Egy kritikáról, amelyet némiképp jogosnak tartok
2010 október 22. | Szerző: lustanyu
Szóval kaptam mostanában egy pár emailt (javarészt kulturáltat,
és egy nagyon nem azt) amiben kifogásolták az olvasók, hogy elijesztem a
rémtörténeteimmel a gyerekvállalás előtt álló nőket, és miért nem írok arról,
milyen csodálatos is az anyaság, miért mindig csak a nehézségekről.
Magamba néztem és kénytelen vagyok igazat adni. Azzal a
kiegészítéssel, hogy ezek nem rémtörténetek, hanem ténylegesen átélt hétköznapi
(talán egy kicsit realisztikusan megírt) események. Egyszerűen ilyen az élet
két gyerekkel. Remélem az mindenki számára egyértelmű, hogy a rajongásig imádom
a gyerekeimet és bízom benne, hogy egy nőt, aki igazán akar gyereket, nem lehet
néhány sztorival elijeszteni. Nem igaz? Hiszen ők is láttak már szupermarketban
őrjöngve hisztériázó gyereket, mégsem ijedtek el.
Nem tudom, miért nem írok többet az anyaság jó oldaláról…
talán azért, mert azt túlságosan is kézenfekvőnek tekintem. Szóval úgy vagyok
vele, hogy naná, hogy csodálatos, DE… és ennél a „de”-nél jönnek a történetek. Na
meg nem is vagyok az a csöpögős típus, aki jól le tudná írni, hogyan olvadt el,
amikor kicsi fiacskáját meglátta élete első ovis színházlátogatásakor az
ünneplő gúnyájában, pedig úgy szétfolytam, mint a vaj. (Erről jut eszembe, hogy
létre kell hoznom az Anonim Vajfüggőket és el kell mennem valami gyűlésre, mert
az már tutira kóros, hogy átlag kétnaponta felzabálok egy 10 dekásat, se
felvágottat, se sajtot nem eszem, mert elrontják a vaj ízét, valamint
vérvételre sem merek elmenni, mert látom magam előtt, ahogyan a kémcső oldalára
kicsapódik a vaj.) És akkor is olvadozom, amikor a Lili anyázik, főleg mert ő
hamarabb mondta az „anyát”, mint az „apát”, ami nagy elégtétel számomra Marci
után, aki már régóta apázott, míg engem csak úgy szólított, hogy „hö”. Itt is írhatnám, hogy milyen megható, ahogy a cuki babaillatával hozzámbújik, és azt suttogja, hogy “anya”. De ez hatalmas kamu lenne, mert kénytelen vagyok elmondani, hogy Lili az „anyát” egyfajta
babakáromkodásként használja, olyankor ismételgeti bömbölve, már-már
szitkozódva, amikor pipás rám és azt akarja, hogy vegyem fel.
Valamint az ovival kapcsolatban is nagyon jó tapasztalataim
vannak eddig, bár tartok tőle, hogy a múltkori kérdőívnél kicsit lebőgettem
magam, de akkor nem gondolkodtam, csak ikszeltem, mert a Lili mindig kukázik az
oviban és taknyos zsebkendőket tömköd random a gyerekek váltócipőibe, amit utána nekem
kell kiszednem. Szóval nem volt elég időm gondolkodni, az óvoda pedig feltett
kábé 14 kérdést, hogy értékeljem ötös skálán, hogy mennyire fontosak nekem különböző
dolgok, mint pl. kedves legyen a dajkaszemélyzet, minden nap legyenek a
gyerekek levegőn, mindennap olvasson mesét az óvónéni, elősegítse az óvoda
gyerekem irodalmi fejlődését, tiszta legyen az óvoda, a szülők a gyermekükkel
együtt látogathassanak könyvtárat, meg ilyenek. Egy kicsit hülyeségnek
tartottam a kédőívet, mert nem tudom, ugyan ki ikszelte be, hogy felőle lehet a
dajkaszemélyzet tapló a gyerekekkel… Ráadásul kedvem lett volna az egészet
áthúzni és ráírni, hogy „Leszarom, csak szeressétek a gyerekemet, amennyire
csak más gyerekét szeretni tudjátok. Könyörgöm. Légyszi.” Persze nem tettem,
ezért mindenhová négyest írtam (kivéve a könyvtárra, mert az tényleg nem
érdekel). Azért négyest, mert az 5-ös azt jelentette, hogy “nélkülözhetetlen
számomra”. Ha valami nélkülözhetetlen számomra, akkor azt jelenti, hogy elviszem
a gyereket, ha nem teljesül, nem igaz? Na most őszintén: nyilván fontos, hogy
legyenek a gyerekek sokat legyenek levegőn, de én leszek az utolsó, aki követ
dobál az óvónénire, amiért mondjuk a mínusz 10 fokban egyszer-kétszer nem viszi
ki őket. Valamint örülök nagyon, ha mesét olvasnak nekik, de mivel magamról
tudom, mennyire kifingatott már a végén APG összes kalandja, nem fogok
raplizni, ha az óvónénik egyszer-kétszer mesecédét tesznek be az alváshoz.
Szóval én ilyen megfontolásokból írogattam sok-sok négyest, amit lehet, hogy
majd úgy tekintenek, hogy leszarós anya vagyok, akit nem érdekel gyermeke
irodalmi fejlődése, pedig csak toleráns akartam lenni. Na mindegy.
Egyébként nagyon szeretem az óvónéniket (meg a dadust is),
tök jó a hozzáállásuk, nem paráztatnak, nem izélgetnek, nagyon toleránsnak
tűnnek, Marci meg szeret járni és engem csak és kizárólag ez érdekel.
Valamint volt még egy pár olyan email, amely kifogásolta,
hogy nem írtam le, mikor tette meg első lépését a Lilcsi, meg hogy mikor mondta
ki az első szavát, meg ilyenek. Mindenkit megnyugtatok, hogy (ahogy az évás riportból is
kiderült) teljesen lista és táblázatmániás vagyok, ezekről a dolgokról, plusz
más adatokról külön könyvet vezetek, azért nem írom a blogba, mert szerintem
az, hogy a Lili hízott 12 dekát, és azt mondta a nénire, hogy „nini”, csak
engem érdekel. Meg anyámat. De tán még őt se.
És ha már az Évánál tartunk, néhány kiegészítést teszek a
riporthoz.
1.
Természetesen
nem vágtam pofon a riportert, egyrészt mert nagyon jófej csaj volt, másrészt nem
érzek késztetést a hozzám látogatókat pofonnal köszönteni. (Ez alól kivételt képez
a postás, aki egyszer négyszer csengetett a kaputelefonon, mert mindig jött
valaki, akivel eldumálta az időt, rólam meg tudta, hogy itthon vagyok, és
felébresztette a gyerekeket.)
2.
Naná,
hogy rend volt! Egyrészt a férj segített összerámolni, másrészt azért ha tudom,
hogy jönnek hozzánk, össze tudom kapni magam. De sajnos a szétszórtság
genetikailag kódolt. A múltkor is amikor vittem a gyerekeket oviba (minden
alkalommal leizzadok egyébként), egyszerűen elfelejtettem a Lilcsire cipőt
húzni. Nagyon gáz. Csak az oviban vettem észre, hogy a totyogó gyerekem egy szál
zokniban lófrál.
3.
Láttam,
hogy írtatok negatív kritikákat a cikkről. Meg kell védenem az újságírót, mert nagyon
nehéz dolga volt. Csomót dumáltunk, de a nagy része nem igazán volt
nyomdaképes. 😉
És nagyon-nagyon megérte a riportot
bevállalnom, mert írhatok az Évába! Ha esetleg a mostani számot olvasta valaki,
a Multinacionális Zrt-ről remélem rám ismert. Persze nem blogstílusban nyomom,
mert az nem nyomdaképes, de legalább meglátjátok, hogy van egy
kulturált-disztingvált arcom is, valamint kipróbálhatom magam újságíróként (na jó, túlzásokba azért ne essünk) komolyabb témákban is. Nagyon örülök.
Na, elég pozitív bejegyzés lett? 🙂
OFF az otthonszülésről
2010 október 15. | Szerző: lustanyu
Nem szoktam ilyen témákban állást foglalni, mert a legtöbb gyerekkel-szüléssel kapcsolatos kérdésben az a véleményem, hogy mindenki csinálja meggyőződése szerint, de ezt most nem tudom megállni. Én senkit nem fogok lefikázni azért, mert EDÁt kér, és azért sem, mert át akarja élni a fájdalmat. Meg azért sem, ha esetleg programozott császárral szeretne szülni, mert honnan a jó búsból is tudhatnám, hogy miféle pánikérzések rohanják meg esetleg a természetes szülésnek még a gondolatától is.
Az otthonszülés védelmében tervezett élőláncnak azonban tutira nem leszek a tagja (vagyis nem voltam). Aki ismeri Marci történetét, az gondolom tudja, hogy miért. Én is szerettem volna gumilabdán rugózva vajúdni és bordásfalnak támaszkodva masszíroztatni a férjjel a keresztcsontomat, ahogyan azt a szülőpozíciók jógán tanultuk, benne volt a szüléstervemben, hogy mit hogyan szeretnék és vittem magammal a kórházba. A szüléstervemben nem szerepelt a „nagyon rossz a baba szívhangja, azonnali császármetszésre van szükség” mondat elhangzása… Gondolom ilyen mondat senki szüléstervében nem szerepel. Ettől függetlenül előfordul. Mégis ahány otthonszülés-pártinak elmesélem a történetünket, mármint hogy az én gyerekem halott lenne, ha otthon szülök, csak bólogat és azt mondja megérti, hogy miért ellenzem. Én meg látom rajta a szilárd meggyőződést, hogy vele ilyesmi nem történhet meg. És mondanak mindenféle statisztikát, hogy az otthonszüléseknél még talán kisebb is a halálozási arány, mint a kórházban. De könyörgöm, nem szar mindegy a statisztika, ha pont az én gyerekem lesz az, akinek azonnali lélegeztetőgépre van szüksége az életben maradáshoz? Mit érdekel engem, hogy pedig statisztikailag erre nagyon kevés esély volt? Az én szülésem rémszülés volt, mégis most van egy imádnivaló 3 éves kölköm, akit szerethetek, nem pedig sirathatok. Ezek után pedig vastagon leszarom a bordásfalat, a szülőkádat, meg minden egyéb varázslatot, amit az első terhességem idején annyira fontosnak tartottam.
Én nem mondom, hogy nagy élmény egy kórház és hogy nincs igazuk sokszor az otthonszülés-pártiaknak abban, hogy csomószor fölöslegesen is beavatkoznak oxitocinnal, kézzel tágítással, stb a folyamatba. De az ég szerelmére! A szülés NEM az önkifejezés eszköze! Nem az a célja, hogy egyesüljünk nagy földanyánkkal és a fájdalomban feloldódjunk, miközben égnek a gyertyák és halk zene szól, hanem az, hogy egészséges gyereket hozzunk a világra és lehetőleg mi magunk is életben maradjunk. A szülés egy nap, de utána életünk végéig anyák leszünk. Esküszöm, hogyha az erre való felkészülésre is akkora hangsúlyt fektetnének, mint arra, hogy mennyi idő múlva lehet a gyerekről letörölni a magzatmázt anélkül, hogy lelkileg vagy karmikusan sérülne, sokkal könnyebb lenne.
Mama mondja mindig: „Katicám, annak idején nem volt ennyi ultrahang, meg vizsgálat, meg csinnadratta, megszültek a nők a krumpliföldön.” Ez a másik, amin kiakadok. Ja, megszültek. Vagy nem. Négy nagyszülőm van, négyőjüknek összesen 5 halott testvére, akik a szülés közben, vagy pár nappal utána haltak meg. Én a magam részéről inkább örülök, hogy az orvostudomány fejlődésével olyan gyerekek is egészségesen megszülethetnek, mint az én fiam, aki 50-100 évvel ezelőtt halálraítélt lett volna a krumpliföldön. Nem érdekel, hogy ennek érdekében beavatkoznak a természet rendjébe, mert ezzel a beavatkozással én nyerek, meg a gyerekem. Nem vigasztal a természetes szelekció, ha pont beleesek, és egyben leszarom a természetes szelekciót, ha az orvosoknak hála sikerül kicselezni. Az is a természet rendje, hogy esetleg vakbélgyulladásunk lesz. Ennek ellenére nem fekszünk be a családi ágyba az ünneplős temető ruhánkban, mondván ütött az utolsó óránk, hanem rohanunk a kórházba, hogy azonnal műtsenek meg. Nem? Pedig igazán természetes dolog vakbélgyulladásban meghalni.
Geréb Ágnesről nem tudom, mit gondoljak. Több hívét is ismerem, normális, kedves nők. Nem ő kényszeríti a nőket, hogy otthon szüljenek, hanem ez a mostani szülés-neoromantika irányzat, ami egyébként valószínűleg nem kaphatott volna ennyire szárnyra, ha a kórházak nem olyan ridegek és személytelenek. Ezért depressziósak a nők hónapokig, amiért nem lehetett olyan a szülésük, amilyet megálmodtak. Mondjuk inkább legyen rideg és személytelen kórház, minthogy Geréb Ági mutogassa a méhlepényemet a nagyobb gyerekemnek. (Láttam egy ilyen fotót) Mi köze egy 3-4 éves gyereknek a méhlepényhez??? Tudom, hogy természetes, de akkor is… A végbéltükrözésünkről készült videót se mutogatjuk neki! És micsoda fura dolog, hogy egyfelől méhlepényt mutogatunk a gyereknek, másfelől meg heteket agyalunk, hogy bejöhet-e a Mikulás a lakásba, mert a gyerek szarul fogja megélni. Nem tartozik minden a gyerekre. Dugni is természetes, mégse kell a gyerek előtt. Szülni is, de azt sem kell a gyerek előtt. (Jó, erről nincs konkrét infom, hogy a gyerek előtt zajlott a szülés, mert a képen csak az volt, ahogy mutatja Geréb Ágnes a fekete kukászsákban lévő méhlepényt egy kislánynak)
Mama másik visszatérő témájával zárom az „eszmefuttatást”:
– Katicám, annak idején nem volt ám ennyi buzi.
– Mama, azt nem szabad mondani, hogy „buzi”, mert az sértő. Azt kell mondani, hogy „meleg”.
– Annak nincs értelme. De nem akarom én bántani őket! Szóval akkoriban az emberek templomba jártak, nem felvonulásra.
– Jaj, mama! Akkor is voltak, szerintem kábé ugyanennyien, csak nem merték felvállalni, hanem titkolóztak.
– Mondom neked, hogy nem voltak, legalábbis nem rázták magukat nyilvánosan. Ha ma is templomba járnának, nem lenne idejük neccharisnyába öltözködni.
És hogy hogy jön ez az otthonszüléshez? Hát úgy, hogy ugyanolyan fals a végkövetkeztetés: pont úgy szült meg mindenki a krumpliföldön, mint ahogy nem volt annyi meleg.
Ui: természetesen nem célom kioktatni vagy lefikázni az otthonszülés-pártiakat. Szívből drukkolok, hogy náluk minden rendben legyen.
Nivea-Szépalma
2010 október 12. | Szerző: lustanyu
ÉLJEN!
Visszakaptam a jogosultságomat! Szóval az az igazság, hogy már régebben elmentünk a Nivea blogversenyének
az ajándék utazására, de szükségem volt egy kis időre, hogy kellőképp
eltávolodjak az eseménytől, mert első dühömben azt írtam volna, hogy bárcsak a
gyerekek nélkül mentünk volna. Ami egy babablog-verseny győztesétől lássuk be,
hogy nem hangzik túl jól.
Az elejéről: először is közölte a recepciós lány, hogy a mi
szállásunk nem a főépületben van, hanem az Eszterházy-részben. Na mondom
szuper, tutira valami istálló-szerűség, örülhetünk ha a lovak nem néznek be az
ablakon. Tettem némi szánalmas kísérletet arra, hogy áthelyeztessem magunkat a
főépületbe, de a lány olyan furán nézett, hogy befejeztem és megadóan ballagtam
az istálló irányába az egyre erősödő lószarszagban a 3 órás úttól kifáradtan
vinnyogó gyerekekkel egyetemben.
Amikor beléptünk, őszintén szólva majdnem hanyattvágódtam. A
lakosztály egyszerűen gyönyörű volt. (A legszebb a szállodában, ezért nézett
rám furán a kiscsaj, amiért át akartam helyeztetni magunkat) Hatalmas, ízléses,
kényelmes, saját konyhával és kertrésszel. A férjjel majd kiugrottunk a
bőrünkből, mert ilyen minőségű szálláson még soha nem voltunk és a belátható
jövőben nem is leszünk (t.i ehhez azért csórók vagyunk).
A kaja mesés volt, ráadásul sikerült egy gigantikus
játékokkal teli kosár melletti asztalhoz leülnünk, így a gyerekek a 4 szem rizs
elfogyasztását követően (ideiglenesen a Lilcsi is fényevő lett) nyugodtan
játszhattak egy meglehetősen hangos játéktelefonnal, amíg mi mindenféle ínyencségekkel
és egyéb Norbi Update 862-es kódú élelmiszerekkel tömtük magunkat.
Aztán este nagy nehezen ágyba dugtuk a gyerekeket és
elkezdtünk nosztalgiázni, hogy annak idején nászútra kaptuk a barátainktól ide
Szépalmára az utat, olyan szerelmesek voltunk, mint a nagyágyú és ugye itt
fogant Marci. Amikor is a nem éppen frissen fogant éktelen ordításba kezdett.
Aztán a később fogant is csatlakozott. A férjjel felváltva vigasztaltuk/hurcoltuk
őket. A negyedik ébredésüknél már kicsit dühösen vigasztaltunk, később úgy a
nyolcadiknál már elkeseredve, a tizedik környékén meg a férj megkérdezte, hogy
lecsuknak-e bennünket, ha áttoljuk a Lilcsi ágyát az istállóba, hogy hallgassák
az ordítását a lovak. De én mondtam a férjnek, hogy igen, mert a ló gerinces
állat és a gerinces állatok kínzását a törvény két évig terjedő
szabadságvesztéssel bünteti, és egyébként ennek az éktelen üvöltésnek még egy
ízeltlábút sem etikus kitenni. Meggyőződésem volt, hogy így akarták
bebiztosítani, hogy tutira ne foganjon itt senki más rajtuk kívül. (Megjegyzem
az akciójuk tökéletesen sikerült, mert ennek a fogamzásgátló módszernek a Pearl
indexe 0,0)
Mondtam is a férjnek hajnal 4 körül, hogy ne legyen
csalódott, mert az ember egy családi nyaralásra nem szexelni megy, még akkor
sem, ha orbitálisan nagy franciaágy van a szobájában, meg meseszép
mestergerendák a plafonon, mire ő mondta, hogy túl fáradt ahhoz, hogy csalódott
legyen.
Másnap magunkba döntöttünk két hektó kávét, jól bezabáltunk a
mennyei reggeliből és elindultunk egy GPS-es kincskeresésre (ez is benne volt
az ajándékban). Szerintem isteni móka volt. Még babahordó hátitatyót is
kaptunk, amibe a férj beleültette a Lilcsit, mert a GPS készüléken az irányt
mutató nyíl néha árkon-bokron át vezetett, szóval a terep nem épp egy 13
hónapos, a járást alapszinten művelő egyednek volt tervezve. Igen ám, de irigy
uraság vérszemet kapott az apja hátán ütemesen cuppogó Lili láttán és elkezdett
vinnyogni, hogy őt is vegyük fel. (A férj éppen nincs rossz kondiban, de azért
25 kilós össztömegű gyereksereg hegymenetben való cipelése az ő erejét is
meghaladja.) Én mindent megtettem, hogy eltereljem a figyelmét és felkeltsem az
érdeklődését: a hajpántomat féloldalasan az egyik szememre raktam, magamhoz
ragadtam egy botot és kalózzá változtam, még egy mesét is kitaláltam, hogy
hajdanában én rejtettem el a kincset. Tökéletes díszlet gyanánt még a Lilcsi
plüsskacsáját is beügyeskedtem a hátizsákom pántja alá vállon ülő (egzotikus
májbetegségben szenvedő) kalózpapagáj gyanánt, de Marci teljességgel leszarta a
produkciómat és tovább visított, hogy vegyük fel.
Nem is akarom tovább ragozni, de az a lényeg, hogy a férj
előrevágtatott a hátán közben elszunyókáló Lilcsivel, hogy megtalálja a kincset
még időben, én meg felváltva cipeltem és húztam magam után Marcit, akik
egyvégtében ordított. Meglett a kincs, amiben volt két plüssállatka, két kocka
bocicsoki és két borutalvány a vacsorához, de Marcit ez sem villanyozta fel
egyáltalán, hanem tovább követelte a cipelést. Addig-addig, míg végül a férj
átadta nekem a Lilizsákot, ő meg felvette Marcit. Így érkeztünk meg a két
magából kikelve ordító gyerekkel a főépülethez, ahol egyből észrevettük a
kiírást, hogy „Kérjük a csend megőrzése érdekében kapcsolják ki
mobiltelefonjaikat!” (Amit remélem a vendégek meg is tettek, de ha esetleg nem,
akkor sem lett volna baj, mert mi olyan ricsajjal voltunk, hogy abban tutira
senki nem hallotta meg a mobilja csörgését.) Aztán a főépülettől a
kastély-szállásunkig Marci még egy iszonyú hangos performanszt előadott, amikor
pedig megérkeztünk, rákezdett a „kérek egy teát, mégsem kérek, mégis kérek, de
mégsem” című előadására, amitől bennem hirtelen elszakadt valami. Körülnéztem a
meseszép lakosztályban, amit soha nem engedhettünk volna meg magunknak, ha
nincs ez az ajándék és ahol a világon minden adott volt ahhoz, hogy istenien
érezzük magunkat és láttam a férj lábát átkarolva hörgő-üvöltő Lilcsit,
valamint a magát éppen a kanapéhoz verve ordító Marcit és totál kiakadtam.
Bevörösödött a fejem és elkezdtem ordítani, hogy „Ide
figyelj, fiam! Anyád annak idején Jugoszláviában a krumpliföldön aludt egy
sátorban a lyukas gumimatracon és még annak is baromira örült, te meg itt vagy
az ország egyik leggyönyörűbb helyén meseszép szobában és két napja
egyfolytában vinnyogsz valamiért! Lóizé kell neked, nem kastély.” Ami
tulajdonképpen fölösleges volt, mert a 3 éves értelemszerűen nem tudja, mekkora
cucc volt annak idején eljutni Jugoszláviába, valamint soha nem aludt még gumimatracon,
pláne nem lyukason. A férj viszont roppant elismerően nézett rám, mint később
elmondta azért, amiért olyannyira leszoktam a gyerekek előtti káromkodásról,
hogy még ebben az idegállapotban sem mondtam, hogy „lószart fiam, nem
kastélyt”, hanem méltón a hely szelleméhez, úrinőhöz illően csupán annyit
mondtam, hogy „lóizé”.
Marci alaposan megszeppent, mert noha meglehetősen drámai
személyiség vagyok, nagyon ritkán veszítem el a fejem és ordítozok előtte, így a
döbbenet hatására befejezte a fejének a falba verését is, ezért délután a
piknik kosár (illetve nem maga a kosár, hanem annak tartalma) elfogyasztását követően megenyhültünk annyira, hogy
átmerészkedjünk a pezsgőfürdőbe. Marci kicsit félve kérdezte meg, hogy az
Jugoszláviában van-e, mert ha igen, akkor ő inkább nem jön. Valószínűleg
félreérthetett valamit és az ő képzeletében Jugoszlávia egyfajta kínzóhelyként
jelent meg, ahol anya alszik az üres krumpliföldön, de aztán elmeséltem neki,
hogy az igazából mókás volt, mert eltévedtünk és hogy csak azért én aludtam a
lyukas matracon, mert én voltam a legvékonyabb és alattam eresztett le a legtovább.
Aztán a második éjszakát is végigordították, de akkor már a
férj is baromira hisztis volt, (Pearl index: 0,000000), másnap reggeli után
pedig már jönni is kellett haza.
Megérkeztünk, majd Marci azonnal rábökött a szomszéd néni
által a lépcsőházba frissen kirakott hangyacsapdára és rámmeredt: „Hát ez meg
mi a lóizé?”
Semmit, de semmit nem mondhat az ember. Még véletlenül sem,
és még akkor sem, ha nagyon dühös. (Mondjuk ebből egész jól kijöttem, de csak a
vak szerencsén múlott)
Ui: még egyszer köszönöm a Niveának és a zsűrinek a nagyon
bőkezű ajándékot, valamint azt, hogy megkóstolhattam életem legistenibb
mustáros bélszínjét.
Betolakodók Louis Vuittonnál
2010 szeptember 24. | Szerző: lustanyu
Már a múltkor írtam, hogy anyukámnak születésnapja volt, apámmal és tesómmal pedig úgy határoztunk, hogy inkább összedobunk és veszünk valami klassz ajándékot, minthogy mindannyian kiizzadunk magunkból egy véletlenül sem vízálló szempillaspirált, vagy egyéb hasonlóan ötletes ajándékot.
Anyukámat is beavattuk, aki egyetértett, én pedig megkérdeztem, mit szólna egy igazán márkás pénztárcához. Nagyon örült, mert a mostani pénztárcája széthullóban van.
Nekem nincsenek illúzióim, teljesen tisztában vagyok vele, hogy a leharcolt Ecco cipőmben, a leárazáson lőtt Zara farmeromban és a csóró babakocsiban ülő Lilcsivel nem úgy nézek ki, mint aki a Louis Vuittonba jár még hugyozni Wc-re is (most miért, ha Tiffanyhoz lehet járni reggelizni?), de az tényleg mindennek a teteje volt, hogy rám se szartak. Egyszerűen nem jött ki eladó, csak a biztonsági őr álldogált a hatalmas teremben (pedig ugye nem láthatták, hogy csórónak nézek-e ki vagy lóvésnak, hacsak nincs az eladókisasszonyok pihenője kamerával felszerelve), én már végignéztem az összes létező pénztárcát és táskát, amit csak lehetett, vártam vagy 10 percet, de senki. Megkérdeztem a biztonsági őrt, hogy esetleg valakitől érdeklődhetnék-e pénztárca ügyben. Erre ő mobilozott egyet, majd szólt, hogy kis türelmet, mindjárt jön valaki. Közben Lilcsi baromira elunta a várakozást a babakocsiban, így kivettem és mivel pipás voltam, egyáltalán nem vettem ölbe, amikor láttam, hogy az összes létező Louis Vuitton vitrint összefogdosta, sőt itt-ott meg is nyalta. Vártam még egy kicsit, majd a bajszom alatt kellemes takarítást kívánva átmentem a túloldalra a Gucciba.
Hazaérve mondtam a férjnek, hogy mi történt.
– –Hát neked a büdös életben nem lesz ilyen luizizé pénztárcád, az fix. – mondta a férj röhögve.
– -Na és ezt honnan tudod? És ha egyszer kőgazdagok leszünk?
– –Akkor se!
– – Most komolyan, mióta lettél ilyen spúr??? És ha annyit jelentene ez a 85 rugó, mint most egy ezres? Akkor se?
– –Szívem, hol van az aktuális pénztárcád?
– –A táskámban természetesen.
– –Hozd már ide, légy szíves! – nem igazán értettem, de mivel azt hittem, fel akarja mérni, mennyire van leharcolt állapotban, hogy esetleg egyeztessünk egy új – kevésbé márkás – pénztárcáról, kimentem, hogy odavigyem neki. Azaz odavittem volna, ha megtalálom, mert a rohadt pénztárcám nem volt meg.
– –Húbazmeg, nincs meg a pénztárcám. – rohantam vissza a nappaliba pánikfejjel.
– –A babakocsi aljában van a folyosón, láttam. – mondta totális fapofával a férj, én meg mit tagadjam, totál megszégyenültem– Rendszeresen kint hagyod, ha épp nem lent a játszótéri padon, hogy ne kelljen már annak a szerencsétlen tolvajnak felkászálódnia ide az emeletre. Na ezért nem lesz neked 85 rugós pénztárcád. De még 10 rugós se, mert elhagyni tökéletesen megfelel a gyerek hupikék törpikés pénztárcája is.
Ezt az égést! A férjnek tökéletesen igaza van, egyben valamit változtatnom kell a szétszórtságomon, csak az a baj, hogy mire a két gyerekkel, a bevásárolt cuccokkal, Marci ovis gúnyáival együtt bekászálódom az ajtón, valami mindig eltereli a figyelmemet, azért marad kinn ezmegaz. Mondjuk pénz sosincs a tárcámban, mert kártyával fizetős vagyok, az irataimnak már csak a fénymásolatát hordom, maga a pénztárca meg nem ér egy lyukas garast se. Egy Guccira tutira jobban vigyáznék.
Na akkor jöjjön az ovi
2010 szeptember 23. | Szerző: lustanyu
Már többször nekifogtam ennek az ovi témának, de aztán
valahogy mindig kudarcba fulladt a dolog. Nem megy könnyen, de szerintem ez egy
Marci féle hisztipók esetében várható volt. Az első hét 3 napos volt, akkor még
bejött neki a móka, a sok játék, meg minden, nem volt semmi gáz, egyedül az
volt a gyanús jel, hogy nem volt hajlandó enni egy árva megveszekedett falatot
sem se tízóraira, se ebédre, se uzsonnára. Utána sajnos jött a nátha, ami miatt
a következő hét elejét kihagyta.
Na amikor csütörtökön menni kellett, akkor elszabadult a
pokol. Egész reggeles ordítás, kajasztrájk, lábat átkarolva üvöltős „he hagyj
itt engemet”, „csak még húsz puszit hagy adjak” és társai. Aztán következett
az, hogy már amikor érte mentem, akkor sem örült, mert attól félt, hogy
bármelyik pillanatban visszavihetem. Utána már este sem akart elaludni, mert tudta, hogy ha felébred, oviba kell mennie. De nagyon kitartóak voltunk, a férj
vitte reggelenként, derekasan viselte a szívettépő zokogást.
Aztán jött a teljes hírzárlattal való büntetés. Semmit nem volt hajlandó
elárulni az oviról és ezt egyértelműsítette. „Hiába kérdezel, nem mondok semmit
az oviról neked se, és a pénztáros néninek se. Akkor se, ha túrós buktát
veszel, mert nem szeretem a túrót se, meg a buktát se.” A CBA-ba már köszönés
helyett úgy lépett be, hogy „semmit nem mesélek az oviról”. Bármilyen
módszerrel próbáltunk kiszedni belőle ovival kapcsolatos dolgokat, csak annyit
mondott, hogy barackleves volt ebédre, de nem evett belőle. Először megörültem
az információmorzsának, de amikor másnap és harmadnap is barackleves volt,
kezdett gyanús lenni a dolog. Közben az óvónénik nyugtatgattak, hogy pár percen
belül abbahagyja a bömbölést és játszik, de mivel ezt sosem láttuk, fos volt az
egész. Főleg, mivel elkezdett a nagymamákkal is tök csúnyán viselkedni. Szegény anyósom eljött, hogy vigyázzon rá, amíg én bevásárolok, de olyan egetverő üvöltést rendezett, megtoldva néhány “Én nem akarok mamával maradni” kiáltással, hogy nem mertem otthagyni. (Nem csak Marci miatt, hanem azért, mert nagyon megsajnáltam szegény anyósomat, aki a lábát átkarolva ordító Lili feje felől segélykérő, olyan “ugye nem akarsz két üvöltő gyerekkel egyedül hagyni” pillantásokat lövellt felém.)
Aztán tegnap egyszercsak megszólalt Marci az oviból hazafelé ballagva, hogy „Anya, mostantól
Kányádisándornak foglak hívni tégedet.” Mondtam neki, hogy nem szeretnék
Kányádi Sándor lenni, inkább anyának szólítson, mert az a „nevem”. Erre volt
képe emlékeztetni, hogy amikor a múltkor Hercegnőnek akart hívni, azt
megengedtem, pedig az sem a nevem. Na passz! Naná, hogy szívesebben vagyok
Hercegnő, mint Kányádisándor, és próbáltam meggyőzni a gyereket, hogy nem
lehetek Sándor, mert az férfinév és amikor a CBA-ban felém kiabált, hogy „Kányádisándor!
Vehetek egy szívószálast?” akkor végső elkeseredésemben megpróbáltam rábeszélni,
hogy inkább a férjet szólítsa így, de mindhiába, mert nem győzte meg az
érvelésem. Aztán megenyhültem, mert kiderült, hogy Kányádi Sándor egy költő
(tudom, ipari tahó vagyok, hogy nem tudtam) és az oviban tanultak tőle egy
verset, a Jön az ősz címűt, amit el is szavalt. Szóval az volt az ára a
hírzárlat feloldásának, hogy két napig Kányádisándor lettem. (Meg néha a Lili
is.) A férj rohadt jól szórakozott, egész nap vártam az emailt „Kedves Sanyikám!”
megszólítással, de vagy elvesztette a humorérzékét a férj, vagy tényleg rohadt
sok dolga van, de eddig még nem jött semmi.
Ma pedig megvolt az első nap, hogy nem üvöltötte végig az
egész reggelt. Persze ezt is olyan marcisan intézte. Felkelt, megállt a szoba
közepén és még totál csipásan, félálomban, de azért kellőképp drámai
hangsúllyal nagy bejelentést tett: „Anya, ne izguljál. Ma úgy gondolom, hogy
nem fogok hisztériázni. És tudod, miért nem?” „No?”- kérdeztem én teljesen
ledöbbenve. „Mert akarok oviba menni.”
Belül ujjongtunk a férjjel és úgy döntöttem, hogy egy ilyen nyugodt és szép
reggelért szívesen leszek még egy pár napig (max 3) Kányádisándor. De aztán felhívott
a férj, mert az ovi felé félúton kiderült, hogy tegnap az oviban felejtette a
kedvenc pénztárcáját (olyan ez neki, mint másnak az alvós pelus) és tart tőle,
hogy csak azért ment ilyen lelkesen, hogy megtalálja.
Na itt tartunk. Holnap reggel minden kiderül.
Ceruzák, zacskók, rokonok
2010 szeptember 20. | Szerző: lustanyu
Szóval a hétvégét Egerben töltöttük, jó nagy banzáj volt, anyukám születésnapját összekötöttük némi rokonlátogatással, vagyis távolabbi rokonaink is eljöttek megnézni a Lilcsit, meg tesóm kisfiát, aki csak két hónappal fiatalabb, mint a Lilcsi. (Összesen 17-en voltunk, ami ha jobban belegondolok, egy kisebbfajta lagzi.)
Voltam a jómúltkor egy lánybúcsún, ahol csak a menyasszonyt ismertem, mégis másfél óra múlva már 3 lány mellét láttam a Wc-ben, ami nem azt jelenti, hogy leszbikus szvinger parti volt, hanem azt, hogy némi alkoholikus behatást követően lányok hajlamosak úgy tekinteni megcsinált melleikre, mint egy klassz ruhára vagy egy szépen kihímzett keresztszemes terítőre és szívesen megmutatják. (Engem nem zavar, jól sikerült kis mellek voltak.) Ugyanakkor nem tudom elképzelni, hogy én a sajátomat mutogassam. Persze inkább nem mondom, hogy soha, mert sose tudhatom, hogy nem iszom-e magam egyszer mellmegmutogatósra, így inkább azt mondom, jelen (értsd színjózan) állapotomban nem tudom elképzelni. Mondták is ott a lányok, hogy kétceruzás, meg háromceruzás volt már a mellük, azért kellett megcsináltatni. Én meg bólogattam, mert nem voltam már teljesen józan, de őszintén szólva nem értettem ezt a ceruzásdit, amiről azt gondoltam, valami különleges anglikán megnevezése a kosárméreteknek, de egy barátnőm később felvilágosított, hogy ezzel a ceruzás módszerrel a mell lógását mérik, vagyis a legjobb a nullceruzás mell, ami alá egy ceruzát se lehet betenni, mert kiesik. Ha már két ceruza befér alá, akkor mérsékelt lógásról beszélünk. Erre én poénból megkérdeztem, mi van ha egy egész tolltartó befér alá, de a barátnőm nem röhögött, csak nézett rám nagyon sajnálkozva, nyilván azt gondolva, hogy a saját mellemről beszélek, ami hülyeség, mert egy egész tolltartó senki melle alá nem fér be. Vagyis most jut eszembe, hogy nem csak olyan gigászi hannahmontanás emeletes tolltartók vannak, amire én gondolok, hanem egészen csinos kis bőr vékony tolltartók is. Lehet, hogy a barátnőm arra gondolt. Természetesen immár felvilágosultan én is megcsináltam itthon a tesztet, ami egyébként a várakozásaimtól jobban sikerült.
Viszont egyértelmű, hogy ez a dolog megint valami olyasmi, amiről a világon rajtam kívül mindenki tudott**, mert amikor egy másik barátnőm a múlt héten újságolta, hogy megcsináltatja a cicijét és roppant hozzáértőn megkérdeztem, hogy „miért, hány ceruzás a melled”, egyáltalán nem gondolta, hogy menő vagyok, amiért ilyeneket tudok, hanem csak lazán válaszolt hogy „sajnos három”. Nem tartom kizártnak, hogy a Triumph a közeljövőben kijöjjön egy új kollekcióval, ahol már a ceruzaméretet is figyelembe veszik majd és ennek megfelelően a 75D3Ce modellnek már elég vastag lesz a vállpántja, mert súlyosan lógó melleket kell tartania. Oké, ha a Triumph tényleg kijön ezzel, akkor azt tőlem lopta.
*családi szlengben azokat a zacskókat/dobozokat jelenti, amikben a rokonság kóstolót vihet haza az ebédből. (Nem sértés a cél, nem jelenti azt, hogy a rokonainkat kutyába se vesszük, pusztán poén.)
**pont úgy, mint amikor 13 éves koromban az osztálytársaim mesélték a szünetben, hogy milyen vicces, hogy Adrian Mole a farkát vonalzóval mérte, én meg nem tudtam, hogy a “farok” igazából pöcs (a mi családunkban ezt a verziót nem emlegették, csak a csúnyábbat) és azt hittem, különleges betegség folytán nem csökevényesedett el a farokcsontja, azt méregette. Aztán hazatérve leszidtam anyukámat, amiért nem mondta el, mit jelent a farok, mert véleményem szerint ez anyának kötelessége lett volna.
Egy különösen nehéz kezdetű nap
2010 szeptember 8. | Szerző: lustanyu
Először is utálom, hogy nem tudok kommentelni, holott láthatóan rajtam kívül mindenki más tud. (Gyanítom, hogy a böngészőm szar) Bejegyzésben meg nem akarok reagálni, mert nem az a blog koncepció. Ezért rövidre zárom: mindenkit értek és megértek! DE… (ugye az mindig van) Arra gondoltatok, hogy ez a dolog nekem igazából egy lehetőség? Ha esetleg a későbbiekben vagy most szeretnék írni (nem csak blogot), nem rossz ám, ha megismerik a nevem. Más évekig házal az írásaival, hogy végre írjanak róla, nekem meg az ölembe hullott… Aki pedig a blog megváltozása miatt aggódik, azon már túl vagyok. Mióta elkövettem azt a hibát, hogy megjavíttattam a stasztikát, valamint visszajött hozzám több barátnőmtől, hogy “képzeld, ajánlottak nekem egy blogot és te voltál az!” teljesen világos, hogy bárki olvashatja, amit írok.
Oké, én teljesen készen vagyok. Állapotomhoz nyilvánvalóan hozzájárul a PMS szindróma is, mert az orromon megjelenő két hatalmas ragya jelenléte erőteljesen megjósolja, hogy piros betűs napok közelegnek. (Rohadt ragyák.)
A következő dolgok történtek ma:
– Marci 3 napot járt óvodába, majd lebetegedett. Ezáltal tudatosult, hogy az elkövetkező évem nem arról fog szólni, hogy egy gyerekes időmilliomosként lógatom a lábam és bocikákat nézegetek bárgyú lapozgatós könyvekben, hogy kompenzáljam a Kicsi felé az eddig elmaradt figyelmet, hanem minden változatlan lesz. Nem. Rosszabb. Mert a beteg Marci, aki férfi, iszonyatosan viselkedik már egy sima náthától is. Rinyál, nyűg, hisztizik, egyszóval kiváló formáját hozza.
– Ha azt mondom, ideje felöltözni és kikészítem a ruháját, nincs kedvem fél órát győzködni, hogy a hátizsákját le kell vennie ahhoz, hogy a pizsamafelsőt le tudja alóla húzni. Mikor azt hiszem, megértette és öltözik, így kimegyek, hogy az ordító kicsi orrát kiporszívózzam, egyszer csak hallom őrjöngeni, hogy segítsek, mert mégis igazam volt és a hátizsákra sajnos nem sikerült felhúzni a pólót, mert az elakadt valahol elképesztő alakzatban a füle és a hátizsák között félúton. Kiszabadítást követően felajánlom, hogy segítek öltözködni, erre meztelenül elrohan és inkább ugrál az ágyán. Kérlelem, hogy essünk túl az öltözésen, mert a meztelenül ugrálás nem tesz jót a náthájának, valamint dolgom van (gusztustalan orrszívó elmosogatása beszáradás előtt). Leszarja a kérlelést. Elkapom, hogy foganatosítsam a kilátásba helyezett intézkedést (t.i. az öltöztetést) erre elrohan. Nincs kedvem részt venni az asztal körül kergetőzős játékban, ezért higgadtan azt mondom jó, akkor szevasz, majd szóljál ha hajlandó vagy felöltözni, és otthagyom. Erre üvöltésbe kezd. (A tenyeremben jó nagy pofont érzek, de inkább számolok tízig)
– Leülünk reggelizni, két falat kifli után közli, hogy „pisi”. Kaja letesz, futás a wc-re. Felteszem a szűkítőt, mire ordít, hogy állva akar pisilni. Mondom, hogy nem érdekel, nem pisilhet állva, mert nem talál bele a Wc-be és mindent összepisil. Ráültetem. Lemászik. Visszaültetem, hadakozik, odafogom. Őrjöng. Lefelé nyomom a kukiját, hogy ne a szemközti csempét találja el, hanem a Wc-be csurizzon. Üvölt, hogy ő akarja fogni a kukiját. Úgy döntök, ennyi engedményt teszek, mert a kompromisszum nagyon fontos dolog az életben. Természetesen rosszul fogja, a fele a gatyájára megy, a másik fele a földre. Rádöbbenek, hogy nem vagyok az a fajta anya, aki hatodjára is elnéző mosollyal szemléli padlóra vizelő csemetéjét élesre töltött Domestossal és Sanytollal a kezében, miközben angyali hangon mondja, hogy „nagyon ügyes vagy, hogy megpróbáltad.” Hanem az a fajta anya vagyok, aki szereti az emberi végtermékeket a Wc-ben tudni és utálja a Wc-t ganézni naphosszat.
Coming out
2010 szeptember 1. | Szerző: lustanyu
Úgy döntöttem, kihasználom, hogy nem működik a hozzászólás funkció a blogon, így nem tudtok lehurrogni. :-))) Na jó, csak vicceltem. (Bár én tényleg nem tudok hozzászólni semmihez)
Szóval az van, hogy az ÉVA magazin (asszem az onlájn változata) csinálna velem, mint a baby blogger verseny győztesével riportot.
Vegyes érzelmeim vannak a dologról. Egyrészt szeretném, mert mindenki szereti az elismerést, még én is, ráadásul szerintem az ÉVA a legklasszabb női magazin napjainkban (nem reklám, tényleg így gondolom). Arról nem is beszélve, hogy én is örültem, amikor Luciával (www.zorcsi.hu) olvastam riportot a MC-ben. Márpedig ha én örültem, akkor biztosan ti is örülni fogtok.
Vagy nem. Mert akkor kiderül, hogy ki vagyok, és elvész a személytelenség varázsa, esetleg rájöttök, hogy nem is olyan jó a hajam, mint állítottam. (Ez természetesen kizárt) Persze azt sem tudom, hogy egyáltalán lenne-e fotó rólam.
Arról nem is beszélve, hogy mióta megjelent a fullextrás nevem a Nivea honlapján kissé röhejes az esetemben inkognitóról beszélni, hiszen csak az nem nézett meg az iwiwen, aki nem akart. 🙂
Mit gondoltok minderről?- kérdezném, ha nem tudnám, hogy nem működik a hozzászólás funkció. (Vagy csak nálam nem jó?) Persze úgyis én fogom eldönteni, úgyhogy hülyeség is ez ügyben szavaztatni.
Tudom, hogy ez egy összevissza bejegyzés, de nagyon jól esett megírni, mert így nem azzal foglalkozom, hogy mi történik egy kilométerre innen, egy XIV. kerületi óvodában, ahol egy hároméves tölti első napját. Annak ellenére, hogy minden egyes alkalommal, amikor a két gyerek szinkronüvöltött alvásidő alatt fohászkodtam, hogy menjen már Marci oviba, de minél hamarabb, most csak ülök itt, mint egy szentimentális idióta és nagyon vegyesek az érzéseim. Kénytelen vagyok belátni, hogy sajnos az én bugyogóm sincs kóracélból, csak sima pamutból, nem vagyok olyan kemény csaj, mint hittem. Mert itt van ez a szőke fejű kisfiú, akinek 3 éven keresztül minden gondolatáról/érzéséről/mozdulatáról tudtam, aki most jól elhúzott integrálódni a társadalomba és ha megkéredzem, mi volt az oviban, majd azt mondja, hogy “semmi különös, csak játszottunk x-szel”.
Ami ha belegondolok, még mindig kedvezőbb kilátás, mint a 16 éves kori “Mutter, keep out” felirattal ellátott tinédzserszoba és a hatalmas, színes tűzokádó sárkánnyal teletetovált szőrös bal vádli. Na nem mintha különösebb bajom lenne a tetkókkal, csak hát ne olyan fiatalon… Ismerek egy csajt, aki a hasára varratott egy cuki delfint úgy, mintha kiugrana a bikinialsójából. Persze ikrekkel lett terhes, a füdrőruciból kiugró cuki delfinből pedig villámgyorsan köldöktámadásra készülő ámbrás cet lett. Na mindegy, mert ez aztán végképp nem tartozik ide.
Mindjárt indulok…Ja, nem. Még két óra.
Mi is volt még Visegrádon?
2010 augusztus 25. | Szerző: lustanyu
Az van, hogy csupa olyasmi történik, amiről nem írhatok.
De arról viszont írhatok, hogy az a tény, hogy egy szálloda előtt található egy helyközi buszmegálló, még nem jelent feltétlen garanciát arra, hogy tényleg jár oda busz. Így esett, hogy Visegrádon lehajtottam a férjet irreálisan hosszú túraúton 3,5 órán keresztül (mínusz fél óra sörözés), mondván ne legyen már puhány, hegynek lefelé még egy gyerek is lecsorog, felfelé meg jövünk busszal. Ott álltunk full izzadtan, a férj a robogós esésnek és a hegyről lefelé menetnek köszönhetően fájós térddel a Duna partján, amikor a legelbűvölőbb mosolyommal – oké, izzadt fejhez képest legelbűvölőbb – megkérdeztem egy helyinek tűnő férfiembert, hogy mégis honnan indul vissza a busz a Silvanusba. Aki harsány nevetésben tört ki, közölte, hogy nincs busz, majd jó szórakozást kívánt a sétához visszafelé és folytatta a felszolgálást.
A férj frankón kiakadt és pengére szorított szájjal sziszegte, hogy kalkuláljam már ki, hogy ha 3,5 órába (mínusz fél óra sörözés) telt lefelé jönni, akkor mégis mennyi idő alatt fogunk felérni. Mondtam neki, hogy ne parázzon, kicsit kilépünk és 4 óra alatt simán fenn leszünk. Nem igazán örült, pedig javasoltam, hogy vágjunk neki toronyiránt, ne pöcsöjünk döbbenet hosszú túrautakon. Szerencsére ebbe beleegyezett, és bár egész úton fölfelé nem szólt semmit (szerintem a levegővételre koncentrált), meglepően hamar elértük a Fellegvárat. Onnan pedig már csak egy köpés volt a Silvanus, vagyis teljesen egyértelművé vált, hogy lefelé menet eltévedtem. (Mégis ki a fene figyeli, hogy háromszög, kereszt, vagy nyilacska van odafestve tökre megkopva a fákra, én csak azt néztem, hogy kék legyen.)
Aztán kérdeztem a férjtől, hogy szerinte ha 14 méterről hanyatt esek, akkor meghalok-e. Azt mondta, szerinte esélyes, hogy igen, de mégis hogy a francba jut ilyen hülyeség az eszembe. Mondtam, hogy canopyzni szeretnék. Vagyis kifeszített drótköteleken egy csigával kapaszkodva lecsúszni a hegyről. Ő erre azt mondta, hogy ha ragaszkodom hozzá, bárhonnan lecsúszik, de előtte mindenképp tájékozódjak, hogy van-e busz visszafelé, mert baromi nehéz 900 méteren keresztül visszakapaszkodni egy drótkötélen. (Muhhaha, nagyon vicces a férj.) Persze 3 fős létszám felett volt busz, úgyhogy nekivágtunk.
Fantasztikus élmény volt amúgy, bár ha őszinte akarok lenni, akkor kissé tele volt a gatyám. Csak úgy egy puszta csigával a kezemben (plusz hegymászócucc természetesen) beleugrani a nagy semmibe…Na, hát értitek. Viszont a canopys csávó (az egyik) valami irgalmatlan nagy köcsög volt. Én megértem, hogy unja, mert napi 10 turnus van, vagyis naponta kábé 100 reszkető térdű idióta faggatja, hogy „ez a kötél ugye biztosan nem fog leszakadni”. De akkor is 3900,- Ft volt egy csúszás, és ezért a pénzért igenis elvártam volna, hogy kinyissa a száját, amikor beszél. Főleg a társaság hallássérült tagjai (én) örültek volna ennek, mert így sajnos nem értettem, hogy mikor kell fékezni. (Oké, valószínűleg nem csak a hallással volt a probléma, hanem azzal is, hogy ha izgulok, nem tudok koncentrálni. Ezért viszem magammal a gyerek orvosi vizsgálatára a férjet is, mert akkor legalább valaki megjegyzi, hogy milyen gyógyszert hány alkalommal kell beadni, engem ugyanis az esetek többségében túlságosan lefoglal az aggódás és az, hogy intelligens ábrázattal nézzek a doktornőre. Pont úgy, mint amikor bemutatkozásnál arra koncentrálok, hogy szépen mondjam ki a nevem, ezért nem figyelek a másikéra.) Szóval a tahócsávó olyan hanyag „ezerszercsináltamtekishülye” mozdulatokkal lazázta le rólam a 11 kötélpálya előtt a csigát, hogy 3 alkalommal úgy punacsonton vágott vele, hogy másnapra bekékült. Esküszöm fizikai fájdalom volt megállni, hogy én ne vágjam herén őt. Csak azért nem szóltam rá, mert a nagy izgalomban nem jutott eszembe a „punacsont” kevésbé ciki megnevezése (azóta már tudom, hogy szeméremcsont, vagy szimfézis) és nem volt kedvem a 10 túratárs előtt kimondani, hogy puna. Meg azért sem, mert 14 méter magasságban egy csigán lógni drótkötélen úgy, hogy annak a kezében van az életed, akit előzőleg herén vágtál egy két kilós vassal, nem túl okos ötlet. Aztán kiderült, hogy éhes volt a szegény túravezető, ami persze nem mentség, mert én is sokszor vagyok éhes, mégse vágok senkit punacsonton/herén egy vasból készült csigával. (Mondjuk ennek fizikai akadályai is vannak, mert általában nem hordok ilyen tárgyakat a retikülömben.)
Szóval megvolt a csúszás, boboztunk és wellnesseltünk is, vagyis szuper volt a kettesben eltöltött 3 nap. És hogy teljesen őszinte legyek, az első nap baromira hiányoztak a gyerekek, – valahogy egyfolytában szóba kerültek, hol én hoztam fel őket, hol a férj -, aztán már nem annyira. Igenis jó volt 7-kor kelni az 5 helyett, klassz volt végigenni egy kajasort úgy, hogy csak azért kellett felállnom, mert elfogyott a tojásrántottám, nem pedig azért, mert Lili a szemben ülő elegáns német hölgy fejéhez vágta a cumiját, vagy mert Marci hatodjára is meggondolta, mivel is kenjem meg azt a három egész falat zsömlét, amit megeszik.
Szóval kétszer volt jó, pont mint a pörkölt sok macskapöcsepaprikával: egyszer amikor otthagytuk őket, aztán még egyszer, amikor mentünk értük. Isteni volt 3 nap után újra látni őket.
Kis pénteki börleszk
2010 október 25. | Szerző: lustanyu
Már látom magam előtt a kommenteket, miszerint nem kellett volna ennyire kiszíneznem a sztorit, mert úgy is elég vicces és hiába is mondanám, hogy nincs kiszínezve, hanem egyszerűen vannak olyan napjaim, amikor minden szarul sikerül. Mindenesetre teljes és totális börleszk volt a péntekem. Ott kezdődött, hogy mindenképpen ki kellett mosnom Marci kabátját, mert iszonyat dzsuvás lett és nem akartam, hogy az óvónénik azt mondják, koszosan járatom a gyereket. Jól meg is tömtem a mosógépet már reggel.
Megittam a második kávémat, majd fel akartam húzni a redőnyt (kávé előtt fényérzékeny vagyok), aminek a húzója azonmód a kezemben maradt, maga a redőny pedig iszonyat robajjal lezúdult, majd torz alakban megállt, onnan pedig meg sem tudtam mozdítani egy fél centit sem. Felhívtam a szerelőt, aki közölte, hogy két hét múlva tud kijönni. Igen ám, de természetesen az összes redőnyöm közül csak és kizárólag az tudott leszakadni, ami az erkélyajtó előtt van, így szomorúan kellett konstatálnom, hogy a baleset elzárta a külvilágtól az egyetlen használható szárítómat. Márpedig két napig (pláne két hétig) se maradhatok szárító nélkül, ezért úgy döntöttem elit-kommandós alakulatot (t.i. engem) küldök az erkélyre a túszért. Annak, hogy a redőnyöm torz alakban szakadt le, az volt az előnye, hogy az egyik oldalán maradt némi rés, amin esélyesnek láttam, hogy kúszva kiférek. Lemértem hát a BPD-met centivel és bár gyanítottam, hogy a mellem és a tomporom szélesebb, mint a koponyám legkeskenyebb része, úgy voltam vele, hogy ha a fejem átfér, a puhább, alakíthatóbb testrészeket már csak átpréselem valahogy. Szóval matematikailag átfértem. Gyakorlatilag már nem, mert mint kiderült, a seggösszenyomhatóságnak is van egy határértéke, ami sajnos kisebb volt, mint az általam előre elképzelt, ezért tompornál megakadtam. Viszont mivel már csak pár méter választott el a bánatosan árválkodó szárítómtól, keresztcsonttal megemeltem pár centit a redőnyt (a régi terhesjóga óráknak mégiscsak volt hasznuk, mert emlékeztem, hogy a keresztcsont nagyon sokat elbír), és átpréseltem magam az erkélyre. (A rohadt redőny közben mondjuk véresre szántotta a combom hátulját, de ez már a legkevesebb) A nagyobb baj az volt, hogy a Lilcsi ezt jópofa játéknak értelmezte, és gyorsan utánam mászott, naná, hiszen jóval kisebb a BPD-je – pláne a tompormagassága-, mint az enyém. Ezt követően komoly logisztikai kihívást jelentett, hogy Lilcsit, a szárítót és magamat is visszavarázsoljam a lakásba, de nagy nehezen megoldottam. Miután mindezzel megvoltam és csendben jól kianyáztam magam, azonnal megláttam Marci dzsuvás kabátját a fogason. Elfelejtettem betenni a mosásba.
Aztán délelőtt még abszolváltam egy horror-bevásárlást a teszkóban Lilcsivel és egymillió szirszarral, amiknek az össztömege kábé két tonna volt, de muszáj volt megejtenem, mivel hétvégére jöttek anyukámék vendégségbe és elő kellett készülnöm. Miután felcipeltem a két tonna szirszart, gyors ebéd, majd Lilluskám egy köhögőroham záró akkordjaként ráhányta az ebéd után elfogyasztott tápszert a szőnyegre. (Egy darab szőnyegünk van, minden más padlólap, vagy csempe, de még a kanapék is letörölhető bőrből vannak, csak és kizárólag a szőnyeg nem.) Szerencse a szerencsétlenségben, hogy csak a tápszert hányta ki, magát az ebédet nem, ami nem tudom, orvosilag hogyan lehetséges, mert tudomásom szerint nincs olyan, hogy szelektív hányás… de mindegy is, mert tápszert súrolni jóval könnyebb, mint pl vadasmarhát.
Miután felsúroltam, úgy éreztem csak az mentheti meg a napomat, ha a piros nubukbőr bokacsizmámban mehetek Marciért az oviba. Amikor kinyitottam a gardróbszekrény ajtaját, hogy előássam a csizmát, a szekrény rángatásától meglazult a férj festőcucca, és rázúdult a fejemre. Az egyik akvarellmappa természetesen csücsökkel felsértette a fejbőrömet, ahonnan azonnal vérpatak kezdett csorogni, ami bár színben mondjuk jól ment volna a piros nubukbőr bokacsizmához, de hangulatban meg nem illik óvodáskorú gyerekek közé Freddy Krueger stílusban vértől ragadó fejjel menni, úgyhogy gyorsan lemostam, hajszárítottam (Lili üvöltött, naná), és jó nagy késéssel indultam az oviba. Azaz indultam volna, ha megtalálom a kocsikulcsot. De nem találtam. Azonnal belenéztem a mélyhűtőbe és a hűtőbe, minden közelmúltban hordott táskámat kiborítottam az asztalra, minden zsebemet kiforgattam, úgy nézett ki a lakás, mintha betörtek volna hozzánk, de semmi. Halál parásan hívtam a férjet, hogy hol a pótkulcs, mire közölte, hogy nála van a zsebében és nagyon pipás volt a kulcs elvesztése miatt. Mondtam, hogy ne parázzon, mert kocsival jöttem haza a teszkóból, úgyhogy túl sok helyen nem lehet az a kulcs, lehetséges, hogy simán bezártam a csomagtartóba. Már lájtos félórás késésben voltam így is (ami az ovi szempontjából nem baj, csak Marcinak megígértem, hogy mikorra megyek), úgyhogy bevágtam a Lilit a babakocsiba és futólépésben vágtattam (?) az ovi felé. Persze se a piros nubukbőr bokacsizmát, se a fapados babakocsinkat nem futáshoz tervezték, ezért frankón kiment a bokám, de az nem volt nagy ügy, mert hálistennek hamar helyrerázódott. (Tök lazák a bokaszalagjaim)
Este megjött a férj és nagy pökhendin azt mondta fogadjunk, hogy 10 perc alatt megtalálja a kocsikulcsot. Mondom állom. Azonnal kinyitotta a hűtőt és a mélyhűtőt. (Ehe, amatőr) Majd keresgélt és egyszercsak előállít a kulccsal, de mondtam, hogy nem fizetek, mert 13 perc volt. Azt mondja, viszonylag egyszerű volt megtalálni, elég volt katául gondolkodni. Először arra gondolt, hogy „hú, hálistennek hazaértem, gyorsan bevágom a hűtőbe a cuccokat, a többi ráér és gyorsan megnézem a leveleimet”, de mivel ott nem volt, inkább arra gondolt, hogy „jajjistenem, de jó, hogy hazaértem a teszkóból, mert már majd bepisiltem, ha meg már itt vagyok a Wc-n, gyorsan átnézem, akciós-e valami a Lidliben”. És ott is volt, a Wc-ben, a polcon, a lidlis katalógus alatt. Én vagyok az amatőr. Egy kezdő béna vagyok, amiért nem kerestem a Wc-ben.
A redőnyös sztorin a férj szó szerint hülyére röhögte magát és hahotázva közölte, hogy ugye tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok macska, mert az csak macskákra vonatkozik, hogy ha a fejük átfér valahol, akkor a testük is. Hahaha… Rohadt vicces, igazából nem arról van szó, hogy azt hittem, macska vagyok, hanem simán elmértem valamit, ami bárkivel előfordulhat, az pedig, hogy pont a seggemnél akadtam fenn, egyáltalán nem ciki, mert nem azt jelenti, hogy nagy a seggem, sokkal inkább azt, hogy magas, kis jóindulattal kerek. És különben is nem mindegy az egész, ha ott sorakoztak a szépen kimosott ruhák katonás rendben felaggatva a szárítóra??? (Kivéve ugye Marci kabátját)
Oldal ajánlása emailben
X