Babyblogger verseny

2010 május 13. | Szerző: lustanyu

 Nagyon sokáig filóztam, hogy induljak-e a nevezett blogversenyen és ezúton is elnézést kérek, amiért nem válaszoltam az e-mailekre, amikben megkérdeztétek, hogy benevezhettek-e. 

Azért tökörésztem a válasszal, mert hol így gondoltam, hol úgy (főleg a csúnya szavak miatt), de természetesen mindenkinek köszönöm, aki gondolt rám.

Aztán most láttam, hogy valamelyikőtök benevezett, úgyhogy eldőlt a probléma. 🙂 Köszönöm szépen a bizalmat, most már örülök, hogy így alakult! 

És köszönöm szépen a logót is! Baromi menő! Ez célzás arra a régi bejegyzésemre, amikor annyira nem akartam mézeskalácsot sütni? :-))) (És csak zárójelben kérdem, de ugye csak kifeküdtem, nem haltam meg??? Emailben is jöhet a válasz) 

Szóval itt vagyok: http://www.nivea.hu/imported_specials/show/16910

A fődíj egy hétvége Szépalmán. Már voltunk Szépalmán, nagyon klassz emlékeim vannak róla. Az volt ugyanis, hogy nem nagyon volt térerő és hát a férjnek nem működött a mobilja… értitek…se munka, se mobil…a Multi Nacionális Zrt nem tudta elérni… a tévében sem volt semmi különös…  Szóval ketten mentünk, de hárman jöttünk haza. 

Oké. Akkor itt most álljunk meg egy kicsit. Bár klassz lenne nyerni, de ha belegondolok, hogy négyen megyünk és öten jövünk haza, akkor inkább nyerjen valaki más. :-)))) 

( Mielőtt megírnátok kommentben vagy emailben: tudom, hogy a kotont/pharmetexet/tablettát már feltalálták, csak nem tudtam kihagyni a poént ;-)) 

Az egész család a kandallóban…

2010 május 11. | Szerző: lustanyu

Úgy kezdődött, hogy mostanában jártam egy csomó barátnőmnél és rádöbbentem, hogy Marcinak nagyon kevés játéka van. Ennek több oka van, egyrészt mert a meglévőkkel sem játszik, másrészt mert sóher vagyok kiadni egy rakás pénzt olyan játékra, amivel kábé ugyanúgy nem fog játszani, mint a meglévőkkel.

Konzultáltam játékügyben a férjjel, aki azt mondta, elképzelhető, hogy azért nem játszik a jelenlegi játékaival, mert kábé egy éveseknek valók (leszámítva a puzzle-it, meg memóriakártyáit, meg hasonlókat), úgyhogy pörgessünk bele egy jelentősebb összeget valami legóba, vagy playmobilba és egyébként is, ha egy cipőre nem sajnálok 8000,- ft-ot (a férjnek fogalma sincs a cipőárakról… ennyiért kábé egy vietnámi strandpapucsot kapok, amit időnként a Wellness magazinhoz csomagolnak), akkor egy playmobilra is kiadhatok tizenötezret.

 Teljesen egyetértettem a férjjel, ezért elindultunk playmobilbeszerző körútra. Én egyfolytában visongtam, hogy „Odanézz, milyen klassz az a római hadvezér! Még sátra is van, meg lovacskái!” vagy „Húúú, micsoda egyiptomi piramis, van szfinx is hozzá!”. De ő egy babaházat akart. Igen, egy babaházat. Tudom, hogy ez teljesen normális és semmiféle következtetést nem kell levonni a szexuális érdeklődésére vonatkozóan, de értitek… tök jó várak is voltak, meg cirkusz, szóval nemileg semleges játékok is. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy egészen elképesztő és beteges játékok is voltak, például klinikai szülész inkubátorral, meg minden szükséges cuccal. Nem néztem meg alaposan, úgyhogy csak remélni tudom, hogy vágható köldökzsinór, vákuum fogó és gerincérzéstelenítő felszerelés nem tartozott hozzá)

 

Na mindegy, megvettük a babaházat. Itthon a szerzeményt kibontva fogott el a rémület, ugyanis ehhez a babaházhoz  gyakorlatilag szabad szemmel nem látható, (kábé 2mm-es) cuccok is tartoznak, méghozzá dögivel. Vagyis ha akármi leesik a földre, körülbelül 10 másodpercen belül a másodszülött tápcsatornájában fogja végezni. Ergó ha Marci ezzel játszik, nekem árgus szemekkel kell figyelnem, mert ha egy igazán hegyes picike cumisüveg fúródik a béltraktus felső részébe, az el tudja rontani a napodat .  

Mindenesetre Marci imádja a babaházat és a hozzá tartozó személyeket is. (Apa, anya, egy meghatározhatatlan nemű kisgyerek és egy baba) Próbálkoztam érdekes szerepjátékokat játszani vele ha már úgyis ott kell ülnöm végig mellette.

–         Kicsikém, nézd milyen szépen berendeztük a házat! Hol legyen anya helye?- kérdeztem, mert nem tudtam eldönteni, hogy a tűzhely mellett mutatnék jobban, vagy a ropogós ágyneműt hajtogatva.

–         Hát itt! – válaszolt határozottan és egy laza mozdulattal belehajított a kéménybe. Komolyan mondom, hogy szinte nekem fájt, ahogy anya-baba fejjel megérkezett a kéményen keresztül.

–         És hová tegyük a picibabát? – itt már nem sok jóra számítottam.

–         Hát a babakocsiba! – uhh, megkönnyebbülten néztem, ahogy Marci a Lilcsit szimbolizáló babát behelyezi a babakocsiba, gondosan betakargatja a hozzátartozó lila babatakaróval…. majd betolja a kandalló tűzterébe, közvetlenül a műanyag tűz felé.

–         Dehát a baba helye nem a kandallóban van! Ott megsül szegényke!- próbálkoztam, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam a dolognak, mert Marcinak szerintem fogalma sincs, hogy mit jelent a tűz.

–         De igen, szeret ott lenni, pont befér. Apát meg ideteszem! – közölte és ezzel apa-babát ráültette az olajradiátorra (vagy sparhelt, nem tudom pontosan) igyekezvén egy olyan pózt felvetetni vele, amint épp a kályha kéményét öleli át.

–         De kicsim, ez a kályha nagyon forró, apának fájni fog a keze, ha hozzáér.

–         Jaj, nem tudtam. – mondta aggodalmasan, majd apa-babát lefejtette a kályhacsőről és egy határozott mozdulattal utánam hajította a kéménybe. – Marci meg itt játszik az udvaron a cicákkal! –mondta.

 A kétszintes babaháznak négy szobája van, 3 ágya, egy bölcsője. Hatalmas asztala székekkel. Mégis az egész családunk a kandallóban végződő kéményben szorongott, ki fejjel lefelé, a szerencsésebbek talpon, a legszerencsésebbek pedig babakocsiban betakarva. A ház üresen kongott.

 Esküszöm megörültem, hogy nem a farm-készletet vettük meg, mert tutira a komposztban végeztem volna. (Esetleg a disznóólban) 

Ui.: Mióta ezt megírtam, egyébként a helyzet sokat javult és már többször álltam a tűzhely előtt, terítettem az asztalt és még egy virágcsokrot is kaptam a kezembe! Szóval a helyzet mégsem reménytelen. Kandallós házunk mindenesetre nem lesz, az tuti… 

 

 

Reszkess hálivúd!

2010 április 29. | Szerző: lustanyu

 Az van, hogy a férj az egyik céges partnerétől kapott egy ingyenes professziolnális fogfehérítést, amit ő nem tud igénybe venni, mert koronája van, úgyhogy én mentem el. (Némi vigaszdíj is volt ez magamnak, mert kicsit megviselt, hogy már nem szoptatok.) Már előre szárnyalt a lelkem, láttam magam, amint szikráznak a fogaim az áprilisi napsütésben és lobog a hajam a szélben, stb… Hát mit mondjak, a fogaim valóban szikráztak, csak nem a napsütéstől, hanem a fájdalomtól. Rohadt élet, úgy fájt, mint az állat. Szó szerint villámlásszerű érzés volt. Na mindegy, mondom reszkess hálivúd, mert jövök, némi villámlás engem nem rettent el. Letelt a 10 perces hatóidő, a csaj lemosta a dzsuvát a fogamról, lelkesen elém rakta a tükröt, amiben megláttam a jól ismert szürke fogaimat. Mondom ez mi a fasz? Azt mondja, hát ő lát változást. Mondom jó neki, mert én nem. Elővettük a színmintát, amin előzetesen megállapítottuk, hogy a fogaim C1 és C2 között vannak, és kiderült, hogy még mindig ott vannak. De azt mondja a csaj, most már közelebb vannak a C1-hez. Mondom szarok rá, énnekem itt akár 8 árnyalatot ígértek, nem egy halvány negyednyit, úgyhogy ha már kifizettem a bébiszittert, meg eljöttem ide a búsba, rakja fel megint. Szegény fel is rakta újra az ínyvédelmet, meg a maró dzsuvát, és megcsinálta mégegyszer (max kétszer lehet) miközben elmondta, hogy ő még ilyet életében nem látott, hogy valakire ennyire nem hat a 38%-os fehérítő, mert azért ő is beismerte, hogy nincs változás. Na, megint villámlottam 10 percet a székben, és így a végeredmény kábé 1,5 árnyalat lett. (Amit egyébként  kutyám nem vett észre az ismerősi körben)

 

PErsze nem villogtattam az égegyadta világon semmi hálivúdit, mert olyan kurva érzékenyek voltak a fogaim, hogy ha csak levegő ért hozzá, egyből kiömlött a nyálam, de szó szerint. Úgyhogy hálivúdi pengeszájjal és Lilla nyálkendőjével a nyakamban ültem a nap további részében és túlélésre játszottam. 

És a történet ezzel még nem ért véget, mert diétát is kell tartanom. Ez egy speciális diéta, mert lehet egy kajának akár ezer kalória is az energiatartalma, ha fehér színű, nyugodtan megehetem. El vagyok tiltva ugyanis 2 napig mindenféle színezéket tartalmazó ételtől, de legfőképpen a kávétól és a vörösbortól. A vörösbor nem érdekel, mert nem szeretem, de kávé nélkül nem tudom elképzelni az életem. Leszoktam a cigiről. Nem iszom (vagy csak alig). Nem eszem, mert cukros vagyok. Alig szexelek. Nekem már csak a kávé maradt függőségnek (meg a net), arról pedig képtelen vagyok lemondani. Ezért megkíséreltem kifejleszteni a szívószállal kávézás technikáját, aminek a lényege, hogy a szívószálat kicsit mélyebbre kell helyezni a szájüregben, szippantani, és az átkozott színezőanyagokban bővelkedő nedűt egyből nyelőcsőbe kell küldeni. A dolog anatómiai hátulütője az, hogy baromi közel van egymáshoz a légcső és a nyelőcső és viszonylag nehéz egyből eltalálni a helyes utat. 

Természetesen nem is sikerült, így tekintélyes szippantásnyi feketét küldtem kapásból tüdőre, ami több szempontból sem volt szerencsés. Egyrészt azért, mert a tüdőmben nincsenek ízlelőbimbók, így nem élvezhettem a megszokott ízt, másrészt a műveletet követően kábé fél óráig kávét prüszköltem fel a tüdőmből, ami nevezhető egyfajta sajátos kávézási szertartásnak, de bevallom, hogy a  régi kanapén ücsörgőset valahogy jobban szerettem. 

Mostanra ott tartok, hogy az a másfél árnyalat is visszaszürkült. (Pedig a félórás fuldoklást követően gondosan kiöblítettem a számat, nehogy festékanyagok érintkezhessenek a fogaimmal) Mindent összevetve baromira örülök, hogy ingyen volt, mert a végeredmény: 20 perc villámlás, másfél nap nyáladzás, egy nap irdatlan fájdalom, mínusz fél kiló és a jól bevált, régi szürke fogaim. Ha ezért kifizettem volna a 100 rugót, akkor most a C1-es és C2-es közötti árnyalatú fogaimmal beleharapnék a fogorvos seggébe, az biztos. 

 

Segítség, valaki fekszik az üres fürdőkádban!

2010 április 23. | Szerző: lustanyu

Már tisztára utálom, hogy mostanában mindig csak ilyen kiborulós sztorijaim vannak és ígérem, hogy hamarosan valami vidámmal is előállok, de ez most egy durva időszak. 

Úgy kezdődött, hogy barátnős talit tartottunk, amire mindenki vitte a gyerekeit. A nagyok között kábé fél év van, a kicsik teljesen egykorúak. Ez összesen 6 gyereket jelentett, de aztán később csatlakozott egy hetedik babó is.

Maradjunk annyiban, hogy óvónő már tutira nem leszek, egyben minden tiszteletem azoké, akik ezt a hivatást választották.

A találkozó első fele a „kisfiam azonnal gyere le a kanapéról” (itthon sosem ugrál amúgy egyikünké sem, de ott mind a három rákezdett), „kisfiam ne vedd el a játékot”, „kisfiam van itt annyi játék, miért a másé kell”, „kisfiam ha még egyszer megütöd, úgy kihajítalak, hogy a lábad sem éri a földet” című meglehetősen ingerült hangvételű anyai kiáltások jegyében telt. Ez egyébként annyira nem vágott hanyatt, mert ez a korosztály kábé így viselkedik, mondhatnám életkori sajátosság. Normális ember egy 6 gyerekes találkozótól amúgy sem azt várja, hogy kínai porcelánból szürcsöli a teát és Rainer Maria Rilke költészetéről értekezik, miközben a fiúk csendesen marokkóznak. Szóval a zajszint részemről okés volt.

Na de a Lilla… Én nem hazudok, kábé 100 játék volt, amivel játszhatott volna. DE lehet, hogy 200. Én olyan őszintén reméltem, hogy a sok vadidegen játék leköti majd a figyelmét és egy kicsit ellesz, de hatalmasat tévedtem. Amíg a 2 másik lillakorú baba édesden gurulgatott hasról hátra és fordítva, addig az én ürdüngöm öt perc játékpüfölést követően ugyanúgy visított, mint itthon. Ha ölben sétáltattam elhallgatott, mihelyst letettem, üvöltött. És ez így ment órákon keresztül. A másik két baba egy nyikk nélkül játszott ezalatt. Komolyan mondom, hogy dühös lettem Lillára. Úgy éreztem, hogy ki akar velem baszni. Hát normális vagyok én??? Természetesen tudom, hogy ez egy kapitális baromság, mert egy nyolc hónapos csecsemőnek nem az az életcélja, hogy az anyjával kiszúrjon, de olyan óriási volt a kontraszt közte és a két tündérien viselkedő gajdoló gyerkőc között, hogy totál felment bennem a pumpa. (Pedig a csajok segítettek és beszálltak a segghurcolásba, hogy egy kicsit legalább kiegyenesedjen a gerincem) 

Aztán hazajöttünk. Marci természetesen túlpörgött, de a kocsiban szépen kidőlt, a valaghurcoltatás géniusza viszont hazáig ordított. (Király volt úgy vezetni) Aztán a ház előtt kábé 200 méterre ő is kidőlt. Én ültem a kocsiban és vártam, hogy a Kelet és Nyugat irányába kidőlt gyermekeim szépen lassan magukhoz térjenek, mert inkább nézegetek egy autósülésen szorongva egy Budapest-térképet órákig, minthogy két hisztis és kialvatlan gyereket felébresszek. Már Újbuda tanulmányozásánál tartottam és épp azon gondolkoztam, hogy lámlám minden rosszban van valami jó, mert még két ilyen alkalom és elmehetek taxisnak, amikor Marci felébredt. Valami irdatlan üvöltést rendezett. (Mondom én, hogy túlpörgött) A Jóreggelt kekszet, amivel meg akartam vesztegetni, konkrétan az arcomba vágta és magát hátrafeszítve ordított, ahogy a torkán kifért. Több se kellett a kicsinek, aki egyből rájött, hogy az alvás baromira unalmas és egyáltalán nem produktív tevékenység, viszont mindig is szeretett ilyesfajta üvöltőversenyekben részt venni, úgyhogy rázendített. Nagy nehezen felcipeltem nyugodtnak nem nevezhető gyermekeimet, de ennek kivitelezése egyedül annak volt köszönhető, hogy Marci közben hajlandó volt némi technikai közreműködésre, de csak azért, hogy a lakásban újrakezdje.

 Aztán otthon mindent megpróbáltam, amit csak el tudtok képzelni. Felajánlottam Marcinak meseolvasást, kirakózást, Jóreggelt kekszet, teát. Semmi. Egyedül annyi időre hagyta abba, amíg őt is ölben hurcoltam. Könnyen belátható, hogy 53 kilósan és 158 centisen nem tudok egy 14 és egy 8,5 kilós gyereket huzamosabb ideig egyszerre hurcolni, tehát felváltva tettem ezt. Ami egyben azt is jelenti, hogy az épp nem hurcolt egyed bőgött. Aminek viszont egyenes következménye, hogy sosem volt csend. Már egy órája és 26 perce csináltam ezt, amikor is valami elszakadt. Szó szerint hallottam, ahogy az agyamban valami elpattan (bár visszagondolva lehet, hogy nem az agyam volt, hanem a csigolyám) és egy neuron (vagy axon, már nem emlékszem) nem továbbítja tovább az ingerületet és filmszakadás következett be. Mechanikusan letettem az aktuálisan hurcolt gyereket az ágyába, szemrebbenés nélkül elhaladtam a földön ordító mellett be egyenesen a fürdőszobába és magamra zártam az ajtót ringlivel. Hirtelen nem jutott el az agyamig, hogy ordítanak, csak azt éreztem, hogy mérhetetlenül és kimondhatatlanul fáradt vagyok. Belefeküdtem az üres fürdőkádba, becsuktam a szemem és nagyon mély levegőket vettem, meg sem hallottam, hogy Marci közben két tenyérrel veri az ajtót. Valahol az agyam hátsó szegletében ott motoszkált, hogy felelőtlenül cselekszem, mert felügyelet nélkül van a két gyerekem és bár a kicsi az ágyában van, de a nagy bármikor bemehet hozzá, és hozzávághat egy plüsskacsát, de egyszerűen képtelen voltam megmozdulni.

 Annyira erős volt a kontraszt. Én azt hittem, a jó gyerekek csak amolyan városi legendák, akikkel beképzelt szülők dicsekedhetnek, közben meg mindenki ugyanúgy küzd, mint én. De nem. Igenis léteznek. Ráadásul itt élnek közöttünk. Van olyan, hogy egy gyerek órákig elvan és létezik, hogy egy gyerek alig sír. A saját szememmel láttam. Nem törvényszerű, hogy az ember teljesen kifingjon. Nem törvényszerű, hogy egy 8 hónapos gyerek hatszor keljen éjszakánként.

 Aztán érdekes dolog történt. Miközben én a jó hűvös kádban hemperegtem, szépen lassan csitultak a dolgok odakinn. Marci felmérte, hogy ha nincs közönség, nincs műsor se, merthogy az én kisfiam akármire nem pocsékolja ám az energiáit. Már csak Lilla bömbölt, vagyis hétköznapi alapzajszint volt, úgyhogy kihajtogattam magam a fürdőkádból és kimerészkedtem.

–         Helló anya. Megbolondultál, amiért üvöltöttünk? – kérdezte Marci roppant együttérző ábrázattal.

–         Nem. Csak majdnem.

–         Sajnálom. Ne haragudj, nem vettem észre, hogy hisztizek. – hmmm, és ahhoz mit szólnál, ha én meg nem venném észre, hogy nyakon vágtalak, gondoltam, de nem mondtam, mert olyan aranyos, komolykodó kis kobold volt.

–         Én azt hiszem, teljesen megbolondultam már. Mit csináljunk, hogy ne üvöltsön állandóan a kis Puna? – folytatta a manó. Grrr, ha a férj még egyszer így szólítja a Lillát, nekimegyek.

–         Nem tudom, kicsim. Te mit gondolsz? – olyan kimerült voltam, hogy nem volt erőm leteremteni Marcit, amiért nemiszervnek szólította a húgát és  őszintén bíztam benne, hogy előáll valami ötlettel. (Nagy a gáz, ha az ember egy alig 3 évestől vár megoldást)

–         Szerintem az a baja a Lilcsinek, hogy fél az Orbán Viktor bácsitól. – ennyit a jó ötletekről.

–         Nem hiszem, hogy fél tőle.

–         Én sem félek már, csak attól, amelyik össze van firkálva. A mosolygóstól nem félek. Meg attól sem, amelyiknek gyereke van. De aki nem törölte le az arcáról az irkafirkát, az egy nagyon rossz Orbán Viktor bácsi. Olyat rosszat én még életemben nem láttam. – a gyerek látott egy O.V. plakátot, amire szemüveget, szarvat, meg szakállat graffitiztek és lefosta a rüsztjét tőle, azóta napjában 30X kell megbeszélnünk az esetet.

–         Jól van kisfiam, nem kell félni.

–         De szólsz az Orbán Viktor bácsinak, hogy mossa meg az arcát? Felhívod és megmondod neki, hogy mindig mosson arcot? Elintézed, anya? 

– Én azt hiszem, hogy amúgy is szokott arcot mosni elég gyakran.

–         Rendben. Akkor most vedd fel a Lilcsit, mert már megbolondulok teljesen. – és egy drámai sóhajt hallatva bevonult a mackójával a szobájába, közben befogta a mackója fülét, hogy legalább ő ne bolonduljon meg. Milyen együttérző…

Én felvettem a Lilcsit, akinek közben már taknya-nyála összefolyt az üvöltéstől és mihelyst a segge a kritikus 1 méter szint fölé került, azonnal elhallgatott. Rám villantott egy taknyos mosolyt, majd békülékenyen a nyakamba fúrta a puha kis arcát ás belémharapott, amit én pusziként értelmeztem.

–         Ezer szerencséd van kislányom, hogy szép vagy, mert ha még csúnya is lennél ilyen hisztisen, kurva nagy szarban lennénk. – súgtam neki és ez igaz, mert a hisztit csak a szép nőknek nézik el. (És nekik sem mindig.) De ő csak nézett rám a taknyos szemeivel, majd egy tekintélyes mennyiségű tápszert belehányt a nyakamba. 

HIvatásos testkarbantartó sem leszek

2010 április 16. | Szerző: lustanyu

A férjjel egyszerre
döbbentünk rá, hogy 32 évesek vagyunk. És kérlek benneteket, hogy ne
mosolyogjatok olyan „jajj, hát szegénykéknek elég sok időbe tellett” féle
elnéző mosollyal, mert tényleg így volt.

A férj kezdte, ugyanis
egyik nap számolgatott és arra jutott, hogy – az átlagéletkort figyelembe véve,
mínusz pár év a Multi Nacionális Zrt miatt, mínusz pár év miattam és mínusz
egy év a Lilla állandó üvöltése miatt – 
bizony elképzelhető, hogy már túl van az élete felén. De nem is a leélt
félélet volt rá sokkoló hatással, hanem az, hogy nagy a bele. Nem jól mondtam.
Az, hogy mindig úgy gondolta, hogy van még ideje elkezdeni tornázni, most pedig
rájött, hogy nincs. Ha meg akar szabadulni a belétől, akkor azt most kell
megtennie.

A férj bendőügyi
kiakadásán én is rájöttem, hogy életem ezen szakaszán el kell kezdenem több
gondot fordítanom a külsőmre. Ezért aztán anyukám összes fellelhető
bulvárújságját előszedtem és információt gyűjtöttem, ezt szeretném most
megosztani veletek. Tehát testünk karbantartására a következőkre van szükség a
szakirodalom szerint (nem pontosan idézek, csak összefoglalom a lényeget):

–        
Soha ne feledkezz el az arctisztításról,
ami lemosás, tonizálás, hidratálás fázisokból kell, hogy álljon, minimum napi
kétszer! (kábé 12 perc)  Heti egy
radírozás kötelező! (10 perc)

–        
A delkoltázsod elárulja a
korodat! Alkalmazz legalább hetente banános-mézes joghurtpakolást a szép
dekoltázsért. (Egy másik cikk szerint ápold ugyanúgy, mint az arcodat)  Heti fél óra, plusz a dzsuva kikeverése

–        
Tojásfehérjével a gyönyörű
hajért! Olajos tojásmassza, vagy mézes
sörfürdő a hajnak, heti minimum 1 óra (plusz fürdőszoba olajmentesítése,
tojásfehérjés tárgyakról a szalmonella-baktériumok szakszerű eltávolítása).

–        
Fáradt a tekinteted? Uborkát rá! Heti kétszer 15 perc uborka alatti relaxáció.
(Ízlés szerint variálható zöld teás tasakokkal.)

–        
Kezed mindent elárul rólad! Ne
feledkezz meg a napi rendszeres kézápolásról. Nappali és éjszakai kézkrém használat, valamint kéthetente
paraffinos kézterápia. Napi 5 perc, plusz heti fél óra.

–        
Le a visszerekkel! Minden nap feküdj legalább 20 percet a falnak támasztott
felemelt lábakkal, így megelőzheted visszereid állapotának súlyosbodását.
(Szerencsére ez a módszer a nyirokkeringésre is üdvözítő állítólag, így roppant
időtakarékos, mert két legyet ütünk egy csapásra)

–        
Ajkaid speciális ápolást
igényelnek! Szél, napsugárzás, erős hideg
esetén (ergó mindig) használj speciális ajakbalzsamot ajkad érzékeny bőrének
megóvására, továbbá hetente igazán dús ápolókomplex anyagokkal teli krémet
pihentess a szádon, így kedvesed valóban szívesen ízlelgeti majd). Heti 20 perc

–        
Jógával az egészséges testért és
lélekért! Már napi 20 perc jóga is képes a
stresszt messzire űzni tőled!

–        
Van napi 20 perced a sima
popsiért? Reggel és este a váltott vizes
zuhany alatt alaposan dörgöld át a cellulitiszre hajlamos testtájakat, majd
kend be őket cellulitisz elleni krémmel. Heti egy fahéjas olajos tekercselés
házilag ajánlatos. (40 perc)

–        
Sétával az öregedés ellen! Kutatások bizonyítják, hogy napi 30 perc tempós séta eredményesen
harcba száll a korral!

–        
Itt a szandálszezon! Ugye te sem szeretnéd, ha a méregdrága szandiból repedt sarok
kandikálna ki??? Kend a lábaidat reggelente hűsítő krémmel, esténként tápláló
szérummal. Heti egyszer alaposan radírozd le az elhalt sejteket. (Havonta
pedikűrös ajánlott)

–        
Neked is van integetőizmod??? Csak napi 5 perc gyakorlás a feszes karokért, hogy nyáron is jól
mutass a trikódban.

–        
15 perc pilates, hogy bátran
viseld a bikinid!

–        
Hetente tarts egy napon zöldtea
kúrát, amikor is 1 órára
elvonulsz a világtól, kortyolgatod az élettel teli nedűt és tested lelked
feltöltöd.

–        
Nincs cikibb a lenőtt hajvégeknél! Ne felejtsd el: havonta fodrász!

–        
Így használd az önbarnítót! Csak egy pár perc naponta és UV mentes csokibarna bőrrel
hódíthatsz.

–        
Napi 10 perc a lapos hasért!

–        
30 fölött már kötelező napi
program a testápoló használata! (3 perc) Kombináld heti egy egész testes
radírozással, újjá fogsz születni! (20 perc)

–        
Ciki a cicid? Így őrizd meg
melleid feszességét! (gyakorlatok és
mellápoló zselé használata naponta, kábé 15 perc/ nap)

Egy történet margójára

2010 április 12. | Szerző: lustanyu

Ezt kaptam! Az írója engedélyével osztom meg veletek, mert nagyon sokat jelent nekem …

“Amikor olvastam a blogon, hogy mi történt Marcival, rögtön eszembe jutott, hogy én akkor már ott dolgoztam az I. Gyerekklinika PIC-en. Aztán rájöttem, hogy én Marcit nagyon is jól ismertem, ugyanis én voltam az ügyeletes orvos, amikor a Cerny hajnalban az intenzív osztályunkra szállította. Majd mindjárt megmagyarázom, hogy miért maradt meg ennyire az esete, mert persze nem emlékszem minden egyes gyerekre, csak aki valami miatt nevezetes volt. A leírásban nincs semmi túlzás, Marci nagyon-nagyon rosszul volt, érkezésekor azt írtam róla, hogy “moribund állapotú”, talán ezt nem kell lefordítani. Nagyon reménytelennek tűnt a helyzet, mert semmi terápiára nem akart reagálni, úgyhogy igencsak heroikus küzdelem folyt az életbentartásáért. Mindez úgy, hogy ahogy írtad, nem lehetett pontosan tudni, hogy mitől ilyen súlyos az állapota. Arra is emlékszem, hogy beszéltem az Apukával, aki reggel jött látogatni Marcit, és hogy semmi jóval nem tudtam bíztatni. Az egyik oka, hogy ennyire emlékeztem rá, az az, hogy a 14 év alatt, amit PIC-en dolgoztam, két esetben történt az, hogy én azt gondoltam, hogy egy gyereket néhány óra múlva minden erőfeszítés ellenére elveszítünk, de egyszercsak valami csoda folytán a kezelés folytatására az állapota elkezdett javulni, és végül meg is gyógyult. Az egyik Marci volt. Ilyen súlyos állapotból ritka a (pláne gyors) javulás, erre igazából orvosi magyarázat nem is nagyon volt. Úgyhogy anékül, hogy érzelgős akarnék lenni, talán a család fohászát meghallgatták…

Én másnaptól kezdtem a nyári szabadságomat, de telefonon beszéltem a kollégákkal, úgyhogy hallottam, hogy milyen szépen gyógyul Marci.

Tulajdonképpen az ilyen esetekért érdemes ezt a szakmát csinálni, mert ezekből az esetekből nagyon sok erőt és hitet lehet nyerni. Kata, nagyon-nagyon örülök, hogy Marcid jól van és semmilyen hátránya nem származott a nehéz kezdetből!

Bocsánat, ha hosszú voltam.”

Hát nem döbbenetesen kicsi a világ??? Nem gyönyörű és hihetetlenül sorsszerű, ahogy a szálak ilyen szépen összefutnak?  Nem vagyok egy ezoterika, de most már meg vagyok győződve róla, hogy ez az egész nem lehet puszta véletlenek sorozata. 

Drága Doktornő! Itt is nagyon-nagyon szépen köszönöm/köszönjük, hogy megmentettétek Őt! 

 

Egy nap mamával

2010 április 10. | Szerző: lustanyu

 Nem jelentkeztem már elég régóta, mert egész hétre lejöttünk a szüleimhez a gyerekekkel. Otthon ugyanis pattanásig feszült a helyzet. Nem, hálistennek nem a házasságunkkal van probléma (bár ha így folytatódik a dolog, akkor hamarosan azzal is lesz), hanem a férj munkahelyével. A férj munkahelyén modernkori rabszolgatartással foglalkoznak magas szinten multinacionális mindenféléket csinálnak, amit csak és kizárólag napi ezerhatszáz órában lehet elvégezni, de ráadásként még ha akadna is 5-6 óra alvásidő, akkor biztosan telefonálnak neki valamiért, mert az jó. Éjjel egykor sokmindent kell közölni a másikkal telefonon, én speciel azt szeretném a férj kollégájával ilyenkor közölni, hogy “tedd le a telefont, te büdös paraszt és aludjál bazmeg, mert attól, hogy te reggel 9-ig forgathatod a csontos seggedet az ágyadban, minket 5-kor kelt valamelyik gyerek.” Nyilván nem kell részleteznem, hogy ilyet nem szokás ismeretlen embereknek telefonban mondani, de tényleg nagyon idegesítő volt.

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy itt voltunk vidéken, ahol minden adott az ember lelkének a szárnyalásához: jó levegő, nagyszülői segítség, finom kaják, és természetesen mama. Volt szerencsém egy teljes napot szinte kettesben eltölteni vele. A hatodik óra után a hazaérkező édesanyámat egyből megkérdeztem, hogy hozott-e magával defibrillátort, mert ki kellene ütni egy párszor, hogy megelőzzük a visszafordíthatatlan agykárosodásomat, de mondta, hogy csak parizert hozott, meg sajtot, defibrillátort nem… és egyébként is előre szólt, hogy ha valami kell a boltból, akkor telefonáljak jó előre, de biztos akkor sem figyeltem, mert szétszórt vagyok és trehány és egyébként is mi ez a rendetlenség…

Eleinte (megboldogult gyermek/fiatalkoromban) csak gonosz volt szegény mama, de később addig konspirált, addig machinált, addig keverte a szart, míg teljesen eltorzult a személyisége. (A kezelőorvosa megállapította, hogy sajnos gyógyíthatatlan és mivel nincs betegségtudata és teljességgel elutasítja, hogy az általa állított dolgok nem igazak, nem is javítható az állapota) Például előszeretettel csempészett át a gyárból eltulajdonított dolgokat a határon. Oké, ezt abban az időben mondjuk sokan csinálták, de amikor ő lebukott, az egész táskányi szajrét egy laza mozdulattal a húga elő tolta, egyidejűleg mutatóujjval rámutatott hangos „ez az övé” kiáltás kíséretében, majd elszaladt. A húga vitte a balhét… Ha ajándékot adott nekünk, azt egy bizonyos idő után visszakérte. Ha úgy ítélte meg, hogy az ajándékkal nem játszunk elvárt mennyiséget, akkor nem is kérte, hanem egyszerűen egy hétvégi ebéd alkalmával visszavette, majd eladta a lengyelpiacon.

Ha nagy ritkán (mondjuk átlag évente) anyuéknak valami dolga volt hétvégén és megkérték, hogy főzze meg az ebédet (természetesen úgy, hogy minden hozzávalót megvásároltak és leszállítottak neki), akkor az tutifix, hogy az értékesebb hozzávalókat kilopta és el/odaadta valakinek. Így esett, hogy apukám órákig kotorászott a merőkanállal a csülkös bablevesben némi csülök után, de csak szalonnabőrt talált. Mint később megtudtuk, a csülköt már előző nap megfőzte és holmi jótékony Teréz Anya szerepében tetszelegve megvendégelte a szomszédokat. Amikor apukám megkédezte, hogy „édesanyám, hát hol a csülök?” Lazán rávágta, hogy „hát a levesben.” Hiába bizonygatta mindenki, hogy nincs benne, ő csak állította. Ezt minden kajával eljátszotta. A libamáj például – amelynek Karácsonyra való elkészítését önként vállalta – a gondos sütés hatására szublimált és libazsírrá változott… Ezzel egyidejűleg apám másodunokatestvérei a jóságos mamától mennyei libamájat kaptak igazán jutányos áron. Apám kérdezte, hogy „édesanyám, hát hol a libamáj?” „Ott a zsír alatt!” A legkevésbé sem zavartatta magát, hogy a jelenlévő 5 fő mind a saját szemével látta, hogy nincs ott semmi a zsíron kívül.

A szarkavarása legfőbb eszköze, hogy más szájába adja a mondatokat. Pl. a mostani beszélgetésünket így kezdte: „Katicám, a szomszéd Marika most mondta, hogy Jaj, milyen egy hűtlen unokád van neked, hát meg sem látogat már téged? Ha az én unokám csinálna ilyet, nekem biztosan meg lenne a véleményem róla” Én már rutinos vagyok és ahelyett, hogy a szomszéd Marikának a kertjébe köpnék egy öblöset egy bődülés kíséretében miszerint „Marika néniiii! Törődjön má’ a maga dolgával!” csak bekapcsolom a jobb agyféltekém „translate”funkcióját és egyből kiderül, hogy mama igazából csak annyit mondott, hogy „rég láttalak”. Egyébiránt a szomszéd Marika igazából örülhetne ha bárki beköpne a kertjébe, mert ahhoz képest, hogy mama kipusztítás céljából évekig benzinnel locsolta az orgonáit a kerítés tövében, némi köpés felüdülés lenne annak a kertnek. (Családi szállóige, mama kertjében kötelező legalább egyszer elsütni: „Mi ez a zaj? Halljátok ezt a motorzúgást? Ja, csak Marika néni orgonái fotoszintetizálnak!”

A másik tökéletes módszere a szarkavarásra a szemrebbenés nélküli hazugság. Döbbenetes hazugságokat képes nyomni. Például lecseréltette a csatornáját, viszont a munka elkészülte után sokallta az árat, amit kértek érte, ennek ellenére kifizette. Aztán nekünk már úgy mesélte a történetet, hogy jött egy pár mesterember, erőszakkal betörtek hozzá és minden tiltakozása ellenére lecserélték a csatornáját. Sajátos új bűnözési forma ez, nem gondoljátok? Betörnek a házakba, de ahelyett, hogy vinnének mindent, ami mozdítható, ők inkább szakszerűen lecserélik a csatornát. Persze erőszakkal. Az a baj, hogy még ha lenne is némi igaza mamának, mondjuk azért, mert nem azt az árat kérték, amiben megegyeztek, ilyen hazugság után semmit nem lehet kihozni az ügyből. Egyébként a pianínóját is ugyanígy erőszakkal és akarata ellenére vitték el tőle egy betörés kíséretében, majd az agresszív állat bizományos szerződés alapján árulta a pianínót a hangszerboltjában. Szerencsére a mai pianínótolvajok annyira profik és gondosak, hogy a lopást követően bizományosi szerződést íratnak alá a sértettel. (A boltos egyébként azóta közölte, hogy bármikor vihetjük a pianínót amerre látjuk, neki csak púp a hátán, mert mama 300 ezret kér a risszrossz pianínójáért.) 

Mama emelett műtétfüggő. Mondhatnám azt is, hogy életének fő célja annak elérése, hogy megműtsék. Erre a mostani beszélgetésünk alkalmával jöttem rá, mert eddig azt hittük, hogy betegségfüggő. Hiba volt, egy hatalmas tévedés. Ő nem kispályázik holmi influenzával, csicska kis ambuláns törésekkel, vagy holmi nevetséges savtúltengéssel. Nanááá! Hát az mindenkinek lehet! Igazából említésre méltó csak a műtét, a mentő, hosszabb időtartamú kórházi kezelés (szigorúan bennfekvéses), na meg a különféle testnyílások feltérképezése tükrözés által, ami ugyan egy kissé kilóg a sorból, mert ambulánsan is elvégezhető, de mivel mindenki utálja, mert kurvára fáj és tömény horror az egész, mama ezeket is felvette a repertoárjába.

Szóval mivel úgy gondolja, hogy a szeretet egyetlen megnyilvánulási formája a sajnálat, folyton beteg. Ha épp nem, akkor úgy tesz, mintha az lenne. Így esett, hogy kiharcolt magának egy pacemakert (a harmadik orvos megunta az üldözést és megcsinálta neki). A műtét napján mentünk látogatni. Mama nagyon elesett volt, tényleg borzasztóan sajnáltuk. Anyukám banánnal etette, mert még a fejét sem tudta megemelni, s a karját sem tudta mozdítani, hogy kezébe vegye a banánt. Teljesen letörve ballagtunk haza Miskolcról, hogy szegény mama most tényleg milyen beteg, amikor is apukám a kocsinál rájött, hogy még dobna egy sárgát a hosszú út előtt. Éppen ott vártunk rá, amikor ki jelenik meg a kórház kertjében egy szál frissen csencselt füstölgő ukrán Primus Extrával a szája sarkában??? Hát a frissen operált, újdonsült pacemaker tulajdonos, akit az imént még úgy kellett etetni, mint egy gyereket, mert képtelen volt a fejét a párnáról felemelni…

Két éve Szilveszterkor úgy döntött, tökéletes belépő lenne, ha az Újévet egy mentőben köszöntené, ezért hajnalban (természetesen gondosan aláöltözve) kifeküdt a teraszra a mínusz 3 fokban, pontosan tudván, hogy a szomszédos négyemeletesből valaki úgyis meglátja. Azt az egyet számolta el, hogy Szilveszterkor a négyemeletes lakói is kicsit jobban felöntöttek a garatra és tovább szunyáltak a megszokottnál, ezért az egyik lálbujja kicsit elfagyott. (Bár utólag kiderült, hogy csak ő állította, hogy elfagyott, az orvosok nem erősítették meg) Természetesen anyukámék az ilyen esetek miatt magukhoz vették. De aztán rájött, hogy nem túl nagy buli nálunk lakni, mert ugye a szüleim dolgoznak, a szomszédaink szintén dolgoznak, nincs kivel pletyózni és szart kavarni, ráadásul semmit nem lehet benzinnel locsolni, mert egész jó a kapcsolat a szomszédokkal. Szóval minden kérlelés ellennére hazaköltözött és nem volt hajlandó többet jönni.

Természetesen az együtt töltött időből 3 óra minimum a „szemét rohadt Volánról” szólt, akit még mindig különböző fórumokon perel. Az a legújabb fejlemény az ügyben, hogy őt Pestről felhívta a biztosító csak azért, hogy elmondja, micsoda unokái vannak neki, hogy így elbaszták az ügyét, pedig neki több, mint egymillió Ft járna a biztosítótól. Hát nem tudom, én viszonylag sokat dolgoztam biztosítókkal, de ezidáig egyik sem arról volt híres, hogy azzal hívogatta volna a károsultakat, hogy szeretne több, mint egymillió Ft-ot fizetni az ötvenezer helyett. Szóval kapásból a villogó, piros “kamu” felirat kigyulladt, jobb agyfélteke translate gomb bekapcsolt és kiderült, hogy mama azt akarja, hogy én vagy tesóm pereljül be a Volánt egymillióra. Na neeeeeeeem! Már így is éppen elég kínos. Pláne úgy, hogy a baleset 1985-ben volt és mama azonnal aláírt egy jegyzőkönyvet, amelyben csont nélkül elismerte, hogy azért esett el, mert nem kapaszkodott.

Aztán hazavittem, mert már menni akart. Épp ott kómáztam és meredten bámultam az utat, amikor arra lettem figyelmes, hogy mama tiszta erőből pocskondiázza a Megyei Pszichiátriát.

-Aljas egy népség ez, Katicám… Hiába mentem a főorvoshoz, hogy kezeljenek, csak lerázzák az embert. Mondtam nekik, hogy meg kellene gyógyítani az idegemet, mert becsípődött a derekamnál és irgalmatlan fájdalmam van. Erre aszongyák, nem foglalkoznak ezzel. Lerázzák ezek az embert csak. Aljas banda. Hát mindenhol azt mondják, hogy a pszichiátrián foglalkoznak az idegekkel, engem meg elhajtottak. Erről jut eszembe, hogy azt mondta a szomszéd Marika, hogy micsoda egy unokáim vannak nekem, hogy még azt se képesek nekem elintézni, hogy meggyógyítsák a pszichiátrián a becsípődött idegemet. Mondtam neki, hogy nem úgy van az, Marikám… nagyon sok dolguk van ám a fiataloknak… De ő csak egyre mondta, hogy egy unokának ezt el kellene intézni.
– Megérkeztünk, mama…
– És mikor beszélsz a pszichiátriával az idegeim ügyében? Nem miattam, csak hogy a Marikának mit mondjak…

Lehet, hogy csennem kellett volna egy Frontint a készleteiből…

Marci születése

2010 március 29. | Szerző: lustanyu

Már több emailt is kaptam, hogy írjam már meg, hogy mi volt Marcival kisebb korában, mert mindig vannak elejtett megjegyzéseim arról, hogy nem volt minden rendben és nem fair tőlem így titkolózni. (Egyes olvasók mindent szeretnének tudni. :-)) Amit megértek, mert én is ilyen vagyok.) Én eddig elhárítottam ezeket a kéréseket, mert ez egy vicces blog, az emberek azért járnak ide, hogy egy kicsit kikapcsoljanak és érezzék, hogy más még tökéletlenebb, nem pedig azért, hogy bőgjenek. Most mégis meggondoltam magam, mégpedig egy Segítsüti nevű nagyon klassz onlájn kezdeményezés miatt, amelyik pont a Péterfy kórház koraszülött osztályát szeretné támogatni. (Nem tudok olyan trendin linkelni, amire csak rá kell kattintani, mert béna vagyok. http://segitsüti.hu) 

2007. Július 13-án pénteken este 8-kor még semmi baj nem volt a ctg-n, tökéletesek voltak az értékek, a férj a szívhangra galoppozott körbe-körbe az alternatív szülőszobában, mint egy ló. Aztán az ultrahangon észrevette a doki, hogy az eddig is baromi kevés magzatvizem konkrétan elfogyott és mondta, hogy a cuccommal együtt jöjjek vissza, mert hajnalban megindítja a szülést. Így is lett, de mivel már az utolsó hétben jártunk, nem volt ezzel különösebb probléma.

 Éjszaka már elég rendesen görcsöltem, és kábé 3 percenként jártam pisilni, de mivel a görcsök nem rendszeresen jelentkeztek, hanem egyfolytában fájt, úgy gondoltam, hogy csak brutális jóslófájásaim vannak. Azért aludni képtelenség volt, ezért úgy döntöttem, hogy inkább a folyosón sétálgatok, mert mégiscsak jobb, mint az ágyban vergődni. Így találkoztam a dokimmal úgy 3 körül. Megvizsgált,  megállapította, hogy szó sincs jósolgatásról, ez már a kőkemény szülés, úgyhogy nézzünk is gyorsan egy ctg-t. Mivel az utolsó hónapban a kevés magzatvíz miatt naponta jártam ctg-re, volt annyi tapasztalatom, hogy laikusként is egyből levettem ,hogy valami nagyon nem oké. Nagyon lassú volt a szívverése. 60-70-re, de időnként még 30-ra is leesett. Aztán helyreállt, de újra és újra leesett. A doki kimondta az ítéletet: azonnali császár, mielőtt nagy baj lesz. Az ütő megállt bennem, gyorsan telefonáltam a férjnek, hogy jöjjön, mert baj van. Ki kell venni Marcit. Férj rekordidő alatt benn volt és végig velem volt, fogta a kezem az előkészítés alatt, aztán a császár alatt is, egyedül akkor kellett kimennie, amikor a spinálist beszúrták a hátamba. (Ez a nagyon jó a Péterfyben) Mindeközben én remegtem, mint a kocsonya és semmit nem fogtam fel az aggódástól.

 Aztán megszületett Marci és gyönyörűen felsírt és bár maeconiumos volt a magzatvíz, 7/8-as APGAR-t kapott, vagyis úgy tűnt, hogy olyan nagyon-nagy baj nincs. De én láttam, hogy szürke. És miközben varrtak, kérdezgettem, hogy miért szürke??? Mi a baja? Minden rendben? Azt mondták, hogy ez előfordul újszülötteknél, fújnak rá egy kis oxigént és majd szépen helyre jön, mindenesetre fokozottan vizsgálják. Én nem is kaptam meg Őt. Csak egy fél pillantást tudtam rá vetni, meg egy röpke puszit nyomtam a homlokára, miközben elvitték. Ez hajnali 5 óra 8 perckor volt.

Hamar megérkezett a családom is, belőlem szépen kiment az érzéstelenítő és egyre csak kérdezgettem, hogy hol van már, mi van vele. Mondta a férj, hogy ne izguljak, az orvosok úgy döntöttek, hogy leviszik a Péterfy koraszülött osztályra, hogy jobban megfigyelhessék, de azt mondták, nincs semmi komoly, kap egy kis légzéstámogatást. Valahogy minden olyan baljós volt… Mint amikor a filmekben nagy csend van és tudod, hogy egyszer csak valami szörnyű fog történni. Délután tolókocsiba pattantam (?) és levitettem magam hozzá. Inkubátorban volt, rohamsisak-szerű maszk borította a kis fejecskéjét és azon keresztül kapta a levegőt. Megsimogattam a pocakját és nagyon-nagyon szorított a szívem amikor visszatoltak a szobámba.

 Aztán eljött az este, és a teljesen kihagyott előző éjszaka után elnyomott az álom. Nem sokáig… Egyszercsak megjelent egy nővérke, hogy ébredjek, mert szükség van a véremre. Azonnal tudtam, hogy nagy a baj. Elmondta, hogy el kell vinni a babámat a koraszülött intenzív osztályra az I. Gyermekklinikára, mert összeomlott. A Cerny mentősei most próbálják szállítható állapotba hozni, de mielőtt elviszik, lehozzák még hozzám, hogy megnézhessem. Telefonáltam a férjnek és kitántorogtam a folyosóra. Jött is a Cerny, tolták őt sietve. Megálltak nálam és a kezembe nyomtak egy polaroid felvételt Róla. Azt mondták, nem fognak hazudni, nagyon súlyos az állapota, sajnos a legrosszabbra is fel kell készülni. Nem tudják, mi a baj, de extrém magas paraméterekkel (100% oxigénnel) lélegeztetik és még így sem jó az oxigénszaturációja, súlyos oxigénhiányt él át. Aztán rohantak el vele. Futtában megint megsimítottam a pocakját és ott a folyosón hétrét görnyedve a császártól, izzadt tenyeremben az újszülött kisfiamról készült egy darab polaroid fotóval felfordult velem a világ. Teljesen. Elveszítettem az idő és térérzékemet, csak néztem a képet, ahogy mindenéből csövek állnak ki, és olyan apró abban az inkubátorban, hogy szinte elveszik és csak arra gondoltam, hogy én még egyetlen egyszer sem ölelhettem magamhoz és annyira fájt, hogy arra nincsenek szavak. A férj is összeomlott. (Neki már azt hiszem, korábban is mondták, hogy nem tudják, mi a baja és azt is, hogy anyukát lehetőleg kímélni kellene, de azt nem mondták, hogy ennyire súlyos a helyzet, erre ő sem volt felkészülve) 

 Ott tudatosult bennünk, hogy újszülött kisfiunk, aki még egy napos sincs, nem biztos, hogy megéli a reggelt. A férj is sírt és azt mondta, hogy most már nem mer reménykedni, nem meri megnézni, mert nem mer még jobban kötődni hozzá, mert fél, hogy még ettől is jobban fog fájni és már ezt sem bírja elviselni. Én is csak sírtam, egy nővérke belémnyomott 3 szem Xanaxot, mert nem voltam teljesen magamnál. Aztán beküldött minket a nővér egy üres szobába, hogy a férj se menjen haza, maradjon velem, aludjunk együtt. (Nagyon jó emberek is vannak) Ott feküdtünk a sötét szobában és a síri csendben a férj megszólalt, hogy ha megtörténik a legrosszabb, akkor el kell-e őt temetnünk. Mondtam, hogy igen. Azt mondta, hogy belehal, ha meg kell látnia azt a pici koporsót. Mondtam, hogy én is belehalok. Aztán a férj a nyakláncára az ezüstkeresztje mellé fűzte azt a csipeszt, amivel a köldökzsinórját elszorították és az egyik kezével azokat szorította, a másik kezével az én kezemet. És imádkoztunk. Egész éjjel. Tiszta szívvel, csupaszon, egy szál lélekben, teljesen kiszolgáltatva Istennek/Mindenhatónak/az Univerzumnak és  könyörögtünk.

 Eljött a másnap,  megkértem a férjet, hogy menjen el Hozzá. Húzódozott, félt, de elindult. Egyszercsak visszajött, az orrom alá tette a kezét és azt mondta, „ezt neked hoztam… Marci szagú”. És tényleg az volt. Soha életemben nem fogom elfelejteni azt a kórházi fertőtlenítővel kevert babaillatot. Összekapaszkodva sírtunk és szagolgattam a kezét. Elmesélte, hogy egész délelőtt a kis tálcája mellett volt, folyamatosan simogatta, beszélt hozzá és kérlelte, hogy maradjon velünk. Elmesélte, hogy az orvosok nem tudják, mi a baja, de sima lélegeztetőgéppel sem lélegeztethető, csak egy nagyon speciális géppel, amiből az egész országban csak   pár darab van. Az állapota válságos, nem tudják megjósolni a kimenetelét, próbálnak rájönni, hogy mi a baj, de eddig sajnos eredménytelenül, mert minden tesztje negatív. Néztem a fényképeket, amiket a férj csinált, és bár legalább 12 cső és szonda lógott ki a morfiumtól teljesen ernyedt kis testéből én csak azt láttam, hogy gyönyörű, és hogy az orra tisztára a férjé.

 Aztán a férj délután visszament. Láttam rajta, hogy erőre kapott, valahogy megrázta magát és mintha már nem rettegve, hanem izgatottan ment volna vissza hozzá. Most már nem félt, most már menni akart! A férj a keresztjét és a kis köldökcsipeszt csak akkor engedte el, ha vezetett. Egyébként soha. Szorította, amíg aludt, amíg evett, amíg sétált, amikor csak lehetett. Az öcsém elment egy templomba és fogadalmat tett, hogy 40 napig csak kenyeret és vizet fog fogyasztani, ha az unokaöccse meggyógyul. (Ha ismernétek a tesómat tudnátok, hogy ez hatalmas dolog tőle.)

 Másnap én saját felelősségemre kijöttem a kórházból és fogcsikorgatva bár a fájdalomtól, de én is bementem hozzá. Emlékszem, hogy egész délután a Somewhere, over the rainbowt énekeltem neki, mert engem az a dal kicsit elrepít egy másik világba és én valahol ott voltam. Egy másik világban. Valószínűtlennek tűnt, hogy az emberek csak jönnek-mennek az utcán, mintha mi sem történt volna, miközben az én csöpp kicsi fiam az életbenmaradásért küzd. Valószínűtlennek tűntek a színek, a normális emberi társalgás, meg az, hogy még mindig van műsor a tévében, meg ilyenek.

 Amikor nem voltunk nála, akkor két óránként hívtuk a klinikát. (Ők kérték ezt, nem mi tolakodtunk.) Vagyis a férj hívta őket, nehogy én kapjam az arcomba a rossz hírt. Minden alkalommal rettegve, hogy mit fognak mondani, hogy él-e még, hogy súlyosbodott-e az állapota. De egyre csak azt mondták, hogy a helyzet változatlan, egyedül annyi „javulás” történt, hogy már a hagyományos lélegeztetőgéppel is tudták lélegeztetni. Én hordtam be neki a lefejt tejet, hogy szondán azt kapja, hátha valamit segít…

Aztán egyszercsak az este 10-es rettegett telefonnál azt mondta a doktor úr, hogy Marci kitépte magából a lélegeztetőgép tubusát és azóta magától lélegzik. Elkezdhetünk bizakodni. Akkor először sírtunk örömünkben. És innentől felgyorsultak az események… Minden nappal egy kicsikét jobb lett az állapota, míg végül szóltak, hogy menjek be a baba-mama szobába, mert elkezdhetnénk az etetését. Az első éjszakát, amit együtt töltöttünk, végigrettegtem. Soha nem volt még gyerekem, nem szopott, mert a szopóreflexe nem kapott megerősítést, frissen vették le a lélegeztetőgépről, egy légzésfigyelőn feküdt és csak rám volt bízva. Én voltam a felelős érte. Én. A szétszórt, a rendetlen, a pirítósok királynője. Le sem hunytam a szemem, csak az összes kórházi neont felkapcsolva ültem az ágyamban és megrögzöttem figyeltem, hogy emelkedik-e a mellkasa… (Természetesen 3 nap után teljesen kiborultam)

 Utána már stabil volt az állapota, hazaengedték, de azt mondták az orvosok, hogy sajnos nem az a kérdés, hogy szenvedett-e agykárosodást, hanem az, hogy mekkorát. Azt mondták, ilyen súlyos oxigénhiányt kész csoda lenne teljesen megúszni, a sérülés mértéke viszont csak kábé féléves korára fog kiderülni. És ismét következett egy sor vizsgálat, aminél retteghettünk, koponyaultrahang, eeg, mindenféle tesztek, fejlődésneurológia, korai fejlesztés, Pethő módszer, Dévény torna.

Egy éves volt a fiam, amikor egy kontrollon a doki végre kimondta: „ennek a gyereknek semmi baja.” Azt mondta, óriási szerencse, hogy mindig jó helyen volt, mindig időben megkapta, amire szüksége volt.

Gondviselés? Szerencse? Orvostudomány? Szakértői kezek? Vagy tényleg mindig jó helyen volt jó időben? Vagy esetleg ez így mind együtt? Ki tudja…

A lényeg, hogy túl vagyunk rajta és én életem végéig hálás leszek a Péterfy koraszülött osztálynak, a Cerny mentőknek és az I. Gyerekklinika teljes PIC osztályának (különösen Szabó Miklós dokinak). Hát ezért fogok licitálni. Meg azért, mert szeretem a sütit. 

Kinek jár nehezen kezelhető gyerek?

2010 március 26. | Szerző: lustanyu

Kedves Teremtőm!

 Először is bocsánatot kérek, amiért ilyen apróságokkal zaklatlak, mert nem győzök elég hálás lenni Neked az egész életemért, meg a gyönyörű és egészséges gyerekeimért, sőt a férjért is (bár ez a hetedik esztendő félek, kicsit durva lesz) és nem is vettem volna a bátorságot az íráshoz, ha a férj tegnap nem mondja azt, hogy a Teremtő csak annak ad nehezen kezelhető gyereket, akiről tudja, hogy megbirkózik vele.

 Mindenekelőtt roppant hálás vagyok a belém vetett bizalomért (pláne, hogy már másodszor is megtisztelsz vele), mégis úgy érzem, kötelességem közölni Veled, hogy valami fatális félreértés történhetett. Meggyőződésem, hogy Lilla utónevű gyermekem „nehezen kezelhetőség” génjét igazából nem a közismerten és vállaltan szétszórt, rendetlen és feledékeny személyemnek szántad, aki képes drámát csinálni apróságokból, ellenben alig képes a legegyszerűbb dolgok összehangolására is és nagyon szeretné megnézni a Született feleségek új évadjának legalább egy epizódját, de sajnos nem tud olyan sokáig fennmaradni. 

 Félre ne érts, eszemben sincs megkérdőjelezni a hozzáértésedet és az értékítéletedet, csak azért szólok, mert olyan sok repülő jár errefelé, meg ugye a mobiltelefonok is bezavarhattak és hátha valami hiba csúszott a GPS koordinátákba. Meggyőződésem, hogy ezt a „nehezen kezelhetőség” gént igazából a szomszéd háztömbben lakó Krisztinának szántad, akinek nincs tévéje, már vagy 34 tojást kifújt és megfestett, a padlójáról enni lehetne és mindig van nála egy bili, ha sétálni mennek, így a nagyfia nem egy fa tövébe kénytelen csurizni, hanem kultúráltan egy bokor árnyékában bilizhet. Sőt, amikor a fia a múltkor igazi nyulat követelt a Nyuszitól Húsvétra, nem kapott visítófrászt a 45 négyzetméteres lakásában szőrét hullató, mindent megrágó állatnak akár a puszta gondolatától, hanem cinkos mosollyal csak annyit mondott, hogy „meglátjuk”, majd rámkacsintott.

 Szóval arra gondoltam, hogy ha ő még egy nyulat is bevállal a két gyereke mellé, akkor sokkal jobb helyen lenne ez a bizonyos gén nála, maximum akkor a Krisztián nem 60 percet játszadozna el teljesen egyedül édesen gagyarászva egy beszűrődő fénysugárral, hanem csak 45-öt. Na bumm…  Persze nem akarok ám kiszúrni vele, mert jó kis csaj az, pusztán annyi lenne a kérésem, hogy az ő nyulazó energiáit inkább kössük le egy kis nehezen kezelhetőséggel, amit az én Lillámtól kéne áttenni az ő Krisztiánjába, így helyreállna az egyensúly és mindenki jól járna.(Kivéve a nyulat, aki így sajnos kikerülne a képből…)

 Ráadásul így anyukám is megnyugodhatna, aki már a múltkor figyelmeztetett, hogy ha nem nevelem meg a Lillát, ne csodálkozzak, ha előbb-utóbb minden ismerősömnek a világ másik végén akad halaszthatatlan dolga, ha meg akarom látogatni. (Lehetséges volna, hogy tesómék is a híres Ordibáló és Segghurcoltató Kisasszony miatt mondták le a közös családi húsvétolást, amit ráadásul még anyukámék ki is fizettek volna nekik???) Sajnos nem sikerült megnevelnem, mert a sírni hagyás nem vált be, próbáltam megfenyegetni, hogy ha tovább üvöltözik, nem lesz csirkés borsópüré, de csak lesajnálóan röffentett egyet és tovább ordított.

 Most, hogy átolvastam a levelet helyesírási hibák után kutatva (kicsit nehéz volt úgy koncentrálni, hogy a kezemben folyamatosan feszengő sarj a fülemtől 5 centire dobhártyaszaggatóan ordított, s csak annyi időre hagyta abba, amíg néha megtépte a hajamat, vagy jól megfejelte a bal mellemet)  eszembe jutott, hogy Marci viszont megjavult. Ettől pedig tudatosult bennem, hogy lehetne sokkal rosszabb is a helyzetem. Kérlek, tekintsd tárgytalannak a levelemet és elnézést kérek, amiért telhetetlen voltam. És egyébként is, ugyan mi baja lehetne egy olyan embernek, akinek egy habszifonnyi igazi tejszínhab figyel a hűtőjében, amiből akár háromszor is fújhat a kávéjára. Egymás után. 

 Kata

 

 

 

 

A világ legbunkóbb meghívása

2010 március 22. | Szerző: lustanyu

Van egy Ismerősöm, kőgazdag, mondhatnám úgy is, hogy félceleb. Őszintén szólva nem sok közös vonásunk van, de mivel egyszerre vártunk gyermekeinket, kicsit szorosabbra fűztük az ismerősi szálakat. (Nem véletlenül nem írom le még a haver szót sem.) 

Az Ismerősnek nagyon szép háza van még szebb környéken valahol Pilisborosjenőn, (ha jól emlékszem) medencével, szaunával meg egyéb szuperségekkel. Van nyóc fürdőszobája is legalább, meg menő lakberendező által megálmodott nappalija és gyerekszobája. Az Ismerős értelemszerűen szereti a lakását. Annyira szereti, hogy a gyerek nem is mehet be a nappaliba, mert még valami kárt tenne a csodálatos berendezésben. A gyerek a hálószobába se mehet, mert ott semmi keresnivalója nincs egy gyereknek. (Nem az egy ágyban alvásról beszélek, hanem a hálószobába belépésről.) A gyerek tehát beszorult a menő lakberendező által berendezett szobájába és a nyóc fürdőszoba valamelyikébe. (Ez nem értékítélet, mert mindenki úgy osztja be a lakáshasználatot a családtagok számára, ahogy akarja)

 Szóval az Ismerős meghívott bennünket (engem és még két szintén gyerekes barátnőmet) hogy ha jobb idő lesz, tartsunk egy medencebulit, legalább megnézhetjük a házat. Magamban úgy gondoltam, hogy lelkem bulvárra éhes része  szívesen megnézné, hogy is él a felső tízezer, ráadásul egy magánház medencéjébe még az ekcémára hajlamos nagyfiamat is bátran bevihetem, mert a felső tízezernek biztosan nem gombás a lába és biztosan nem pisilnek bele a saját medencéjükbe.

 Aztán kiderült, hogy az Ismerős a baráti medencebulit nem úgy képzelte, mint mi. Mindnyájan gyerekesek lévén úgy döntöttünk, hogy a alvásidő után indulunk, ami körülbelül du 3 óra. Mondta az Ismerős, hogy szuper, neki is megfelel, mert az ő kislánya is alszik. Erre mondtuk, hogy oda hozzájuk halálfarkafalvára (bocsánat, elitfarkafalvára) legalább egy óra, mire kiszopózunk, úgyhogy 4-re fogunk odaérni.

 Az Ismerős itt már szabadkozott, hogy háááát jóóóó, de ő úgy gondolta, hogy 5-re el kellene tűnnünk onnan, mert hazaér a férje. Nem tudom, hogy ez miért probléma, mert nem vagyok büdös és nem is eszem sokat, valamint egész jól tudok viselkedni idegenek társaságában, vagyis kitelik tőlem, hogy a hazaérkező férjnek is mondjak egy howdoyoudo-t, vagy ha már jól tud magyarul, akár egy sziát is.

 De jó, még ezt is megértem, mert vannak pasik, akik allergiásak a feleség barátnőire/ismerőseire/jógatanárára/life-coachára. Persze más kérdés, hogy nem biztos, hogy ebben a szituációban nekem van kedvem a két gyereket felöltöztetni, átutaztatni az egész városon remegő gyomorral, hogy a kicsi mikor kezd üvölteni, majd csobbanni egy villámgyorsat a vélhetően nem pisis és ekcémások által is nyugodtan használható medencében, ezt követően pedig lélekszakadva elrohanni, hogy Gazdagférj lelki nyugalmát ne zavarja a jelenlétem.

 Aztán az is kiderült, hogy a ház megcsodálásáról szó nincsen. Ő ugyanis úgy gondolta, hogy ennek az egész látogatásnak szigorúan kinn az udvaron kell lezajlania, hiszen ezért medenceparti (és különben is, még a saját gyereke sem mehet a nappaliba, miért mehetnének épp a mieink.) Szóval ennyi cécóért még bulvárra éhes lelkem sem jutna csemegéhez, hiszen nem “hűűű, de szép”-ezhetek nyugodtan a nyóc fürdőszoba láttán. Nekünk bizonyára rendelne egy Toitoit a medence partjára, mert a mi/és gyerekeink segge nem méltó a kurvaelegáns fürdőszobák egyikéhez sem.(Na jó, ezt nem ő mondta és ez egy gonoszkodó megjegyzés volt tőlem, de tényleg totál így jött le az egész) 

 Amikor mindez tudatosult bennem, legszívesebben elküldtem volna az Ismerőst (aki megjegyzem abszolút természetesnek érezte a helyzetet) a búsba, mert az én seggem (ami köztudomásúan ráfér egy bilire) igenis méltó akármilyen úribudihoz, a gyerekeim segge meg még a kurva drága lakberendező által megálmodott csilláron is jól mutatna. (Más kérdés, hogy ezen mutatvány kivitelezése nem kis technikai felkészültséget és anyai erőnlétet igényelne.) és bár valahol megértem, hogy nincs odáig a gyönyörűségtől, hogy x gyerek garázdálkodjon a gyönyörű házában, nem az a megoldás, hogy kizárja őket, hanem az, hogy nem hívja meg őket. Mert senki nem várta el a meghívást, de ha már meghív, akkor engedjen be a hülye házába. Nnna. 

 Mivel igazán csípős a nyelvem (és volt időm gondolkodni a frappáns visszavágáson) a tömény kénsav már csak arra várt, hogy ráfröcsögjön a nyelvemről az Ismerősre, amikor is feltettem magamnak a kérdést, hogy ugyan ki ez nekem? Se rokonom, se barátom, oké, hogy valószínűleg nem pisál bele a medencéjébe, ami egy igazán tiszteletreméltó tulajdonság, de ettől még nem fűznek szorosabb érzelmi szálak hozzá. Szóval egyszerűen nem éri meg ráönteni a vitriolt, mert ha valakire vitriolt öntesz, az bizony rád is visszafröccsenhet. Az meg nem jó. Szóval elszámoltam elég sokáig, majd csak annyit mondtam, hogy köszönöm az érdekes meghívást, de egy óra kedvéért nem utazok két és felet, valamint kinőttem már abból a korból, hogy lélekszakadva rohanjak el, ha hazaér a ház ura. Az Ismerős nem értette az iróniát és roppant sajnálta, hogy nem tudunk menni a szuperbulira.

 Aztán később a barátnőimmel jól kibeszéltük az esetet, lehetett hűűűzni, meg hááázni, meg „húdegááááz”-ozni és lelkünk mélyén egy kicsit megnyugtató volt, hogy lámlám, azt hinné az ember, milyen szuper az élete, pedig terror van, mert 5-kor hazajön Elitférj és onnantól kussolás a napi program. Sajnos be kell ismernem, hogy gyarló lelkemnek egy iciripicirit jól esett, hogy bár mindenki irigyli az Ismerőst, mert szép is, gazdag is, köjál-tiszta medencében áztathatja a celluitiszmentes valagát naphosszat, most mégis kiderült, hogy nem cserélnék vele. (Egyben nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy a férj tisztában van azzal, hogy vannak barátnőim és azoknak bizony testfunkciói is.)

 Azóta új szállóigénk is lett a lányokkal! Nem azt mondjuk, hogy kinél találkozunk, hanem azt, hogy „na, te rendeled a ToiToit vagy én?” 🙂