Nyaralás kettesben I. rész
2010 augusztus 13. | Szerző: lustanyu
Nem igazán akart a férjjel összejönni ez a kettesben kikapcsolódós 3 nap. Először is a férj megfúrta a Fertő tó körüli bringatúrát, mert egy lusta disznó elesett a robogóval. Meggyőződésem, hogy direkt. Az történt, hogy úgy két hónapja lehajtott a betonútról, majd miután otthon kábé ezerszer okoskodott nekem, hogy miért is nem szabad a salakoson fékezni, mihelyst salakot ért az első kerék, azonnal behúzta a féket és jó nagyot esett. Hálistennek semmi komoly baja nem lett, csak nagyon fájt a bokája és a térde. Én ennek megfelelően kb 2 hónapja egyfolytában nyomatom, hogy orvos, térdröntgen/ultrahang, blablabla, ő meg viszont, hogy nincs rá ideje, mert meló, meg nagy a hajtás, ő most nem ácsoroghat 3,5 órát az esztékában. Oké, mondtam, de ha emiatt nem lesz nomád spontán biciklitúra, akkor biztos lehet benne, hogy én és a biciklipumpám gondoskodni fogunk róla, hogy a jelenleg még ép térdével mindenképpen elmenjen arra a térdultrahangra. Jóvanmá-jóvanmá, mondta mindig a férj. Aztán kb 3 napja 2 nappal a tervezett utazás előtt, miután kölcsönkértem mindenféle csővázas hátizsákot, elémállt a férj, hogy nem mer ő ezzel a térddel nekiindulni a Fertő tónak. Baromira pipás lettem és legszívesebben nekimentem volna a férjnek, de az előrelátó disznaja eldugta a biciklipumpámat. Ezt követően tajtékzottam, hogy akkor álljon elő ő programjavaslattal, mert én már mindent megszerveztem, a gyerekekre anyukámék vigyáznak Egerben, itt vannak a csővázas hátizsákok és várnak bennünket a Dóri hotelban biciklikölcsönzésre, ha ő lefújja, akkor találjon ki valami jót. Erre kattintgatott a férj nagyon-nagyon, majd átküldött egy emailt 3 különféle programjavaslattal. 1.) Hajdúszoboszlói strandon rozmártestének megmerítése, majd hortobágyi gulya megtekintése 2.) Soproni kőfejtő, Fertőhansági Nemzeti Park 3.)Balaton és környéke, program:minden, ami belefér.
Ekkor azt hittem, hogy tényleg bántalmazni fogom a férjet, hogy én itt lefoglalt illmitzi és ruszti vendégházzal, pontról pontra megtervezett úttal, csővázas hátizsákokkal és biciklis kulacsokkal készültem, ő meg netezgetett másfél órát és kipréselt magából egy akkora évezredes zseniális ötletet, hogy menjünk a „Balatonra és környékére”. Visszaírtam neki (ekkor még nem voltunk beszélő viszonyban), hogy nagyon tetszik az 1-es verzió, holnapután már indulhatunk is, bizonyára kellőképp nomád lesz a Kilenclyukú híd egyik lyuka alá begurított rozsdás hordóban aludni és imádkozni, hogy éjszaka ne lőjön seggbe a vadőr, mert szállásunk ugye nincsen. Mint ahogy kajánk se, de az nem lesz probléma, mert amíg az ostorpattogtatós csikós bácsi beszedi az eurót a turistáktól, mi rávetődhetünk a békésen kérődző gulyára és megehetünk egy egész szürkemarhát. A „Balaton és környéke” verzió a kedvencem, ennek az ötletnek alaposan utána kellett ám járni a neten, mert ugyan kinek jutna már eszébe, hogy nyáron elmenjen a Balatonra és környékére, ott meg mi mást lehetne csinálni, mint „mindent, ami belefér”. Ez ám a fantáziadús program. Aztán a férj összeomlott és kézcsóktenger közepette kérlelt, hogy találjak ki valamit és foglaljam is le, mert neki ehhez a világon semmi érzéke és amúgy is ezt mindig én csinálom.
A férjnek szerencséje van, mert villámgyorsan felmértem, hogy ha nem csinálok valamit, akkor itthon maradunk. Kitaláltam, hogy cseréljünk tavat. Ha a Fertő tó nagy a férjnek (vagyis a térdének), menjünk a Tisza tóra, ahol szintén lehet bringázni, közelebb vagyunk a gyerekekhez és még wellness is van. (A férj wellness mániás) Mákomra egy, azaz egy darab szoba éppen felszabadult a tiszafüredi Balneumban, ezért arra lecsaptam és gyorsan le is foglaltam. De a megerősítő e-mail csak nem akart megérkezni. Kicsit rossz érzés volt ez, úgyhogy az indulás napján felcsörgettem őket, hogy mielőtt leutazunk olyan rohadt messzire, küldjenek már egy emailt. Gyorsan közölték is, hogy elnézést az elmaradt emailért, de ne igyekezzünk az indulással, mert ők jövő hét ugyanezen napjától értették a foglalásunkat, ezen a héten egy árva szabad szobájuk sincs. Próbáltam alkudozni, hogy esetleg a padlástérben, vagy az istállóban, tökmindegy, csak helyezzenek el valahová, ha már úgyis visszük a gyerekeket, de sajnos nem bizonyultak együttműködőnek és azt mondták, hogy egy négycsillagos szálloda nem engedheti meg magának, hogy vendégeket üres kenukban altasson.
Ekkor kapott el a második dühhullám a férj irányába. (Pedig erről aztán tényleg nem ő tehetett, de akkor is idegbeteg lettem, hogy lemondtam a jó kis Fertő tó programokat, most meg itt állunk gyerek nélkül a nagy semmivel) Próbálkoztam a Balaton és környékével, de a wellness szálloda árak számunkra ott megfizetethetetlenek, vendégházat felhívtam vagy 10-et de – milyen érdekes – augusztusban másnapra már sehol nem volt szabad hely. Aztán lehiggadtam és rájöttem, hogy itt most már baromira nem arról van szó, hogy hová szeretnénk menni, hanem arról, hogy hová tudunk. Anyukámmal csapatmunkába kezdtünk és felváltva hívogattunk magyarországi kedvező árú szállodákat és egyéb idegenforgalmi képződményeket, amíg ráleltünk a visegrádi Hotel Silvanus egy nagyon jó árú csomagjára és mit ad Isten, telefonáltam és volt hely. Mondtam, hogy ma leadjuk akkor a gyerekeket anyáméknak, holnap pedig megyünk hozzájuk, vagyis holnapig küldjenek megerősítő emailt. Nagyon kedvesek voltak, még aznap megküldték.
Hátbatámadás
2010 augusztus 5. | Szerző: lustanyu
Nem mentünk a Balatonra a szüleimmel mégsem. Megvitattuk anyával, hogy egyrészt ha mi megyünk a Balatonra, akkor mindig mínusz 20 fok van, másrészt ha a meteorológia szar időt mond, az mindig bejön. B tervként ezért a múlt hetet Egerben töltöttük.
Egyik nap meglepődve tapasztaltuk, hogy 40 percre kisütött a nap, ezért gyorsan csini ruhába bújtunk és lementünk a főtérre galambokat kergetni. (Ez utóbbi tevékenységet természetesen nem én űztem a csini ruhámban, hanem Marci)
Hazafelé úton épp Lilcsit szórakoztattam azzal, hogy hasbapúztam (szájjal természetesen), amikor irgalmatlan fájdalam hasított a lapockámba. Azt mondtam magamban, hogy ez most vagy egy salétromsav kapszula volt, ami időzítésre felrobbant a bőröm alatt, vagy megcsípett valami. Tekintettel arra, hogy az utóbbi időben viszonylag kevés UFO-val/titkosügynökkel/orosz kémmel találkoztam, akik salétromsav-kapszulát ültethettek volna a bőröm alá, egyértelmű volt, hogy ez csakis egy rohadék darázs lehetett.
Szerencsére sikerült nem túlreagálnom a dolgot, ezért ahelyett, hogy ájultan este volna össze, csak „VÁÁÁÁÁ” üvöltés kíséretében előrevetődtem, majd valahol a kézifék környékén padlót érve, a két első ülés közé beékelődve folytattam a visítást, hogy „ROHADTUL FÁJ A HÁTAM”. Szegény apukám satufékezett, vészvillogót azonnal kirakta, majd miután elmondtam, hogy valószínűleg megcsípett egy darázs, jól lecseszett, hogy a frászt hoztam rá, majdnem karambolozott és azonnal fejezzem be a visítozást. Így is tettem, visításból sziszegésre váltottam, csakhogy nem tudtam magam átadni a maró fájdalom lassú enyhülésének, mert az elkövető nem volt meg. Ott paráztam, hogy valószínűleg az elegánsan bő felsőrészem alatt dong és keresi az alkalmas helyet, hogy újra belémcsípjen.
Apukám kezdte átérezni a helyzetemet. (Valószínűleg eszébe jutott egykori sajátos lepencei gátfutása, amikor felhúzott a fürdőgatyájával együtt egy darazsat a strandon. Aztán amikor az elkezdte rátetoválni a monogramját a bal heréjére, szegény apámnak előjött rég elfeledett futó múltja, s elszánt, elnyújtott törzsi üvöltés kíséretében ugrálta át a pokrócaikon békésen fasírtot és koviubit zabáló családokat, hogy mihamarabb a budira érjen és letéphesse magáról a gatyáját.)Szóval hirtelen támadt együttérzéstől indíttatva mondta, hogy ez tényleg gáz, úgyhogy szálljak ki és keressük meg a darazsat. Én mondtam, hogy arról szó nem lehet, mert ez egy egyberuha, vagyis ha leveszem, itt fogok állni a négysávos út mentén – leharcolt, ámde kényelmes – bugyiban és melltartóban, mint egy lepattant stoppos ribi, akkor pedig már inkább a darázscsípés általi halál. Ezért a ruhámat magamtól jól eltartva, karomat széttárva és kissé előredőlve, gerincbeteg-madárijesztő pózban rettegve tettem meg a hazafelé utat.
Otthon kihajtogattam magamat a két gyerekülés közül az autóból, és a lakásba érve az előszobatükörben felfedeztem a tettest, amint békésen riszálja a potrohát a hajamba kapaszkodva, vészesen közel a hátamhoz. Pánikfejjel üvöltöttem anyukámnak:
– Ott vaaan, látom! Szedd le azonnal!
– Várjál már, kislányom, én nem látom. Mindjárt hozom a szemüvegemet. – és full higgadtan elkezdte keresni. – Jóska!!! Nem láttad a szemüvegemet??? – kiáltott fel az emeletre apámnak.
– Anyu, ne csináld már. Itt van a szemét a ruhám tetején, pöcköld már le, basszus.- kezdtem idegeskedni, mert őszintén szólva félek a darazsaktól.
– Jól van. Menj ki a házból. – anyám rendíthetetlen nyugalommal terelgetett kifelé.
– MIVAN?
– Menj ki a házból, mert nem akarom, hogy egy dühös darázs itt lebzseljen.
– Basszus, ez nem lehet igaz. – puffogtam, de kiléptem a házból és ott várakoztam, miközben éreztem, hogy a darázs rámászott a ruhámról a pucér hátamra.
– ANYAAA, mi a fenét csinálsz már??? . komolyan mondom, hogy totál pánikba estem.
– Keresek valamit, amivel leüthetem.
– NE leüsd, hanem pöcköld le a kezeddel.
– Dehogy pöckölöm! Még az kéne, hogy engem is megcsípjen. Várjál már, ez az újság jó lesz? Nem, az túl puha. És apád papucsa?
– Amivel a komposztra jár? – kérdeztem megütközve, de aztán rájöttem, hogy akinek egy mindenre elszánt darázs mászkál a hátán, az nem válogathat. – Jó lesz, hozzad már azt a papucsot.
– Nem jó, mert kutyaszar van az alján. Várjál, itt van a Marci sapkája, mindjárt lehessentem rólad. – és ütött egyet a hátamra. Még egyet. Meg még egyet. Engem már az ideg rántott szét, hogy mit pöcsöl vele ilyen sokáig.
– Anya, tényleg fel akarod dühíteni még jobban? Hát mit ütlegeled? Hessentsd le a hátamról, ne püföljed.
– Jól van kislányom, nyugodjál le. Te mondtad, hogy nem érek rá megkeresni a szemüvegemet.- ami igaz, de nem gondoltam, hogy egy tök nagy kalappal nem fogja tudni eltalálni a kábé 1,2 cm hosszú darazsat.
A darázs hálistennek megunta a legyezgetést és egyszer csak odébbállt, anyám meg gyorsan összetaposta. Apukám közben elkészített egy calcium pezsgőtablettát. (Biztos ami biztos, mert amikor pár éve mezítláb átszeltem egy focipályát lóhere virágzás kellős közepén és három darázs csípett meg egymás után, triplájára dagadt a szám) De nem lett rá szükség.
Közben szegény Marci döbbenten figyelte a jelenetet.
– Anya micsináltál? Miért üvöltöztél? – kérdezte már az asztalnál ülve ebéd közben.
– Megcsípett egy darázs, kicsim, és nagyon fájt, azért.
– De nem azt mondtad, hogy a darázs nem csíp meg csak akkor, ha piszkáljuk? Miért piszkáltad? – tényleg ezt mondtam, mert annyira félt minden bogártól.
– Nem vettem észre, hogy a hátam mögött van és ahogy hátradőltem, beszorítottam az üléshez. Ezért csípett meg a darázs, mert megijesztettem.
– Ühümm, ühümm… Micsinál most a darázs?
– Nem tudom kicsim, mama összetaposta, ott van a földön.
– Bocsánatot kell kérned tőle.
– ???
– Mert beszorítottad. Megijesztetted és még üvöltöztél is. – erre most mi a fenét mondjak? Az tuti, hogy nem fogok bocsánatot kérni a köcsög lapockagyilkostól.
Később a férjjel beszéltem telefonon és próbáltam előadni a Nagy Darázs Drámát, amikor a hároméves elkérte tőlem a telefont.
– Képzeld apa! Anya megcsípett egy szegény szúnyogot (?), aztán sokáig üvöltözött, és nem is kért bocsánatot tőle.
Hát így drámázzon az ember. Bezzeg ha a herémet csípte volna meg… Mennyivel könnyebb a férfiaknak. 😉
Lili Tyson
2010 augusztus 2. | Szerző: lustanyu
A mai napon semmi nem úgy sikerült, mint ahogy elterveztük, ugyanis a Lili szemre esett.
Nem elírás, tényleg. Nem pofára, nem hasra, hanem bal szemre. Meggyőződésem, hogy ezt az elmúlt 6 évben rajta kívül senkinek nem sikerült kiviteleznie. Ő az egyetlen, aki úgy tud elvágódni a játszótéren, hogy csak és kizárólag a bal alsó és felső szemhéja sérüljön meg. Természetesen azonnal elrohantam vele a gyerekorvoshoz, mert annyira feldagadt a szemhéja, hogy képtelenség volt megállapítani, hogy a szemének esett-e valami baja. A gyerekorvos sem tudta megnézni, ezért miután háromszor megkérdezte, hogyan esett szemre a gyerek – tutira azt hitte, hogy behúztam neki egyet – átküldött a gyerekszemészetre.
Ott a doktornő mihelyst meglátta Bunyós Pityut, gyanakvóan és nagyon csúnyán nézve kérdezte, hogy mi történt. Újfent magyarázkodni kezdem, hogy ugye szemre esett a gyerek. Erre gúnyosan ühümmözött. Kérte, hogy meséljem már el, hogyan kell szemre esni úgy, hogy az orr (gondolom mint az arc legkiállóbb része) nem sérül. Mondtam, hogy bemutatni sajnos nem tudom, mert igazán sajátos technikát igényel, valamint az én koromban az ember már sokkal nehezebben gyógyul – arról nem is beszélve, hogy egy színjátszós monokli legalább öt évvel öregíti az embert -, de van rá játszótéri tanúm. (Az esést magát ugyan nem látta, de azt igen, hogy lementem egy kommersz, homogén arcszínű gyerekkel és távoztam egy szemkörnyéken különféle árnyalatokban pompázó arcszínű, visító egyeddel.)
Aztán a doktornő feltette azt a nagyítós szemüvegét és mondta, hogy tényleg igazam van, mert rengeteg mikrohorzsolás van a szemhéján, ez a gyerek tényleg szemre esett. (Mondom én, hogy elsőre azt hitte, beküldtem egy bal horgot szegénynek.)
Szerencsére az ijedtségen kívül nincs baj, mert a szem maga nem sérült. Viszont borzasztóan bánt, hogy közeledik az első szülinapja, amire akciós teszkós pillangós ruhát vásároltam tüll alsószoknya betéttel és pillangós hajpánttal (még mindig elég gyér a hajzat), ő meg ott fog virítani benne Mike Tysonként kurva nagy monoklival. Persze ennél nagyobb bajom ne legyen…
Azt még be kell vallanom, hogy megváltozott a Lilcsi. Ha azt mondom, hogy Marci fényevő, akkor ő meg egy szemekkel ellátott tápcsatorna. Mindent felfal. Újságot, kaját, füvet, bogarat, mindent. Gyanítom, hogy anyukámék kutyájának is azért örült meg mindig annyira, mert meg akarta enni. Mostanában egy új módszert is kidolgozott: megnyalja a kezét, majd végighúzza az asztalon/földön, aztán elégedetten elmajszolja az ily módon ráragadt morzsákat. Nagyon gáz, egyfolytában takarítanom kell. Ráadásul félelemérzete nulla, mindehová felmászik, mindenre rávetődik, mindennek nekiront… tartok tőle, hogy ez a szemre esés még csak a kezdet…
Azért a Balatonról is essék szó
2010 július 22. | Szerző: lustanyu
Természetesen ha mi indulunk a Balatonra, akkor ott valami történni fog. És történt is. Az egész M7-es annyira bedugult, hogy 30 kilométeres sor keletkezett, az emberek átlag 2,5 órát ácsorogtak a dugóban a 40 fokban. Szerencsére megszállt az ihlet, vagy nem tudom mi jött rám, talán a légkondi nélküli kocsinkban uralkodó dögmeleg miatt hallucináltam, mindenesetre az M7-es és M1-es kettéválásánál elfojthatatlan belső kényszertől vezérelve felordítottam, hogy „Azonnal fordulj jobbra”!
A férj baromi dühös volt rám, mert utálja, ha vezetés közben ordítozok, és az utálatos kioktató stílusában kérdezte, hogy biztosan Győrbe szeretnék-e menni a Balaton helyett, valamint hogy ha az a tervem, hogy vetetek valamit Parndorfban, akkor felejtsem el, mert már így is 826 pár cipőm van, illetve hogy tájékoztatásul közölné, hogy ez itt egy záróvonal. De én mondtam neki, hogy majd később beszélgetünk a KRESZ-ről, és a 826 pár is csúnya torzítás, nem is beszélve arról, hogy jó részük mélyen leárazott volt, most csak jobbra, jobbra, JOBBRA.
Így mentünk el Bicskéig, onnan cuki falvakon keresztül lecsorogtunk Székesfehérvárig, ott egy nagyot mekiztünk, majd a 8-as úton úgy jutottunk el Veszprémig, mint kés a vajban. Én nem mondom, hogy rövidebb volt az út, de akinek nincs klíma a kocsijában, az tudja, hogy mi a különbség 3 óra egy helyben állás és 3 óra lehúzott ablaknál való utazás között. Érdekes módon a gyerekek is egész jól bírták, bár a férjet – aki egy rend- és csendszerető ember -, kissé megviselte, hogy azzal szórakoztatják egymást, hogy vicsorogva üvöltöttek egymásra, majd ezen fél percig megszakadtak a röhögéstől. Engem az ilyesmi egyáltalán nem érint meg lelkileg. A mekizős részt pedig különösen szerettem, mert remek hűvös volt, és bár enni nem ettem, eltulajdonítottam 5 darab műanyag kávéskanalat, mert eszembe jutott, hogy azt nem hoztam a Lilcsi üveges kajáihoz.
Közben a rádióban is bemondták, hogy mekkora szopóág az M7-es, úgyhogy a férj közölte, hogy egy térképészeti és/vagy spirituális géniusz vagyok, és ha nem is cipőről, de egy strandpapucsról vagy egy rövidgatyáról lehet szó. (Meggyőződésem egyébként, hogy a férfiak nagy részének lövése nincs arról, mi az a narancsbőr, mert ha pl a férj tudná, tutira nem ajánlgatna nekem egyfolytában rövidgatyát)
Megérkezvén a szállásra maximálisan elégedett voltam. Na nem azért, mert a négy csillagos Hotel Azúrban, vagy hasonlóan menő balatoni szállodában szálltunk meg, hanem azért, mert a pénzemért pont azt kaptam, amit elvártam. Értelemszerűen ha az ember egy balatoni wellness szálló árának a feléért vesz ki egy gigateraszos 2 szobás lakosztályt, nem kell sírni, hogy gyakorlatilag az ágya lábánál megy a hetes főút, nem tudja összecsukni a kihúzható kanapét, nincs lift, valamint Kiszel Tünde és Donatella laknak a szomszéd szobában. Valamit valamiért, na. A kaja isteni volt, a mindenes Zsolti segített összecsukni a kanapét (potom fél óra alatt), a zaj meg totál kibírható volt, főleg ugye annak, aki 10 ágyas kollégiumi szobában lakott mert légkondi volt a szobákban, így be lehetett csukni az erkélyajtót.
Aznap már nem mentünk fürödni, csak sétáltunk egyet a parton és minden rugózó szarba bedobtunk egy százast, mert ugye nyaralunk. Másnap magamra öltöttem az itthon gondosan megtervezett felszerelésemet, pánt nélküli fekete overall, mérsékelten platform parafapapucs, outletes leárazáson lőtt D&G piros napszemüveg és fekete-fehér csíkos fejkendő, amikor a férj szólt, hogy úgy érzi, kötelessége felhívni a figyelmemet, hogy ez itt nem a Cote d’Azur, hanem Alsóörs. Én meg mondtam, hogy teszek rá, mert az hót tuti fix, hogy én legalább egyszer fel fogom venni A Strandszerkómat, valamint higgye el, hogy mihelyst összeszedem a gyerekek összes felfújhatós gumiszarát, nem leszek annyira kirívóan elegáns. Így is lett, a szamárfejjel ellátott úszógumi tökéletesen lealsóörsösítette az összképemet.
A vízparton viszont kiderült, hogy Marci a Balatont csak az időjárásjelentésben szereti, élőben egyáltalán nem. Azonnal közölte, hogy utálja és nem hajlandó belemenni. Hosszas győzködésre, miután ezerszer megígértük neki, hogy nagyon szorosan fogjuk fogni, belement az ölünkben, de megállás nélkül ordított. Lilinek semmi baja nem volt, üldögélt a felfújhatós babahajójában és elégedetten ütlegelt egy hínárral. 20 perc ölben ordítás után meguntuk a „fürdést” és lángos-sör kombóvan vigasztaltuk magunkat a férjjel.
Én közben elmagyaráztam Marcinak, hogy a Balatontól nem kell félni, mert csak olyan részre megyünk, ahol leér a lába és különben is fogjuk. Erre ő úgy nézett rám, mint egy hülyére és teljesen ironikus hangon megkérdezte: „Anya, hát miért félnék én a Balatontól? Hát nem tudod, hogy a Balaton az nem Orbán Viktor???” Mondtam, hogy de igen, tudom, ennek ellenére mégis úgy tűnik, hogy fél. Erre azt válaszolta, hogy nem fél „csak” retteg.
És így telt el az egy hét. Levonulás a strandra, 20 perc vízben ordtíás, („Erősebben fogjál, még erősebben fogjááál!!!”) lángos-sör, játszótér, hazamenetel, délutáni alvás, majd egy újabb kör. Aztán lett 2 nap hűvösebb idő, amikor a szálloda mini kacsaúsztató medencéjébe mentünk le és meglepődve tapasztaltuk, hogy Marci ott egyáltalán nem fél… Ki a fene érti ezt…
Legnagyobb élmény egyébként a veszprémi állatkert volt, amit mindenkinek nagyon jó szívvel ajánlok. Noha Marci figyelmét nem a sok egzotikus állat kötötte le, hanem egy veréb, ami az orrszarvú hátán tollászkodott, de ezen nem lepődtünk meg, mert már 1,5 éves korában is pontosan így volt. Lili viszont teljesen extázisba esett a medvétől, aki a hangos kurjongatásra és babakocsi csapkodására csak egy dühösen vicsorgós morgással reagált. (Köcsög medve)
Sikerült továbbá megkóstolnunk a világ legeslegszarabb lángosát. Fel is hívtam a büfés személyzet figyelmét, hogy amit ők itt lángosnak csúfolnak, az valójában egy hónapokig zsírba áztatott malomkő, és hogy ha már a pénzt nem is adják vissza, legalább hívjanak meg egy Unicumra, hogy szétcsapassa a gyomromban összeállt masszát. Persze nem hívtak meg és azt állították, hogy az a lángos finom volt. Mondtam, hogy akkor valamelyikük egye már meg, amit meghagytam, de erre persze senki nem volt hajlandó, ezért színpadias mozdulattal bevágtam a kukába a maradék (kábé 3/4) lángost. Utólag csak azt sajnálom, hogy egy ilyen drámai jelenetnél nem A Strandszerkóm volt rajtam, mert mennyivel jobb lett volna Grace Kelly stílusában, kendővel lazán bekötött fejjel lángossal dobálózni, majd lebegő nadrágszárral elviharzani, mint zsírfoltos pólóban, Flair műanyag szék bevágásával a seggemen eloldalazni.
Szóval jó volt a nyaralás, a gyerekek imádták, mi pedig kiszakadtunk a taposómalomból, de azért jó lett volna egyet normálisan is fürdeni a Balatonban. Sebaj, most megyek anyukámékkal (férj nélkül), ahol teljes búcsút nyertem, mert ők lesznek egy apartmanban a gyerekekkel, én meg egy külön szobában, de tegnap már mondta az a szimpatikus időjós bácsi, aki olyan nagyon szét tudja tárni a karját, hogy mínusz 20 fok lesz egész héten. Nem baj, legfelejebb megint megnézzük a verebeket az állatkertben fejenként 1500,- Ft-ért.
Új sebész a láthatáron
2010 július 21. | Szerző: lustanyu
Tudom, hogy ez egy gyerekblog, vagyis inkább anyablog, de mama megint úgy kicsapta az egész családnál a biztosítékot, hogy kikívánkozik…
Szóval friss hús érkezett az
egri kórházba. Mama ezt már szerintem azelőtt tudta, hogy a dokibácsi
megpályázta volna az állást, úgyhogy nagyon készült az új doktor rendelésére,
már szinte a csípőjében érezte azt a jófajta protézist.
Mivel mama nem kezdő
óvodás már az ortopédián, nagyszerű előadással kiharcolt magának egy műtétet.
Na nem a csípőprotézist, mert annyira azért az új doki sem volt kezdő, hanem
legalább annyit, hogy kivegyék a csontjait tartó szögeket. (Amiről a régi dokik
egyébként azt mondták, nem szerencsés, mert olyan meszes már a csontja, hogy ha
kiveszik, lazán elporladhat) Na mindegy, mert megvolt az időpont, mamával madarat
lehetett fogatni, alig várta, hogy jöjjön a jól ismert drámai bejelentés:
„Fiam, nagyon beteg vagyok.”- hosszú hatásszünet – „Meg fognak operálni.” Apám kapásból idegbeteg lett, egyrészt
mert nem értette, hogy mi változott az elmúlt x év eredményeihez képest a
csontjaiban, másrészt meg nagyon nem volt kedve most a Nagy Kórházba Vonulás
című felvonásban statisztálni. (Mint ahogy senkinek, ugyanis anyai nagyapám
tényleg baromira beteg.)
Mindenesetre nagyanyám
felszólította apámat, hogy vigye be az altatóorvoshoz konzultációra, mert ő mozgásképtelen az irgalmatlan fájdalomtól, amit a szegek okoznak. Apám fröcsögött az egész családnak, hogy a lóizét mozgásképtelen, a múltkor is a szomszéd látta, ahogy leszegett fejjel rohan át az úttesten. De mi leugattuk apát, hogy ne legyen ilyen rosszindulatú.
Apa mesélte, hogy az aneszteziológus egy nagyon fiatal és jófejnek tűnő pasi volt
(ő csak Szundiboynak szólította, ezért én is úgy fogom), aki megkérdezte mamát,
hogy van-e valamilyen betegsége, illetve áll-e gyógyszeres kezelés alatt. Mama
kapásból rávágta, hogy nincs betegsége, nem szed semmit. (Egy jó műtétért
bármit.) Szundiboy azonban közben látta a számítógépen a kórtörténetét, hogy
mamának pacemakere van, valamint hogy pszichiátriai kezelés alatt áll, úgyhogy
szépen lassan leesett neki, hogy mi a helyzet. A vizsgálatok során először az
derült ki, hogy mama pacemakerje nem működik. Aztán az, hogy már tavaly sem
működött. Ezt követően az, hogy a szíve ennek ellenére olyan jó, hogy javasolja
az altatást.
Több se kellett mamának,
egyből szívébe zárta az orvost és ott helyben felszólította, hogy azt akarja,
hogy ő műtse meg. Szundiboy hiába mondta, hogy ő nem sebész, csak altatóorvos
és hogy halovány fingja nincs, hogy kell egy csípőből szeget kiszedni, mama
egyre csak hajtogatta, hogy „pedig maga pont jó lesz nekem”. Apám nem tudja az
ilyen helyzeteket kezelni, úgyhogy ő csak csendben izzadt a sarokban és égett.
Amikor mama már 5 perce faggatta Szundiboyt, hogy akkor legalább azt árulja el,
hogy ki fogja őt pontosan műteni és a doki nem tudta megmagyarázni neki, hogy
fogalma sincs, mert még csak nem is egy épületben dolgoznak a sebészekkel, mama
összeesküvést gyanított. Határozott mozdulattal felállt, megkerülte a ledöbbent
dokit, majd a doki háta mögött lévő asztalra nyitott tenyérrel hatalmas
csattanással odavágott egy borítékot. Szundiboy a kurva nagy csattanásra
összerezzent, apám még jobban izzadt, mama pedig büszkén nézett, hogy lámlám,
majd a pénz… az majd mindent megold, ettől majd nyílnak a szikék, ezek után
nyilván szívesen megoperálja őt ez a szimpatikus fiatal orvos.
A szimpatikus fiatal
orvos azonban már tényleg totál kiakadt és innentől kezdve a szobában hárman voltak, akik nem tudták kezelni a
helyzetet. Szundiboy kikérte magának a borítékkal való csapkodást és visszaadta
a pénzt apámnak, akit a társaság normális tagjának vélt, majd kitessékelte őket. Apám -elmondása szerint – ekkor már a lábujjáig leizzadt és kis híja
volt, hogy megpattanjon egy ér az agyában, ezért inkább nem szólt egy szót sem,
csak hazavitte nagyanyámat, miközben erőteljesen fújtatott.
Eljött a Nagy Kórházba
Vonulás napja. Tesómnak jutott a feladat, hogy mamát beszállítsa, azonban az
előadásba hiba csúszott, ugyanis tesómhoz időközben megérkezett a kőműves, aki
ott toporgott a kapujában és be kellett engedni. Ezért csak bevitte mamát a
betegfelvételre, ott rakta le a csomagjait és elrohant. (Sajnos aki sokszor
farkast kiált, az néha így jár…)
Mama valószínűleg roppant
csalódott volt, hogy nem tudja kinek előadni a „Mileszvelem, mindjárt
megoperálnak” című magánszámát, ezért közönség hiányában fogta a cuccát, felült
a buszra és hazament. A mozgásképtelen nagyanyám az irgalmatlan fájdalmával. (Egyben döbbenet, hogy megint apámnak volt igaza) Tesóm azóta feketelistás, mama csípője viszont egyre
jobb, már nem annyira szúrják a szegek. Tegnap már azt mondta, nem is kell
ezeket a szegeket piszkálni, mert ráérnek akkor kivenni őket, amikor a
protézist berakják…
3 éves lett
2010 július 19. | Szerző: lustanyu
Marci 3. szülinapjára tortát prezentáltam. (Remélem itt most minden otthonban felcsendül egy kisebbfajta tapsvihar) Sokáig hezitáltam, hogy mivel szívok jobban, a sütéssel, vagy a vészesen hangosan fogzó Lilcsivel a dögmelegben, a klíma nélküli autónkban a cukrászda felé araszolva, aztán végül meggyőztem magam, hogy úgyis van itthon egy megbontott meggybefőtt, összedobok már egy Feketeerdő tortát.
Kerestem a neten egy receptet, roppant könnyűnek tűnt, kis csokis piskótát megsütni, három részre vágni, jófajta alkohollal meglocsolni, egy liter tejszínt felverni, bekenni, meggyet beszórni, csokiforgácsba hempergetni.
Na mikor a piskótának való tojásfehérjét kemény habbá vertem egy Marci által erősen megtépázott ikeás kézihabverővel, tudatosult bennem, hogy az én konyhám nem sütésre van berendezve. Nincs egy árva tortaformám se, mi a szarral fogok csokit forgácsolni, valamint kezdtem erőteljesen aggódni a gépi habverő hiánya miatt. Pedig akkor még az egy liter tejszín előttem volt.
Na amikor azt vertem egyre elviselhetetlenebb alkarfájdalommal és kezdődő ínhüvelygörccsel, akkor eszembe jutott az ezer éve nem látott Timi barátnőm, aki még régen randevúzott egy dán pasival. A Dán depressziós volt, amire olyan gyógyszert szedett, aminek mellékhatásaként a béka segge alá zuhant a libidója. A Timi meg a Dán nagyon egymásba zúgtak és mivel kevés idejük volt együtt, gyorsan ágynak is estek. Másnap hívott a Timi és elmondta, hogy a Dánnál a mutató majdhogynem félhaton állt, ennek megfelelően az együtt töltött szexuális éjszakát úgy képzeljem el, mintha 3 tepsi 8 tojásos piskótamasszát kellett volna egymás után elkészítenie kézi habverővel.
Noha furán perverznek éreztem, hogy kisfiam születésnapi tortájának készítése közben a Timi szexuális életén jár az eszem, a történet mégis kissé feldobta a kínkeserves tejszínverésemet és gondoltam rá, hogy felhívom közben a Timit és elmondom, hogy annak idején – gyér sütési tapasztalatomnak köszönhetően – nem igazán értettem ezt a 3 tepsi 8 tojásos piskóta dolgot, de most már minden tiszta és tökéletesen megértem, hogy otthagyta a Dánt, még épp időben, mert 3 hónap után tutira olyan alkarja lett volna, mint Popeyenak. Aztán mégsem hívtam fel… Egyrészt mert eszembe jutott, hogy Timi nem ezért hagyta ott a Dánt, hanem azért, mert elfelejtette közölni vele, hogy otthon menyasszonya van, másrészt a fémtálban való tejszínverés rohadtul hangos, különösképpen a lábaimba kapaszkodó Lady Darth Vader hörgésével megspékelve. (Ez a lábat-átkarolva-hörgés most valami új szokása a Lilcsinek, egyáltalán nem nőies, de legalább vicces.)
Na nem is ez lényeg, hanem az, hogy nagy nehezen felvertem azt a rohadt tejszínt, miközben kábé nyolcvanszor átfutott az agyamon, hogy nem is olyan rossz az a teszkós csokitorta, még marcipánkutya is ül a tetején, való igaz, hogy beleharapni abba a kutyába eléggé rizikós, különösképpen akkor, ha az ember ragaszkodik a metszőfogaihoz, de optikailag nagyon tuningos.
Aztán valahogy mégis kész lettem a tortával. Ott álltam a konyha közepén, a Lilcsi még mindig a lábamat átkarolva, fejét hátraszegve hörgött (valami olyasmit, hogy hááákíííjúúúú, amit én esküszöm, hogy I kill you-nak lehetett érteni) és valahogy olyan snassznak tűnt az egész. Milyen béna már, hogy van egy torta közepesen keményre összeesett tejszínhabtöltelékkel… és ennyi… (Na meg persze az ajándék, de az nem számít, mert a játékokat általában fél perc alatt felbontja, majd le se szarja.) Gondoltam felkapom a Lilcsit és elugrunk a teszkóba némi partikellékért. Vettem csicsás szívószálakat, meg hepibörzdéj feliratot ( ez utóbbiról azt hazudtam később, hogy az van rá írva, hogy „boldog szülinapot, Marci”), továbbá olyan amerikás partisapkákat, amik csak arra voltak jók, hogy kiderüljön, hogy az egész családom extrém nagyfejű. (Mindenkiéről leszakadt ugyanis a gumipertli, engem szemen is vágott. Ki mást…) A lámpákra szerpentineket aggattam, kifeszítettem a hepibörzdéjt és vártam, hogy anyós meghozza az ünnepeltet, eközben pedig többször közepesen pattogós stílusban megfenyegettem a férjet, hogy ha elkésik a fia születésnapjáról, felveretek vele egy fél liter tejszínt.
Aztán megérkezett az ünnepelt, csillogtak a szemecskék, égtek a gyertyák, énekeltük, hogy Boldog szülinapot, a Lilcsi meg üdvözlésképpen megpróbálta átkarolni és az arcába hörögni, hogy ájkilljúú, de sajnos fellökte és össznépi bömbölve hempergés kerekedett a dologból. Mindeközben az ünnepelt egyre kókadtabb lett. (Kókadtabb, mint a Dán, ami ugye nem túl pozitív) A végén már csak az apja ölében kucorgott és nagy piros foltok jelentek meg a pofiján. Egyre egyértelműbb lett, hogy nincs jól, már a homloka is tűzforró volt, le akart feküdni az ágyába. A férj vele ment, én pedig minden idegszálammal mentem volna, de anyóst kellett szórakoztatnom, aki csak nem akart elmenni, épp a harmadik szelet feketeerdő tortát ette (ami megjegyzem kurva jó lett) a harmadik pohár rozéval kísérve, ezen tevékenysége közben pedig egyáltalán nem zavarta, hogy a Lili a térdét püföli az asztal alatt és hangosan csettintget a nyelvével némi tortamorzsákért kunyizva. (Amikor nem kapta meg, jött az ájkilljú és a hörgés)
Nagy nehezen elment anyós, az ünnepeltnek még mindig 38,5 fokos láza volt, vagyis a Nurofen szart se használt. Eltüntettem a partikellékeket (a hangulat úgyis totál behalt és idegesítettek azok a szarok), a férj pedig beült vele egy jófajta hűtőfürdőbe. Kábé 5 perc után az én kis kókatagom elkezdett poénkodni, locspocsolni a vizet és hangosan vihorászni. Úgy ment a láz, mint ahogy jött: egyik pillanatról a másikra. Értetlenül álltam az egész előtt. Aztán amikor másnap reggel meséltem anyának az esetet, ő mondta, hogy én is ilyen voltam. Nem lehetett nekem zsúrt szervezni, mert a nagy izgalomban már az első óra után belázasodtam, hasgörcsöm lett, fostam és befuccsolt a buli. És igaza volt!!! Egyértelműen az izgalomba, a feliratba, a sapkákba, a fújókákba és a nagy felhajtásba betegedett bele a gyerek!
Mi ebből a tanulság? A partikellékeket kihajítottam és jövőre szigorúan teszkós torta lesz, rajta a kőkemény marcipánkutyával, amit a sérülések elkerülése végett értelemszerűen nem fogunk megenni, még kevésbé pedig dobálni. (Azért a biztonság kedvéért névnapomra szerintem kérek egy gépi habverőt. )
Hmmm…
2010 július 14. | Szerző: lustanyu
Hamarosan már jövök normális bejegyzéssel is, de most muszáj nektek elmondanom, hogy valami rohadt nagy SZ.F. esett a K.É-n! :-))))
(Aki nem érti: lsd Céltábla lettem bejegyzés)
Ede leamortizálja a lakást
2010 június 26. | Szerző: lustanyu
Az van, hogy a Lilcsi egy
látens baknyúl. Mindenemet megrágta. Az összes étkezőszék lábát, a
dohányzóasztalt körbe, a TV állvány pedig konkrétan kukába dobós, mert a fekete
bútorlapot sikerült pozdorjáig szétrágnia. Természetesen pont középen, a lehető
legszembetűnőbb helyen, jó féltenyérnyi foltban. És most mondhatjátok, hogy
milyen anya az, aki nem veszi észre, hogy a gyereke megeszi a TV állvány
jelentős részét, de az az igazság, hogy ezt a tevékenységét teljesen
inkognitóban csinálta. Kívülről csak annyi látszott, hogy álldogál és egy
plüsskígyóval hadonászik. Mivel nekem háttal állt, az alsó állkapocs szorgos
mozgását nem láttam. Aztán amikor gyanús lett, hogy az én gyerekem nem szokott
2 percnél tovább játékokkal foglalatoskodni és odamentem, akkor szedtem ki a
szájából a tetemes mennyiségű bútorlapot.
És hogy miért látens bak?
Egyrészt egyfolytában lerángatja a gatyámat, ami lássuk be, hogy pasiszokás. Másrészt a múltkor a CBA-ban várakozás közben egy néni tündibündi
hangon kérdezte tőle, hogy „Téged hogy hívnak gyönyörűségem, hány éves vagy?” (tudjátok, az a
fajta kérdés, amit a gyereknek szegeznek, de igazából tőlem várják a választ),
már épp nyitottam volna a számat, amikor hirtelen szépen, tisztán
kivehetően rávágta, hogy „Ede”. A néni
meg nagyon megörült és lelkendezett, hogy „Nahát, milyen okos kisfiú vagy,
Ede!” Ismét megállapítottam, hogy az a fülbevaló kidobott pénz volt…
(Grrrrr, pedig már van haja is, és derékig rózsaszínben volt.) A néni mentségére
szóljon egyébként, hogy ez most kivételesen nem az a gagyogós „eddedde” volt,
hanem tiszta, határozott és ellentmondást nem tűrő „Ede”. Valamint nyilván nem
tudhatta a néni, hogy ha azt kérdezi, „mi a véleményed a kvantummechanikáról,
drágaságom?” vagy „csini lett a dauerom?”, esetleg „füstölt libacombot, vagy
tarját tegyek a sóletbe?” akkor is azt válaszolta volna, hogy „Ede”.
Szóval amikor felmentem
Edével a boltból, elhatároztam, hogy véget vetek a pusztításnak. Elbarikádoztam
a TV állványt, és párnákkal körberaktam az étkezőgarnitúrát. Közben kínáltam
neki több mintázatú behűtött rágókát. Első dolga volt, hogy ezeket nagyívben
elhajigálta/hozzámvágta, majd megkereste az egyetlen sávnyi kilátszó
falfelületet és elkezdte nyalogatni-rágcsálni. Mivel nincs tisztában azzal az egyszerű
fizikai ténnyel, hogy az orra kiemelkedik az arca síkjából, kábé ötvenhatszor
nyomta hozzá erőteljesen a falhoz, amely művelet igazán fájdalmas volt és a
végére úgy nézett ki, mint egy bohócdoktor a feldagadt, vörös orrával. De őt holmi fájdalom nem tudta
eltántorítani a falevéstől, úgyhogy most már oda is belekarcolta a monogramját.
Megadom magam, egyszerűen nincs annyi szabadon mozdítható tárgyam, hogy a falat
is elzárjam előle.
Most jut eszembe, hogy terhesen én is kifejezetten kívántam a falat. Lehetséges, hogy ez valami örökletes dolog? Bár azt elismerem, hogy a falat egyszer megnyaltam, de a tévéállványt soha nem kóstoltam meg. Esküszöm. Nem tőlem látta a gyerek, az fix. Mindenesetre Stephanie Meyer akkorát kaszált a vérevőkről szóló könyveivel, hogy megfontolandó lenne írnom egy trilógiát a bútor és/vagy falevők sagajáról.Bár lehet, hogy az ő könyvei nem csak a különleges étkezési szokások miatt sikeresek, elismerem.
Ui: Őszintén… van valaki, akinek ezek a hűthető, folyadékkal teli rágókának nevezett izék beváltak???
Szabadság, EFOTT, háromszögbikini
2010 június 22. | Szerző: lustanyu
Bár megfogadtam, hogy nem
írok semmit, ami a környezetemben lévőket érinti, de a Multi Nacionális Zrt-t
most már tényleg bassza meg egy taliga aprómajom. A férj főnökét meg egy
ponyváskamionnyi rinocérosz. A férj ugyanis számlálhatatlan szabadsággal
rendelkezik, (konkrétan 29 nap) amiből eddig egyet vett ki. Mondtam neki, hogy
úgy készüljön, hogy 2, azaz kettő egész egybefüggő hetet szeretnék most már
együtt tölteni vele négyesben. Annyi időt akarok, hogy a végére elegem legyen
belőle, unni akarom a képét.
Lapult egy darabig,
mismásolt, hogy már jelezte a Zrt-nek, de még egyeztetés alatt áll a dolog, meg
ilyesmik, majd tegnapra kiderült, hogy szó nem lehet két egybefüggő hétről. De
valószínűleg még 3 különállóról sem. A tervezett 2 hét második hetében ugyanis
kötelező jellegű csapatépítésen kell részt venniük a dolgozóknak az EFOTTon.
Kicsaptam a biztosítékot. A férj 32 éves. Nekem az elsőszülöttje születésnapján
ne dagassza a sarat a kollégáival a 19-23 év közötti
háromszögbikinis-madzagosbugyis félrészeg csajszik között EFOTTon, hanem vasalt
rövidujjú ingben vigyorogjon bambán bele a fényképezőgépbe, miközben Marci
fújja a gyertyákat a tortáján. Biztos vagyok benne, hogy Főnci (aki 37)
szeretne ily módon fiatalodni pár évet és ábrándozni, hogy a háromszögbikini az
ő feleségén is milyen jól állt még a szoptatás előtt. (Ha valaki nagymellű és
szoptatott, akkor a háromszögbikini felejtős, mert darabja 3 mellet csinál. Van
egy a háromszög alatt, és van még kettő, ami mellette kibuggyan. Minél szorosabbra
köti az ember a nyakán, annál jobban elkülönülnek az egyes részek.)
Szóval kifakadtam szegény
férjre, hogy akkor júliusban EFOTT, augusztusban meg esetleg jurtás nomádtábor?
Vagy meddig mennek még vissza az időben? Sportnapközi 9-től 4-ig? De a férj azt
mondta, ne legyek cinikus, mert vastagon szarik ő az EFOTT-ra, de értsem meg,
hogy kötelező. És nagyon szenvelgő arcot vágott. Szegény férj, akinek
kötelessége kurva jó koncerteken dühöngni, mezítláb andalogni a sátrak között,
meg csapolt söröket vedelni egymás után. De én ezt nem érthetem, mert oda ő
dolgozni megy. (Ja persze) És egyébként is, állami alkalmazottként fogalmam
sincs a versenyszféráról, ahol nem lehet azt mondani, hogy nem. Oké, egyébként
tényleg nem dühöngök tovább, mert ő tudja, megbízom benne és ha azt mondja,
hogy muszáj, akkor elhiszem neki. Ommmmmm.
Azért remélem, hogy azon
a héten 12 fok lesz, szakadni fog az eső és a madzagosbugyik helyett Főnci csak
sárfoltos mackóalsókat fog látni. Szerda tájékán meg csak megérkezik az a
ponyvásteherautónyi felajzott rinocérosz is…. Csak hogy ne unatkozzon a sátorban. (Na most belátom, hogy tahó voltam, mert van ott egy csomó más jófej fiatal, akiknek semmi közük a Multi Nacionális Zrt-hez , úgyhogy visszaszívom a 12 fokos átlaghőmérsékletre vonatkozó kívánságomat)
U.i: A férj még nem
tudja, de merényletre készülök ellene. Anyukám azt mondta, kapok 3 nap
szabit. (Elviszik a gyerekeket magukhoz nyaralni) A férj azt hiszi, ezalatt elmegyünk valami wellness
izére, de igazából körbe fogjuk bringázni kettesben a Fertő tavat, vagy egy
részét. Szerintem tök jó lesz. Már be is szereztem egy madzagosbikinit.
(Szigorúan nem háromszögmelltartóval, elvégre két mellel is elég nehéz
biciklizni, nem még hattal.)
Nyaralás kettesben II. rész
2010 augusztus 13. | Szerző: lustanyu
Aztán tegnap megérkeztünk Visegrádra, ahol lehidaltam, hogy ennyi pénzért micsoda panoráma és micsoda környezet és egyébként is … vááú – ahogy a ledöbbent művelt angol mondaná! Aztán a recepción bejelentkeztünk, a portás viszont szintén döbbenten nézett ránk, nyíltan döbbenten, nem pedig művelt angolosan döbbenten.
de hát… Önök… izé, hát tudják, nem csak a húszéveseké a világ.
Nekem mondja? Így harmicon túl kezdődik csak az igazi élet, hahaha. – próbáltam jópofizni némi közhelypuffogtatással, de azért kicsit tahónak tartottam a recepcióst, amiért így a pofámba vágta, hogy már elmúltam 30, mert az ilyesmit illett volna nem észrevenni, még inkább nem szóvátenni.
Úgy értem, Önök számára a „nem csak a húszéveseké a világ” csomag van lefoglalva revitalizáló koktéllal.
Szuper. – mondtam én egyre pipásabban, hogy a pasi nem képes leszállni a korunkról.
Ez egy nyugdíjas csomag. – mondta végre eléggé vörösbe hajló arcszínnel – önök nem vehetik igénybe.
Uhh… hát ez elég kínos. De egyrészt, honnan tudja, hogy nem vagyok rendőr és mentem nyugdíjba korkedvezménnyel 42 évesen? – próbáltam még mindig poénosra venni a figurát.
Nem tudom, hogy Ön rendőr-e, de Önök ezt a csomagot nem vehetik igénybe, mindjárt kiszámolom, hogy mennyi lesz így a szoba a 3 éjszakára. – rossz válasz, kedves recepciós, a helyes válasz az lett volna, hogy „magácska olyan rendkívül fiatalos, hogy ha itt helyben agyonlő, akkor sem hiszem el, hogy 42 éves.”
Nos, a megváltozott körülményekre tekintettel a 60.400,- Ft helyett 98.000,- Ft lesz a szoba ára, amennyiben egy jobb kategóriájú szoba megfelel Önöknek.
Hahahaha- ez én voltam.
Amennyiben a foglalásban szereplő alacsonyabb kategóriájú szobát számolok, akkor 78.000,- Ft lesz.
Hahahaha- ez még mindig én voltam. – Nézze. Mi most itt 60.400,- Ft-ért fogunk eltölteni 3 éjszakát az Önök emailes ajánlatának megfelelően. Én amikor telefonáltam, csak annyit mondtam, hogy 3 éjszakát szeretnénk itt eltölteni, maguk ajánlották ezt a csomagot, egy árva szóval nem említették, hogy csak nyugdíjasok vehetik igénybe. Nem azért utaztunk ide Egerből, hogy itt közöljék velünk, hogy majdnem 60%-kal drágább lesz az itt tartózkodás. – közben megmutattam a visszaigazoló e-mailt a pasinak a férj telefonján.
A kolléga még új itt… és hát tudja hogy van az… a telefon nagyon csalóka, néha 40 évet is csalhat az ember hangja. – baromi rossz válasz, kedves recepciós… én, aki immár majdnem 4 éve egy slukk cigarettát sem szívtam, valósággal csivitelek a telefonban és egyáltalán nincs nyuggerhangom. A tahója…
Nézze uram. Ott voltam, amikor a feleségem foglalta a szállást, még mondta is Önöknek, hogy azért tegyük egy nappal későbbre, mert le kell vinnünk a gyerekeinket Egerbe a szüleihez. Mit gondolt az Önök kollégája, hogy 70 évesen az 50 éves gyerekeinket fuvarozzuk a 90 éves szüleinkhez? Hallgassuk vissza a foglalást. – követelte a férj, aki sokáig call centeresként dolgozott.
Itt nincs ilyen lehetőség. – mondta a pasi és közben megtalálta a visszaigazoló e-mailt és számára is egyértelmű volt, hogy egy árva szó nem szerepelt a nyugdíjasságról, de még a csomag nevét sem említették, mindössze annyi volt benne, hogy „hajj de nagyon örülünk, hogy idejönnek, szoba, félpanzió, minden nap revitalizáló koktél, 60.400,- Ft.” – Elnézést kérek a kellemetlenségért, teljesen igazuk van. Esetleg ajánlhatom egyik jobb kategóriájú szobánkat?
Mennyi? – kérdeztem, mert nem fogok udvariaskodni egy pasival, aki azt mondta, olyan a hangom, mint egy 70 évesnek.
Plusz 9000,- Ft.
Per fő, vagy cuzammen?
Cuzammen.
Legyen. – mondtam, miután a férjre néztem, aki csak a vállát vonogatta.
Remek, nem fogják megbánni. Nos, a csomagjukban szerepel a napi revitalizáló koktél, ami egy kávé, vagy üdítő és valamilyen sütemény elfogyasztását jelenti szállodánk többi nyugdíjas vendégével közösen. Ezek az alkalmak egyfajta ismerkedő délutánként szolgálnak. Nem tudom, igényt tartanak-e rá…
Igényt tartunk. – vágtam rá, mert még mindig meg voltam sértődve, mire a férj kicsit döbbenten nézett, a recepciós pasinak viszont szeme sem rebbent.
Esetleg elsimételné még egyszer, mikor vannak az étkezési időpontok, tudja így hetvenen túl már nem a régi a memóriám. – poénkodott a férj, mire a recepciós pasi levetette a recepciósfejét és kitört belőle a röhögés. Innentől a férjjel közösen ontották a nyugdíjspoénokat (kedves nyugdíjas olvasóimat megnyugatom, hogy egyáltalán nem ízléstelen stílusban) és a végén elmondta, hogy egy gyakornok baszta el a foglalásunkat, ami miatt nem fog dícséretet kapni. (Bocsánat, Gyakornok és egyben Köszi, Gyakornok) Egyébként azóta túl vagyunk az első süti-kávé szeánszon, ahol összebarátkoztunk Kálmán bácsival, aki tök jó fej, itt nordic walkingoznak mindennap a feleségével az erei sétányon.
A férj már a másodikat fordulta a csomagjainkkal (vettünk egy zsugorfólia vizet is), amikor hirtelen késztetésnek engedve “tartsd az ajtót” kiáltással otthagytam a férjet a liftben és visszaszaladtam a recepcióshoz.
– Az én hangom egy perccel sem tűnik 30 évesnél idősebbnek! – oké, nem kellett volna, de annyira kikívánkozott…
Oldal ajánlása emailben
X