Hippi az ovis szülői értekezleten
2010 június 8. | Szerző: lustanyu
Úgy gondoltam, a szakadt
gatyáimmal mostanában folyamatosan beégtem, ezért most az ovis szülői
értekezletre igazán kitettem magamért. Csini zöld ruhában mentem, sőt még a
gusztustalan gyógyszandimat is lecseréltem az óvoda előtt egy bokorban egy
trendi magassarkú drapp papucscipőre. Vittem egy zöld lenvászon zakót is,
nehogy a ruha felsőrésze merésznek találtasson, az említett bokorban azt is
magamra rángattam. Lényeg, hogy az öltözékemnek egy hibája volt, a Lilcsi.
Merthogy őt nem tudtam lepasszolni (a férj dokihoz vitte Marcit), ezért
magammal kellett vinnem.
A helyszínen szembesültem
vele, hogy a kábé 35 szülő mind le tudta passzolni kisebb-nagyobb csemetéjét,
egyedül én érkeztem gyerekkel. Szembesültem továbbá azzal, hogy a majd 50
négyzetméteres csoportszoba elején beszélő vezető óvónőből a hátsóbb sorokban
semmit nem hallani, ha a Lilcsi megállás nélkül skandálja mély hangon, hogy
„dadadada”. Ha meg ordít, akkor végképp semmit nem hallani.
Szóval ott ült mindenki
jegyzetfüzettel a kezében iszonyat pici székeken, Lilcsi békésen mászkált
rajtam. Aztán elunta és ordibált. Gondoltam leülök a földre, az mindig bejön.
34 szülő jegyzetelt, egy pedig zöld ruhában ült a földön és mászkált rajta egy
9 hónapos gyerek. A vezető óvónő épp annyit mondott, hogy „szeretettel üdvözlöm
minden új kis csoportos szülőjét, amikor a Lilcsi egy haltalmasat böfögött.
Egyenesen bele az áhítatba. Olyan nagyot, hogy maga is meglepődött és ijedten
nézett körbe a sok hátraforduló kuncogó ember láttán. (A vezető óvónő
természetesen nem röhögött) A böfögést követően az óvónő folytatta a beszédet,
Lilcsi pedig elunta a folyamatos erőfeszítéseket arra vonatkozóan, hogy a
melleimet a szülői munkaközösség elé tárja (pedig egy apuka nagyon várta a
sikert), így abbahagyta a ruhám felső részének lehúzgálását és visítani
kezdett. Természetesen mindenki hátranézett. Gyorsan felkaptam és elkezdtem
rázni a valagát, (mindig beválik), ami viszont járkálással járt, a hülye
magassarkú meg tökre kopogott, úgyhogy gyorsan kiléptem belőle és berúgtam a
sarokba. Be is vált a valagrázás, néhány másodpercre elhallgatott. Mint
kiderült, csak azért, hogy egy újabb hatalmasat böfögjön, de ezúttal
tekintélyes mennyiségű tápszert ki is bukott, ami jó nagyot csattant az óvoda
frissen felmosott padlójára. A babakocsit kinn kellett hagynom, így maximum
hasoncsúszva, a csinos zöld ruhámmal tudtam volna feltörölni a hányást, ezért
inkább csak bocsánatot kérően néztem az óvónőkre.
A Lilcsi miután kiadta a
tápszert magából, egész jó kedvre derült és folytatta a kurjongatást, ami
baromi kínos volt, főleg miután egy anyuka szólt, hogy „elnézést, megismételné
mégegyszer a legfontosabb telefonszámot, mert mindig valami zaj volt, amikor
említette”. (teljesen igaza volt amúgy, baromi idegesítő volt a gyerek)
Hálistennek észrevettem, hogy a hátsó ajtót kinyitották az udvar felé, ezért
gyorsan arra oldalaztam és kitettem az udvarra Lilcsit. Igen, a fehér
harisnyájában és a trendi Mayoral pólójában leraktam a betonra. A testemmel
innentől az udvaron tartózkodtam, a fejemet viszont belógattam a terembe és
hallgattam az óvónőt, közben magamban rimánkodtam, hogy nagyon gyorsan
beszéljen. Lili egész jól elvolt, ott szöszmötölt az immár szürke
harisnyájában, valamit elmélyülten piszkált. Ennek őszintén megörültem, egészen
addig, amíg testhelyzetet nem változtatott és kiderült, hogy egy száradt
galambszart vakargat. Mint egy gepárd, odapattantam, a kezeit leszorítottam,
hogy ne tudja a szájába venni, majd mezítláb körberohantam vele az
óvodaudvaron, hogy bejussak a babakocsinkhoz és lefertőtlenítsem a kezét
(mindig van nálam kézfertőtlenítő). Megnyugodva sétáltam vissza a terem elé az
udvarra, mezítláb, iszonyat dzsuvás talpakkal, kibontott göndörhajjal, izzadt
fejjel, mint egy igazi hippi.
A Lilcsit leraktam egy
padhoz, hogy álldogáljon, én visszadugtam a fejem a terembe és meghallgattam,
hogy vegyünk egy rakás mackógatyát, mert kelleni fog. Mindeközben a csajom
kiszúrta, hogy a betonra krétarajzokat készítettek az ovisok és rástartolt, így
már nemcsak szimplán retkes volt, hanem színesretkes. Úgy döntöttem, eleget
püfölte a narancssárga krétafoltot, kirohantam és felkaptam. Örült nekem, mert
jól megcsapkodta az arcomat, amit én a kedvesség jelének vettem. Csak a
házunkban lévő CBA-s pénztáros döbbentett rá, hogy a szülői értekezlet további
részét intelligensen és elnézően mosolyogva, retkes talppal mezítláb, zöld
ruhában és egy élénk narancssárga csíkkal az arcomon töltöttem.
A szülői értekezlet alatt
még egy futásom volt, amikor Lilcsi egy rosszul sikerült mászási manővernek
köszöhetően pofára esett a betonon, irdatlan ordításba kezdett, én pedig
pánikfejjel jó messzire rohantam vele. Utána már a csoport megbeszélések
zajlottak, a mi csoportunkban a két óvónővel csak 3 szülő társalgott, ebből kettőnek normális arcszíne volt.
Nekem nagyon
szimpatikusak voltak a fiam leendő óvónői. Hogy ők mit gondoltak a narancssárga
fejű hippiről, azt egyelőre nem tudom megsaccolni…
Romantika az ÁNTSZ-nél
2010 június 2. | Szerző: lustanyu
Most már nagyon remélem, hogy ez az utolsó látogatásom (és egyben bejegyzésem) volt Campylobacter ügyben, mert elegem volt.
Szóval ma reggel is az
Országos Epidemiológiánál indítottam (anyósom átjött és vigyázott a gyerekekre), ezúttal a saját mintáinkat vittem,
szigorúan személyesen, nem postán. Ott álldogáltunk a sorban, amikor is egy pasi
hűtőtáskával a kezében (nyilván egészségügyis volt) teljesen nyíltan bámulni
kezdett, majd egyértelműen kikezdett velem. Azt mondta mi lenne, ha kávéznánk
egyet a leadás után.
Totál ledöbbentem, kábé 4 éve nem kezdett ki velem senki, mert vagy terhes voltam, vagy egy üvöltő gyerek tartózkodott a társaságomban, úgyhogy ahelyett, hogy kapásból közöltem volna vele, hogy
bocs, de nem, csak annyit sikerült kipréselni magamból, hogy ugye nem gondolja
komolyan, hogy a szarleadó pultnál fogunk ismerkedni. Erre ő közölte, hogy nála
speciel épp vér van, de ha nálam nem, őt az se zavarja. Mondtam, hogy de engem
igen, mert nem tudok szarral a kezemben bájcsevegni, másrészt mint látja, két
doboz van nálam.
Érthetetlen okokból kifolyólag azt gondoltam, hogy ez
hihetetlenül frappáns közlése annak, hogy nem vagyok egyedülálló. Erre azt
mondja a pasi, „miért, nem fért bele egybe?”. Úgy elvörösödtem, mint egy kifőtt
homár, mert céljaimmal ellentétben tökre úgy jött le a dolog, mintha akkora
szarágyú lennék, hogy teleraktam két dobozt is. És még az sem jutott eszembe,
hogy frappánsan rávágjam, hogy „te beszélsz, akinél egy komplett hűtőtáska
van?”, csak annyit makogtam, hogy nem, a másik doboz a férjemé. Mire a pasi –
aki szemmel láthatóan élvezte, hogy így beégtem – tovább folytatta, hogy
esetleg attól tartok-e, hogy a férjemnek mindenhol szeme van? Mondom nem,
pusztán annyit akartam burkoltan a tudomására hozni, hogy nem kávézom, mivel
férjnél vagyok.
Ekkora állat vagyok. Mások a jeggyűrűjüket villogtatják, ha le akarnak
rázni valakit, én a férj „mintáját”. Nagyon gáz, ha csak eszembe jut,
szégyenkezem, de komolyan. És egyben örülök, hogy – ha minden jól megy – soha többé nem kell randiznom, mert mint látjátok, ez nekem nagyon gyatrán menne.
Ui: Nagypapám kb 3 hete teljes apátiába süllyedt és nem kommunikál senkivel, sőt sokszor úgy tűnik, meg sem ért dolgokat és teljes furcsaságokat csinál. (Pl a vércukormérőjével akarta beadni magának az inzulint, stb) Szóval épp most hívott anyukám, hogy ott volt náluk és nagyanyámnak mesélte az egész ÁNTSZ mizériámat, amikor is nagyapám egyszer csak felkelt az ágyból, kijött a nappaliba és hangosan röhögött, teljesen értette a sztorit és a poénokat is. Éljen! Hetek óta ez az első biztató jel! :-))))))
Zepter, ÁNTSZ, avagy mindenütt szar, de a legtöbb otthon
2010 május 31. | Szerző: lustanyu
Írtam, hogy a 70 éves szomszéd nénit meztelencsigamarketinggel rábeszélték egy 450.000,- Ft-os edénykészlet megvásárlására. Természetesen nem volt ennyi kápéja, úgyhogy gyorsan egy fincsi áruhitelre is rádumálták, amit ha kifizet, összesen 700.000,- Ft lett volna. Még mindig edényekről beszélünk, nem egy autóról Edények, amik nem vágják fel a hagymát, nem ugranak le a boltba bevásárolni és esténként nem beszélik ki veled Joshi barátot, csak simán… izé… edények. (Állítólag szuperek, de akkor is csak edények)
Szegény szomszéd néni másnap rájött, hogy mekkora hülye volt és felhívta őket, hogy szeretné visszacsinálni az egészet. (Megjegyzem egy sajtpapírt nem kapott, egy árva cetlije nem volt, ami az ügyletre utalt volna) Azt mondták, visszacsinálni nem lehet, de örömmel értesítik, hogy elintézték a hitelét, menjen be hétfőn. Szegény magán kívül jött át, hogy most mi legyen, készítsem fel, mit mondjon. Jogszabály szerint 8 munkanapja van arra, hogy indokolás nélkül elálljon. Ami itt azért egy kicsit ingott, de nem akarok senkit jogi blablával nyomasztani, mert csak annyi a lényeg, hogy nem volt annyira egyértelmű a helyzet.
Mondtam a néninek, hogy ne izguljon, úgyis vinnem kell szart az ÁNTSZ-hez (Marcó campylobacter-kontroll), útbaesik a Zepter, majd én elkísérem.
Természetesen a Zepternél azt hitték, hogy Gyeses Nyuszkó vagyok, a sofőr (tényleg le kéne már cserélnem a ruhatáramat) ennek megfelelően is bántak velem. Körülajnároztak engem is, amit úgy kell érteni, hogy agyondícsérték a Lilcsit. (Merthogy a seggnyalómarketingesek nagyon jól tudják, hogyan kell egy anyát levenni a lábáról.) Gügyögtek, őrjöngtek, hogy ők még ilyen gyönyörű gyereket életükben nem láttak, meg „kis nudlinak” és „pöttömpöttynek” nevezték. Pedig a Lilcsi egy mackógatyában volt, mert sokat kellett várni, úgyhogy mászni akart, emiatt koszos lett a térde és egy csomó szöszt is összegyűjtött. Ráadásul egy banánnal összedzsuvázta a fél arcát, még a haja is ragadt a feje egyik oldalán, nálam meg nem volt nedves törlőkendő. Szóval nem úgy nézett ki, mint akit rögtön castingra hívnak, hogy szerepeljen a Baba Magazin következő számában, mint a „Június babája” kitéphető faliposzter és naptár arca.
Szóval leültünk teljes gyönyörűségünkben és a csávó közölte, hogy abban igazam van, hogy létezik egy ilyen 8 napos határidő, de legnagyobb sajnálatára a banki hitelügyintézés már megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni. Viszont találni fogunk egy megoldást, ami mindenkinek jó lesz. Mondtam, hogy egy megoldás van: elállunk. És az nekünk jó lesz, nekik kevésbé, de az most irreleváns. Innentől kezdve a csávó nem nézett rám (exponenciálisan veszítettünk szépségünkből a Lilcsivel), csak Marika nénire és próbálta meggyőzni, hogy vegyen kevesebb edényt kevesebb pénzért, annak kevesebb lesz a havidíja. Ha már úgyis kell fizetni a hitelszerződés miatt, akkor fizessen kevesebbet. Na akkor eldurrant az agyam és megettem reggelire a kis tetűt. (Ezer sebből vérzett amúgy az ügylet)
A részletekkel nem untatok senkit, de mindent visszacsináltunk. Senki nem fizet, senki nem vesz edényt, ők meg töröltetik a hiteligénylést az OTP-nél. Aztán Marika néni már elment a vevőszolgálatra, én meg mondtam a csávónak (szerintem ekkortájt már kifejezetten rondának látott), hogy „inkább ennék szart, minthogy az legyen a melóm, hogy nyugdíjasokat átbasszak”. Egyébként tényleg tele volt a székház nyugdíjassal.
És most nehogy félreértsetek, mert tutira van egy csomó tisztességes zepteres (például anyósom is vásárolt Bioptron lámpát és ő maximálisan elégedett volt), eszem ágában sincs általánosítani, de ezek nagyon szemetek voltak, totál át akarták verni a nénit.
Aztán az örömében könnyező Marika nénivel meg a dzsuvás Lilcsivel továbbmentünk az ÁNTSZ laboratóriumba, ahol is közölték, hogy nem veszik át tőlem a szart. Mondom de itt van a beutalón, hogy ide kell hoznom. Azt mondták, rosszul írta meg a gyerekorvos, mert a Campylobacter pozitív minták az Országos Epidemiológiai Központhoz tartoznak, vigyem tovább a Gyáli útra. Mondom oké, de előtte még ne mutassam meg neki az Eiffel tornyot is, esetleg a Taj Mahalt, mert Budapestet már unja szegény… Felajánlottam, hogy kifizetem inkább megint, csak csinálják meg. Azt mondták, még pénzért sem csinálhatják meg. Jó fejek voltak, tök sokat röhögtek és mondták, hogy menjek szépen haza, mert az OEK már úgyis bezárt, tegyem be a hűtőbe a „mintát” és majd holnap elintézem. Mondtam jó, útközben majd kigondolom, hogy a borsófőzelék, vagy a párizsi mellett lesz-e jobb helye…
Épp hazaértem és lemostam Lilcsi arcáról a száradt banánt, amikor is hívtak a kerületi tisztifőorvostól, hogy már majd 3 hete próbálnak elérni, mert fizetős magánvizsgálaton derült ki a Campylobacter fertőzés és emiatt nem adták ki az adatainkat, de a lényeg az, hogy Járványügyi hatóságilag felszólítanak, hogy az egész család haladéktalanul menjen be az ÁNTSZ-be szarni.
Mondtam, hogy egyrészt onnan jövök, másrészt ez nem úgy megy, hogy haladéktalanul, meg sitty-sutty, mert nekem például most egyáltalán nem kell. Amúgy is örülök, ha 3 naponként megyek. (Oké, ezt nem tudom, miért mondtam, mert ilyen kérdés nem volt.) Továbbá megkérdeztem, hogy ingyenes-e a vizsgálat, mert én (és tágabb családom) hobbiból, vagyis úgy, hogy nincs semmi bajunk, nem szarunk többet pénzért. Azt mondták, csak akkor ingyenes, ha mindenki szerez beutalót. Úgyhogy most gyűjtjük a mintákat, és újabb 5 házidokit kell felkeresnünk beutalóért, vagy ki kell perkálni 15 rugót.
Őrület. Úgy tűnik, már az egész város tud róla. Holnap megyek a bankba ügyet intézni. Ha a személyi igazolványom átnyújtását követően rám kacsintanak és udvariasan megmutatják, merre van a vécé, vagy a kezembe nyomnak egy olyan kis piros edénykét, akkor elkezdek hinni az összeesküvés elméletekben.
Küzdelem vadnyugati stílusban
2010 május 30. | Szerző: lustanyu
Az egyik fúria én voltam. A másik egy négy és fél éves kislány, aki vak gyűlölettől átitatva azt sziszegte a megszeppent 3 éves fiamnak minden ok nélkül, hogy „utállak”. Aztán azt, hogy „takarodj innen, mielőtt nagyon dühös leszek”, majd ellökő mozdulatot tett irányába, de nem ért hozzá. A 3 éves meg csak ott állt teljesen ledöbbenve, nem csinált semmit, nem mondta, hogy „fogd be te, és takarodj te innen”. Csak mosolygott és szemmel láthatóan semmit nem értett.
A szívem a torkomba ugrott és döbbenetes érzések öntöttek el. Ösztönén első gondolata az volt, hogy lerángatja a kis szukát a rugós virágról és ráordít, hogy „mondd ki még egyszer, ha mered!!! Mondd ki, és megtéplek!!! És ha még egyszer, csak egyszer, egy ujjal is hozzányúlsz, akkor is.” Szerencsére Ösztönén fölé kerekedett Felnőttén és gyorsan átvette az irányítást, elmagyarázta, hogy a négy és fél éves még gyerek, soha nem a gyerekre kell haragudni. Arról nem is beszélve, hogy maholnap az én fiam sziszeghet hasonlót más gyerekére és abban a helyzetben nekem hogy esne, ha az az anyuka utálná az én gyerekemet. Sajnos Felnőttén is tanácstalan volt… Odamenjen a kislányhoz és normális stílusban megkérdezze tőle, hogy mi a problémája? Rendezze a konfliktust? Vagy ezzel azt erősíti a gyerekében, hogy anya mindent megold helyette? Hagyja inkább, hogy a gyerek maga kezelje le a helyzetet, aztán turbózza fel az önbizalmát, hogy megtanulja a későbbiekben a hasonló helyzetekben magát megvédeni?
Mi a jobb a gyereknek? Ha azt érzi, hogy az anyja minden inzultus esetén megvédi (ugye az ősbizalom) vagy az, ha felkészül rá, hogy ilyenek bizony vannak és szépen lassan kialakítja a saját önvédelmi módszereit?
Ösztönén, vagyis Nagyfúria még mindig ugrásra készen toporgott a fogait összeszorítva, minden egyes szőrszál a hátán felborzolódott a gyerekét ért sérelem miatt, szemei szikrát szórtak. Jól látta ezt Kisfúria, aki azonnal levette, hogy a kissrác kőkemény védelem alatt áll, ezért ideiglenes visszavonulót fújt. De az ő szemei is szikrát szórtak. Ő is ugrásra készen állt, feszülten leste, hogy mikor keletkezik rés a pajzson, mikor lankad az óvó figyelem.
Így kerülgettük egymást végtelenül hosszúnak tűnő percekig. A két fúria felmérte az erőviszonyokat. Az egyik a lábbal lökős motoron, a másik a homokozó szélén állva, karján egy csecsemővel, aki időnként nyitott tenyérrel csapkodta a melleit. A gyerekek nagyon-nagyon sokáig képesek állni a tekintetet.
A küzdelem tárgya ezalatt egy szót sem szólt, egy darabig bambán álldogált, majd ő is felült egy kismotorra és Kisfúria mögé navigált további együttjátszási szándékkal, annak kifejezett tiltása ellenére,. Kisfúria hátrafordult Marci felé és megismételte, hogy „nem érted, hogy utállak??? Menj az utamból!!!”, majd rám nézett, hogy erre mit lépek. Én kiléptem egyet az irányukba és pengévé szorítottam a számat, de még mindig nem csináltam semmit, csak szikrákat szórtam Kisfúriára és felemeltem a mutatóujjamat. (Nem a középsőt, a mutatót) Ő erre rövid hezitálást követően fejét felszegve elmotorozott. A „helyzetnek” vége volt, az izmaim elernyedtek.
Marci is odagurult hozzám.
– Anya, mi az, hogy „utállak”? – kérdezte tőlem.
– Azt jelenti, hogy “nem szeretlek”. – összeszorult a szívem.
– Az a kislány miért nem szeret engemet?- nagyon elgondolkodott.
– Nem tudom, kicsim. – aztán beszélgettünk ezekről a helyzetekről, elmondtam, hogy szerintem (hangsúlyozom, hogy szerintem) mit mondjon, mit csináljon.
És akkor döbbentem rá igazán, hogy nemsokára (szeptembertől) eljön az a nap, amikor kilép a biztonságot jelentő burokból, amelyet Nagyfúria állandó jelenléte vont köré, naponta 10 ilyen konfliktusa lesz és meg kell kezdenie saját harcmodorának kialakítását. Akkor kiderül, nem hagytam-e teljesen fegyvertelenül, illetve hogy az elmúlt három évben milyen fegyvereket adtam a kezébe.
Kicsit el voltam kenődve a nap további részében, amit Marci éles szemével ki is szúrt. Aztán megkérdezte: „Anya, azért vagy szomorú, mert egymilliót költöttem egy robotkutyára???”
Céltábla lettem
2010 május 27. | Szerző: lustanyu
Sokat gondolkoztam azon, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, mert belemenni egy ilyen fikázós-védekezős játékba nem sok jót ígér. Mégis elküldöm, max kitörlöm utána. Végülis az én blogom nem? Azt csinálok, amit akarok. (Végre valami, ami fölött hatalmam van)
Szóval… Miután valamelyikőtök írt, hogy a Porontyon talált rám, gondoltam rákeresek magamra a gugliban. (Atyavilág, baromi sok oldalon szerepelek) Rá is találtam az említett oldalara (http://velvet.hu/poronty/2010/05/25/ki_a_legjobb_babyblogger/#comments ) ami több szempontból is hasznos volt. Egyrészt rádöbbentem, hogy sokan nagyon szeretnek, de azt is megtudtam, hogy erőltetett vagyok, valamint a blog egy irodalmi kategória és mivel csúnya szavakat is használok, a „mai magyar kultúrális élet szégyenfoltja” lesz, ha esetleg én nyerem a versenyt. Atyaég, szegény kultúrális, de még inkább kulturális élet! Már csak ez hiányzik neki, hogy még egy szégyenfolt essen rajta!
Rosszabb napokon eszembe se jutna ilyesmire reagálni, elintézném a dolgot egy megjegyzéssel a bajszom alatt, ami valószínűleg újabb foltot ejtene azon a bizonyos K.É-n, (ejnye már, rossz aki rosszra gondol, nem Kurva Élet, hanem Kulturális!!!) de ma különösen jó a hajam, ezért szánok egy kis időt erre a dologra.
Sz’al mi van? Irodalom? Babablogok, mint irodalom? Valaki tényleg úgy gondolja, hogy ez egy irodalmi verseny? Hát én nem. (Persze ehhez előbb meg kellene határoznunk az irodalom fogalmát) Sőt! Az én blogom nem is babablog, sokkal inkább anyablog. Eszem ágában sincs megmutatni később a gyerekeimnek. Soha. Nem tartozik rájuk, hogy képesek voltak annyira felidegesíteni, hogy együltő helyemben el akartam szívni egy raklap puhadobozos barnaszofit. Ettől függetlenül a dolog még tény marad, mert képesek voltak. (És remélem lesznek is, még nagyon-nagyon sokáig…)
Már írtam egyszer, amikor megtudtam a nevezést (jut eszembe, azóta se tudom, hogy ki volt, de nagyon erősen sejtem), hogy pont a csúnya szavak miatt hezitáltam magam is a nevezéssel kapcsolatban. Aztán döntöttem. Nem fogom kimoderálni. Ilyen vagyok. Így szocializálódtam, apámmal minden idők legkocsisabb kocsisával, meg 17 pasival egy házban. Nem vagyok rá büszke, de nem is tervezek hamut szórni a fejemre miatta különleges megszaggatott ruhában. (Bár az új gatyám már ugye amúgy is szakadt…) Lehet, hogy szégyenfolt vagyok a K.É-en, de az is lehet, hogy inkább színfolt, mert a csúnya szavak mögött, vagyis inkább velük együtt összeáll valami eredeti. Mindenki döntse el maga.
Számomra az, hogy leírom, baszki, sokkal kevésbé gáz, mint amikor valaki (egyébként roppant elismert író) művészien ecseteli, milyen szinten itta le magát és hogyan fetrengett a saját ürülékében. Mert attól, hogy ő elvont stílusban értekezett erről, a lényeg még ugyanaz marad: úgy bebaszott, hogy összefosta magát. És ebben számomra a világon semmi irodalmi nincs. Más számára meg van, mert ugye nem vagyunk egyformák.
Még valami… Nem kell izgulni szerintem a K.É. miatt, nem lesz rajta SZ.F, mert nem fogok nyerni. Egyrészt teljesen inkognitóban vagyok, vagyis nincs fenn képem, nem is akarom, hogy kiderüljön, ki vagyok. Ennek egyenes következménye, hogy nem fogok az iwiw-en körüzenetet küldeni az ismerőseimnek, hogy szavazzatok már, mert baromi vicces vagyok és tök jó lenne ingyé’ wellnesselni. Sőt, fórumokon sem fogok szavazatokért kunyerálni, de még itt a blogon sem. Vagyis abszolúte esélytelen, hogy közönségdíjat nyerjek, mert nyilván van, akinek 1200 ismerőse fogja nyomkodni a szavazat gombot. A szakmai zsűri pedig – számomra teljesen egyértelműen – nem teheti le a voksát egy olyan babablog mellett, amelyikben többször is elhangzik az, hogy „seggkörfogat”, egyebekről már nem is beszélve. Akkor sem, ha vicces és akkor sem, ha esetleg magánemberként tetszik nekik a dolog. Az én stílusom nem képviselhet egy Nivea márkát. Kivéve persze, ha van cellulitisz elleni készítményük… És ez jól is van így.
Mégis örülök, hogy beneveztek, mert a kommentekből és az emailekből egyértelmű, hogy sokan szeretnek. Sokaknak megnyugtató olvasni, hogy belefér néha a kiborulás, megnyugtató a tudat, hogy más is küzd és másnak sem rózsaszín még a gyerekszar is. Amit nevezzetek babakakinak, ha úgy tetszik. Én nem fogom, mert nem akarom. Pont eleget moderálom magam a gyerekek előtt, itt a blogon, az én saját felnőtt időmben már nem szeretném.
Hát ennyi. Egyébként aki kurvának áll, számítson rá, hogy megdugják. Vagyis amikor elkezdtem megosztó stílusban írni, benne volt a pakliban, hogy kapok hideget-meleget, szóval eszem ágában sincs a sértődött hercegnőt játszani. Főleg, mert még mindig baromi jó a hajam. Megyek is le a játszóra, ahol ennek nyilván nagy hasznát veszem majd, ugyanis az 1-5 éves korosztály különösképpen értékeli a jó frizurát.
Ui: közben érkezett egy másik komment, ami gyakorlatilag plágiummal vádol. Na, azt visszautasítom. Egy bejegyzésem van (a Zalakarosra indulás freestyle verziója), aminek ezt a szavakat egybeírós stílusát már olvastam valahol, de az valami disznóvágásról, vagy faluünnepről szólt, már nem emlékszem pontosan.
Variációk farizom erősítésre
2010 május 21. | Szerző: lustanyu
Napi 20 perc tornát
mindenképpen meg kell próbálnom a napirendembe súvasztani, mert döbbenet jó
hatással van a cukromra. Meg egyébként is mindig olyan segget szerettem volna,
amelyik görbíti a teret. (Más kérdés, hogy ennek genetikai akadályai vannak, a
fizikairól már nem is beszélve)
De azért próbálkozni
lehet, nem? Kérdés, hogy a nap melyik részében szakítsak időt a térgörbítő
seggszerkezet kialakítására. Kézenfekvő lenne, hogy akkor, amikor a gyerekek
alszanak. Na neeem. Egyrészt az, hogy a gyerekeim egyszerre alszanak, csak a
csillagok különleges együttállásakor fordul elő évente átlag háromszor,
valamint az az idő szigorúan az enyém és nem fogom arra fecsérelni, hogy izzadt
fejjel Rubint Rékát hallgassam, amint azt ordítja, hogy „tartsd meeeg, most ne
tedd leeeee”. (Mármint a lábad) Ilyenkor netezni kell, barátnőkkel csevegni,
férjjel csetelni, könyvet, vagy magazint olvasni, amit a) senki nem tép ki a
kezemből, b) senki nem eszik meg.
Tehát maradt a gyerekek
ébrenléti idejében való rubintrékázás. Én nem állítom, hogy könnyű, de
kivitelezhető. Hamar rájöttem, hogy lábsúlyra csak az optikai tuning miatt van szükségem, Lilla ugyanis különleges érdeklődést
tanúsít a tépőzára iránt, ezért azonnal a lábamra mászik, vagyis élő lábsúllyal
dolgozom. Marci is roppantul szeret velem tornázni. Ami azt jelenti, hogy
mihelyst felveszem a négykézláb pozíciót, hogy elkezdhessem a lábamat
emelgetni, azonnal megkérdezi, hogy felülhet-e a hátamra. Mondom még nem,
kisfiam, de majd szólok. 2 másodperc múlva újra megkérdezi. És újra. És újra.
Beadom a derekam. Felmászik a hátamra, én gyúrok tovább jobb farpofára. Közben
kéri, hogy nyerítsek, mert milyen béna egy ló már, amelyik nem is nyerít. Nekem
már teljesen mindegy, olyan szinten fáj a seggem, hogy akár nyeríthetek is. “Nyihahaha”, mondom és közben a homlokomat leteszem a földre, mert úgy legalább
azt nem kell tartanom. Ennek a Kicsi megörül és azonnal belekapaszkodik a
hajamba. Szépen lassan lefejtem magamról a gyerekeimet, a fél marék hajszálat
kidobom, folytatom a tornát.
Eztán alagútként
funkcionálok. Átgurul alattam Thomas, a gőzmozdony, egy teljesen élethű körte,
majd hangos surrogás és tűzokádás közepette egy happymeales sárkány. A sárkányt követi
Marci, aki természetesen lefejeli a mellemet. Az épp nem emelgetett lábamra
időközben visszamászik a Kicsi.
Miután alagút mivoltomban
unalmassá váltam, vagy elkezdek matricákat ragasztgati az Eperkébe, aki az
eperföldön termeszt mindenféle érdekeset, vagy felolvasok az APG-ből, bár
inkább ragasztgatni szeretek, mert lábemelés közben olvasni pocsék.
A gyakorlatsor végén
gumikötéllel a lábamon kell tárogatni külső combizom erősítés végett. Ezt a
részt mind a ketten imádják. Marci rángatja a gumikötelet, hogy lehetőleg még nehezebb
legyen, vagy még jobb, ha a rángatás hatására leold a lábamról és gigantikus csúzliként valamelyikünket pofán vágja. Lilla kíváncsi buksija pedig azonnal feltűnik a lábaim között és először úgy tűnik, oda akar visszamászni, ahol bement, de aztán meggondolja magát és inkább felkapaszkodik a hasamra.
Mondjuk ki: ez 20 perc
tortúra volt. Megnézem az eredményt a tükörben. Még mindig nem görbíti… Asszem a térrel lehet valami baj…
A mosógépszerelő bácsi cerkája
2010 május 19. | Szerző: lustanyu
–
Asszonyom, mielőtt megírom a
számlát, használhatnám a mosdót? – kérdezte a mosógépszerelő, miután befejezte
a melót a gépünkkel.
–
Természetesen, rögtön az első
ajtó balra. – mondtam.
–
De vigyázz mosógépszerelő-bácsi,
hogy nagyon jól nyomd le a cerkádat, mert különben összepisiled az ülőkét és
anya mérges lesz. – szegény fiatal srác habogott valamit, majd eltűnt a Wc-ben.
Ezalatt én odébbrángattam Marcit, megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy a
mosógépszerelő bácsi már nagyfiú, állva pisil, mint apa, ezért nem kell
lenyomnia a cerkáját.
–
AJJAJ!!! Mosógépszerelő
bááácsi!!! – rohant gyerekem kétségbeesetten a WC irányába – Vigyázz, ha állva
pisilsz, akkor utána nem szabad nagyon megrázni a pöcsödet, mert szétfröcsköl a
pisi és azt meg a mama nem szereti! – üvöltötte páni félelemmel az arcán. (A
„pöcs” szó nem az én hibám, most tanulta apukámtól Egerben.) Én futtában
elkaptam Marcit és csak remélni tudom, hogy ennyi idő alatt már bekapcsolt az
automatikus szellőztető a Wc-ben és szegény srác a zúgástól nem hallotta a
pöcsrázás tilalmát.
–
Marci! Hagyd már ezt abba,
kicsim! -sziszegtem – Hagyd a mosógépszerelő bácsit nyugodtan pisilni. Mindenki
egyedül szeret a vécén lenni, senki sem szereti, ha zaklatják közben – látszólag
beletörődött, de én láttam, hogy toporog. Az pedig mindig azt jelenti, hogy
készül valamire. Közben végzett a srác, öblítette a Wc-t és kijött, nekilátott
a számlát megírni.
–
Ügyes voltál? – szegezte a
kérdést Marci egyenesen a szerelőnek.
–
Remélem igen. De ha mégsem, akkor
megint megnézem majd a mosógépet. – válaszolta. Szegény srácnak fogalma nem
volt, hogy a mosógéppel jelenleg senki nem foglalkozik.
–
De amikor pisiltél… tudod…
akkor ügyes voltál?- kérdezte ismét Marci elszántan. (Ugyanolyan hangsúllyal, ahogy én szoktam kérdezni őt pisilés után.)
–
Marci, hagyd abba, kicsim.
Megbeszéltük, hogy erről nem beszélünk, légyszíves ne faggasd a mosógépszerelő
bácsit, mert úgy nem tud írni. – a srác hálásan nézett rám. Sajnos abszolút nem
tudta poénosan felfogni a helyzetet, pedig mindenkinek könnyebb lett volna.
–
De anya! A bácsi nem mosott
kezet! Pisilt és nem mosott kezet, pedig azt mindig kell! Tele van a keze
bacilussal! – na most erre fogalmam sem volt, hogy mit mondjak, mert tényleg
nem mosott kezet, úgyhogy hallgattam… A csávó szerintem még életében nem írt
ilyen gyorsan számlát.
Azóta sajnos beindítottam
egy mosást és kiderült, hogy a mosógépünk még mindig folyik. Délután felhívom,
hogy jöjjön ki újra, mert nem sikerült a szerelés. Arról fogalmam nincs, hogy a
gépet meg tudja-e csinálni, de abban 1000%-ig biztos vagyok, hogy ide csont
üres hólyaggal fog jönni…
OFF! Lustanyu levele Péterhaverjának
2010 május 17. | Szerző: lustanyu
Kedves Péterhaverja!
Most olvastam az Elle-ben, hogy szegény Péter felesége önmaga karikatúrájává hízott a szülés után és félő, hogy hamarosan bepanírozza és felfalja a kompett westminsteri apátságot. (No para, fiúk közt szocializálódtam, ezért tudom, hogy az ilyen poénok férfitársaságban a harmadik kör után totál beleférnek, úgyhogy nem foglak semmiféle feminista prédikációval traktálni.)
Hol is tartottam? Ja igen, hogy szegény Péter felesége olyan kövér, hogy pereg a rengő vakolat, ahogy sétálgat a lakásban. Éppen megveregettem volna saját vállamat, hogy milyen király csaj vagyok, hogy a szülés után szépen visszanyertem az eredeti súlyomat – ami mint kiderült, kifejezetten vakolatkímélő cselekedet is volt tőlem -, amikor tovább olvastam a soraidat.
Többször is felhívtad a figyelmemet, hogy a női szépség romlása az öregedéssel és az elhízással tulajdonképpen hatalmas dráma. (Oké, amúgy van benne valami, én nem mondom, hogy egy könnyű menet.) De Te, Péterhaverja azt mondod, hogy amikor a férj igent rebeg gyönyörű feleségének, akkor azt egy nagyon is meghatározott, konkrét nőhöz intézi, míg “a nő elhízása vagy megöregedése a férfihoz intézett sértésként is értelmezhető”. Azt mondod, a “saját kövérségében vagy öregségében tespedő nő az egész kapcsolatról lehangoló véleménnyel van”.
Ezen a ponton lefagytak önnön vállaimat veregető kezeim és rádöbbentem, hogy a rohattélet, én itt frenkinek érzem magam a súlyommal, amikor itt tespedek az öregségemben. Merthogy vazzeg magam sem értem, hogy történhetett, de öregedtem 7 évet. Szegény férjem rebegte az igent a jól meghatározott és általa is ismert tutajos csajnak, akinek meg utána volt pofája 7 évet öregedni, ’szt még tesped is benne. Egyszerűen nem értem, mi lehetett, én annyira próbáltam odafigyelni, biztosan az az oka ennek a szemét 7 éves öregedésemnek, hogy az a szuper orosz balzsamozó, akit a neten találtam, nem volt hajlandó bebalzsamozni az esküvőnk után, mert aszonta csak hullákat vállal. (Nagyon elkeseredtem, mert nézd csak meg, Lenin elvtárs sem öregszik, úgyhogy valamit csak tudnak ezek az orosz balzsamozók…)
Mondtam is este a férjemnek, hogy ez van, sajnálom, hogy megsértettem és sajnálom a lehangoló véleményt a kapcsolatunkról, mert tudom ám, hogy ezek a szarkalábak sehol sem voltak, amikor megkérte a kezem és a szülések előtt a mellbimbóm sem volt akkora, mint egy Boney-M kislemez és valószínűleg a karfiolos hasamat sem láthatta még akkor, úgyhogy tanácskozzunk, mit tegyünk.
Aztán mondta a férj, hogy ne izguljak, mert tök jó nő volt a gimis biosz tanára, ami miatt odafigyelt az órákon és tisztában volt vele, hogy ez fog történni. Emlékezett, hogy az idő múlásával alakulhatnak szarkalábak, meg ráncok (valami hyaluronsavhoz van köze, meg szabad gyökökhöz) Sőt, amikor kettőnk közös döntéseként gyerekeket vállaltunk, tökre vágta, hogy a tiniciciknek kábé lőttek és hogy az a hatalmasra tágult bőr a hasamon valószínűleg nem lesz ugyanolyan ruganyos Azt is mondta, hogy ne aggódjak, mert a Boney-M kurvajó zenekar, a kislemezeikért meg egyenesen odavan.
Egyben elnézést kért, amiért megsértett, mert amikor meg én „igent” rebegtem fátyolos tekintettel az oltár előtt, sokkal kisebb volt a hasa és nem voltak ősz hajszálai sem, valamint szarkalábak sem terpeszkedtek a szeme és a szája körül.
Így esett, hogy kölcsönsen megbocsátottunk egymásnak az öregedésért és elhatároztuk, hogy közösen tespedünk benne tovább. (Isten kegyelméből egészen sokáig tervezzük) Maximum ha már nagyon elviselhetetlen a helyzet, bejelentkezünk plasztikai sebészhez, én a melleimet varratom fel, ő meg a herezacskóját (mert az is lefittyed ám a korral), aztán majd egymás kezét fogva lábadozhatunk.
Abban egyébként kölcsönösen egyetértettünk veled, hogy Péter feleségének le kell fogynia (vagy legalábbis törekednie kell rá), amennyiben ez a hízás tényleg annyira drámai, hogy Pétert baromira zavarja és persze ha Péter maga is “ártatlan”. (Ha ugyanis ő is felszedett jópár kilót, akkor ne szekálja a nejét.) A kövérség némiképp más, mint az öregedés. Az ellen ugyanis lehet tenni (a legtöbb esetben). Az öregedés ellen nem sokat, ezért volt hatalmas hiba tőled a kettőt egy kalap alá venni…
Viszont ha Te, Péterhaverja elhatározod, hogy valakit az oltár elé vezetsz, mindenképp dobj egy sms-t, mert megvan még az orosz balzsamozó kontaktja!
Üdv: Kata (aki mióta megírta ezt a levelet megint öregedett 3 napot)
Breaking news! Történelmi mélyponton a súlyom!
2010 május 13. | Szerző: lustanyu
Az előbb úgy meglepődtem ezen a babybloggeres benevezésen, hogy nem írtam meg azt, amit igazából szerettem volna.
Minden a nagysikerű
fogfehérítéssel kezdődött, ahol leugrott fél kiló, de azt már tudjátok. Aztán
egyik délután olyan fura volt a gyomrom. Mondom mi a franc, nem is ettem semmi
különöset, csak csirkét salátával, de a csirke is inkább cipőtalp jellegű volt,
nyersnek semmiképp nem nevezhetném. (Mindenesetre biztos, hogy azzal volt
valami, mert még csak rágondolni sem tudok a gyros fűszerkeverékre.) Estére már
nagyon kutyául voltam. Hol a hideg rázott, hol hőhullámom volt és persze brutál
hányingerem, csak fetrengtem, kínlódtam, kértem a férjtől, hogy hozzon már valami
vizesruhát, hadd borogassam vele a homlokomat. (Gondoltam benedvesíti Lilla
valamelyik textilpelenkáját, esetleg egy törölközőt, de nem, ő fogta a hót
dzsuvás konyharuhát, a csap alá tartotta majd ráhelyezte a homlokomra. Mindegy
egyébként, mert koldus nem válogat, jó volt az is.)
Háromszor majdnem hánytam, de nem sikerült.
Annyira utálok hányni, hogy amikor tényleg kéne, valami reflex bekapcsol hatalmas levegőt veszek és
másodpercenként nyelek. Úgyhogy miután harmadjára is előadtam a „szív, sűrít,
benntart, kipufog” (amiből a kipufog szó szerint értendő) című magánszámomat,
sokkal jobb lett a gyomrom és el is tudtam aludni. De mivel nem adtam ki
magamból az átkozott gyros fűszerezésű csirkét, másnapra ha lehet, még
pocsékabbul lettem. Immár a gyomromnak nem volt baja, csak lázam lett és a 24
órából körülbelül 1,5-et sikerült ébren töltenem. Ezt az időt arra használtam
fel, hogy anyák napja alkalmából felköszöntsem szeretteimet, valamint
meghallgassam drága kisfiam előadásában a „Hétfőn fehér virág vagy” kezdetű
dalocskát, ami az arcszínemet figyelembe véve
felettébb odaillőnek bizonyult. A „vasárnap virradóra kinyíló rózsaág”
résznél már igencsak rogyadozott a térdem, pedig olyan zabálnivaló volt, a
hogyan a kis karjaival szemléltette, hogyan is nyílok ki, mint rózsaág. Mondtam
neki, hogy „köszönöm szépen drágaságom a szép dalt, de mint ahogy énekelted is,
anya „pénteken gyönge nárcisz”, ezért most sajnos le kell lefeküdnie.”
Így jártam, négy napig
gyakorlatilag semmit nem tudtam enni. Ennek köszönhető hát a történelmi
mélypont.
Persze nem lehet
elhanyagolni a testedzés jelentőségét sem, bár bevallom őszintén, én még
sporttal egy árva büdös megveszekedett dekát nem fogytam. Löttyeteg testrészeimet
sikerült vele némiképp erősítenem, de fogyni soha, semmit. (Mostanában pedig a napi 20 perc
rubintrékázás megy itthon, de az megér egy külön bejegyzést.)
Miután már öt napja túl
voltam a betegségen, Marcit egyszercsak elkapta a hasmenés. De nem csak úgy
ímmel-ámmal, hanem mint a rimóci nyúl,úgy fosott szegénykém. (Pedig ő nem evett a
csirkéből) A második napon a
tizenhatodik eset után elkezdtem aggódni, felhívtam a dokit. Azt mondta,
mivel a gyerek itatható, nem lázas és a közérzete sem rossz, ne vigyem be,
igyon, egyen normafloret meg smectát. Oké. Harmadik nap újabb 20 fosás,
negyedik nap szintén. Másik dokit is felhívtam, közölte, hogy mivel a gyerek
itatható, nem lázas, igyon protexint, mert az jobb, mint a normaflore, egyen
kétfajta homeós golyócskát, én meg nyugodjak meg és menjek a francba. (Oké, ezt
nem szó szerint így mondta) De én nem a francba mentem, hanem az ÁNTSZ-hez,
miután egy medelás anyatejgyűjtő zacsiba előzőleg sterilizált
tápszeradagolókanállal halásztam némi „mintát” a szintén steril biliből és kiperkáltam a tenyésztést.
–
Ez MI? – kérdezte az átvevő
kisasszony, amikor átnyújtottam a lezárt
tejgyűjtő zacsit.
–
Széklet. – mondtam kissé zavarban,
elvégre az ilyesmit az ember nem szívesen mutogatja.
–
Biztos benne?
–
Őööö, hogy érti, hogy biztos
vagyok-e benne? Persze, hogy az vagyok. Gondolja, hogy összekevertem az
anyatejjel??? – én nem mondom, hogy nem nézett ki furán, de azért ekkora hülye még én sem vagyok.
–
Persze, értem. Csak tudja…
nem úgy néz ki, mintha AZ lenne.
–
Asszonyom, márpedig ez szar, és ez
olyan biztos, mint ahogy itt állok.
–
Jól van. Maga tudja. Látom
egyébként a papírján, hogy be is ikszelte, hogy széklet. Jól tette, legalább
nem lesz félreértés.
Szóval miután meggyőztem
az ÁNTSZt hogy képes vagyok a testnedveket megkülönböztetni a minta valódiságát illetően, két nap múlva kiderült, hogy az
itatható gyerekem székletében Camphylobacter tenyészett ki, úgyhogy
telefonáltak, hogy azonnal húzzak a gyerekorvoshoz, mert ez egy bejelentésre kötelezett fertőzés és kezelést igényel. Fel is hívtam, hogy ez a
helyzet, vigyem-e a gyereket, vagy elég a papír. Azt mondta a gyerekdoki, neki
se a papír nem kell, se a gyerek, nem igényel kezelést, csak ha rosszabbul
lesz. Itt már berágtam egy kicsit és mondtam, hogy az amúgy is fényevő gyerekem
immár egy hete egy félmarék koktélkrékert eszik naponta, ezért nem igazán
várnám meg, amíg ettől is rosszabbul lesz. Ez meggyőzte, úgyhogy megvizsgálta.
(Ott már baromi rendes volt, írt antibiotikumot.)
Én meg fejest ugrottam
egy flakon Domestosba, mindent lefújtam Sanytollal, gyakorlatilag HiGeenben
fürdünk és reménykedünk, hogy a Camphylobacter több áldozatot már nem szed a
családunkból.
Drukkoljatok.
Ui: nem különös, hogy a súlyom fordítottan arányos a benzinárral??? Most
már csak abban bízom, hogy nem egyenesen arányos a forintárfolyammal, mert ha
az is történelmi mélypontra kerül, akkor jó nagy szarban leszünk. Sőt, már ott is vagyunk. Így is 20ezer Ft-ot elszartunk. Muhhahhha. Befejeztem a kínpoénok
gyártását, elvégre nem vagyok férfi, akinek ez a fő poéntémája.
Menjen vagy maradjon?
2010 június 18. | Szerző: lustanyu
Már régen írtam, mert az utóbbi időben nem történt semmi. Illetve annyi, hogy háromszor kezdtem leírni, hogy mintha a Lili kezdene megjavulni és már sokkal könnyebb vele, de ez egy nagyon rossz ötlet volt, mert mindhárom leírási kísérletet követő 2 órán belül olyan visítást rendezett, hogy majd kettéhasadt a fejem. Így úgy döntöttem, ennek a leírásától eltekintek. (De egyébként tényleg mintha…szóval… tudjátok… koppkoppkopp)
Valami különleges frontátvonulásnak köszönhetően tegnap a gyerekeim egyszerre aludtak,
ezért úgy döntöttem, gyorsan én is eldőlök. Aztán amilyen az én formám, azt
álmodtam, hogy
négy aliennel küzdök a konyhábanbeleestem egy pöcegödörbe. Felébredtem és rájöttem, hogy nemálmodtam, hanem én tényleg ott vagyok, ez egy emésztő. Aztán még jobban
tisztult a fejem és tudatosult, hogy csak a Lilcsi szart be álmában. (Sajnos
borzasztó könnyen alkalmazkodnak az álmaim külső körülményekhez, ennek
köszönhető az egyetlen felnőttkori ágybavizelésem is, t.i. azt álmodtam, hogy a
Wc-n ülök)
Alvó gyereket akkor sem
ébresztek fel, ha a NATO emberei fegyverrel törik rám az ajtót, hogy elkobozzák
a gyerek pelenkáját tömeggyilkos biológiai fegyver előállítása céljából,
így inkább kióvakodtam a nappaliba és
úgy határoztam, kihasználom ezt a csodás alkalmat és megiszom egyedül egy
kávét. (Akkor is, ha közben csipesz lesz az orromon.) A kávékortyolgatás közben
végig azon gondolkoztam, hogy a fenébe lehet, hogy még mindig velünk alszik egy
szobában, amikor az eredeti terv teljesen egyértelműen az volt, hogy 6 hónapos
korában átköltöztetjük Marcihoz.
A férj azt állítja, tudat
alatt nem engedem ki a szobánkból, mert tudván, hogy nem lesz több gyerekünk,
magam mellett akarom tudni. A férjnek fogalma sincs… Hiszen egész nap
mellettem van!!! Azt gondolja, nem szívesebben alszom jóillatú szobában pöce
helyett? És még szívesebben forgolódom teljes lelki nyugalommal álmomban úgy,
hogy nem kell attól paráznom, hogy Szimatszörény felébred a paplansurrogásra.
Szeretem, ha köhhenthetek éjjel, ha valami kaparja a torkomat és utálom, hogy
minden orrfújásért, tüsszentésért ki kell vackolódni a nappaliba, mert inkább
megfúlok, mint hogy békésen alvó gyereket felköhögjek. Imádok elalvás előtt
könyvet/újságot olvasni és utálok sötétben elbotorkálni az ágyamhoz, pláne úgy,
hogy minden második este felbukok a mérlegben, amit a szokásos esti
súlycsekkolás után rendszeresen elfelejtek visszarúgni az ágy alá. Arról már nem is beszélve, hogy rég elmúltam 18 és sokkal szívesebben szexelnék néha ágyban párnák közt, mint kanapén szorongva, földön, fotelban és egyéb érdekes helyeken.
Akkor hát mit keres még
mindig a szobánkban??? De tényleg! Igazából a lustaság/kényelem az oka. A
gyerekek nem alszanak egyszerre, csak egy rövid időintervallumot. Teljesen
biztos vagyok benne, hogy amikor Lili alszik, Marcinak azonnal ezer dolog kéne
a szobájából (ahol egyébként napi kábé 5 percet tartózkodik alvási célzat
nélkül) amit ha nem kap meg, éktelen üvöltésbe kezd majd. És ez fordítva is
igaz. Tuti, hogy a kiságyrugdosás világbajnoka a hajnali 4-es edzésével
felébresztené Marcit. (Oké, az edzést most is megtartja, de mi a férjjel már
rutinosan vonulunk ki a nappaliba paplanostul és fekszünk le a földre, mert
tudjuk, hogy ez most egy órás lesz. 5-kor visszamegyünk.) Egyszóval túl macerás, egyben a hátamon
feláll a szőr a puszta gondolatra, hogy két kialvatlan gyerekkel küzdjek
hetekig. Sokkal egyszerűbb lenne kipaterolni akkor, amikor Marci elkezdi az
ovit és a nappali alvások problematikája megoldódott.
Megpendítettem, hogy
költözzünk ki mi a nappaliba az átmeneti időre. A férj hallani sem akar róla.
Azt állítja, hogy megszokják egymást és hogy ők öten laktak egy szobában, mégis
valahogy mindenki aludt. Tudom, hogy igaza van, én is egy szobában laktam
tesómmal. Kész, passz. Holnap költözik. Szevasz kiságy, helló bőrfotel és
olvasólámpa!
Nem tudom… Valahogy
hiányozna a szuszogása, meg a kurjongatása. Még a hajnali négyes ágyrugdosása
is… Lehet, hogy a férjnek igaza van??? Végülis valószínűleg soha nem lesz már
ilyen kis babám.
Rohadt élet, ma hajnalban megint a cumijával püfölte a kiságy rácsát egy fél órán keresztül. Lehet, hogy mégis mennie kéne…
Oldal ajánlása emailben
X