszéd
a ház előtt bagózott és így vállalták a pesztrálást. (Azért a bagózásnak is
vannak jó oldalai, mint látjuk) Először elfogott a pánik, mondván teljességgel kizárt,
hogy 9-re visszaérjek két gyerekkel, meg egy inggel, amikor ránéztem a
kárómintás pulóverre, ami határozottan ünneplősnek tűnt, és mivel csak a póló
gallérja látszott ki, olyan volt, mintha ing lenne alatta. A mackót így gyorsan
lehántottam a gyerekről, visszaöltöztettem a vivős gúnyába, bár erősen
tiltakozott a pulóver ellen (naná, hiszen legalább 32 fok van az oviban), de
meggyőztem, hogy legalább egy kicsit bírja ki, amíg mindenki megjegyzi, hogy
ünneplőben jött, utána nyugodtan vegye le és ropja pólóba, és különben is, ha jövök érte, hozok
Dörmi kismackót. (Fujj, ezért a szénhidráttal lekenyerezésért mérges vagyok
magamra.)

Amikor távoztam, egy anyuka rohant
lélekszakadva az ovi utcjából kifelé. Persze lehet, hogy simán a munkahelyére
rohant, ki tudja. Az mindenesetre biztos, hogy nálunk reggel 7 óra 56 perckor
angyalok voltak a gyerekszobában és talán azt hiszitek, hogy az angyaloknak ilyen csip-csup hülyeségekre nincs idejük, csak nagy csodákra, most láthatjátok, hogy igenis van.

Ennek örömére elcsábultam egy
meggyes-vaníliás párnára, ami a cukrom miatt nem túl jó ötlet, de duplán is
ünnepeltem, egyrészt ugye az isteni beavatkozást, másrészt azt, hogy nagyon
okos emberek feltalálták a Vagothylt, ami szó szerint lerohasztotta a négy
napja a számban lüktetve fájó aftámat, ami miatt minden egyes falatnál a
könnyem csorgott. Azt mondjuk ne kérdezzétek, hogy maga a lerohasztás folyamata
milyen volt, elég ha annyit mondok, hogy majdnem odapisiltem a csempére, de
mindezek ellenére abszolúte megérte. Éljen. (Természetesen senki nem várhatja
el, hogy négy nap után az első fájdalommentes falatom egy teljes kiőrlésű müzli
legyen, totál jogos volt a meggyes párna)  Most megyek cukrot mérni, aztán ha szar lesz, nekifogok
tornázni.