Energiavámpír… Létezik???
2010 január 27. | Szerző: lustanyu
Jajstenem…Most az átlagnap II-t akartam leírni kezdve a délelőtt tizes öltöztetési mizériával, de itt volt anyós és teljesen leszívta az energiáimat, úgyhogy muszáj inkább ezt kibeszélnem magamból, hogy megkönnyebbüljek. Ha valaki fáradt, ne olvassa!
Oké, én szóltam…
Ti hallottatok már energiavámpírokról? Szerintetek léteznek ilyenek tényleg? Jómagam nem vagyok egy ezoterika, de asszem anyós az.
–
Mit főztél? – indult ezzel az ártatlan
kérdéssel agysejtjeim rohamos pusztulásának története.
–
Sütöttem egy kis gombás-sonkás
pulykamellett tepsiben, tejszínnel és sajttal.
–
És azt így simán leraktad a tepsibe? –
anyós kedvenc témája a főzés.
–
Igen, nagyon szeretem, mert…
–
Jaj, a gombáról jut eszembe, hogy hogy
jártam vele… A múltkor vettem a
CBA-ban egy doboz gombát. Már nem is tudom, hogy mennyi volt. Talán egy kiló?
Várjál már…. Nem is egy kiló. Inkább egy fél végeredménybe’. Vagy 800
gramm??? Nem tudom, mert olyan csalókák ezek a dobozok, de igazság szerint
mégis szeretem azt a gombát venni, mert ebben a CBA-ban olyan frissnek néznek
ki! Tudod, ez nem az a CBA, ami hozzánk közelebb van, hanem ami két utcával
fölöttünk van és kicsit sétálni kell oda, de megéri, mert igazság szerint
néhány dolog sokkal olcsóbb ott. A múltkor például a közelebbi CBA-ban a vaj
190 Ft volt, de ebben a CBA-ban csak 170,- Ft
–
A gombáról akartál mesélni valamit…
–
Ja igen! Hát megvettem a gombát ebben a
messzebbi CBA-ban és végeredménybe’ kisütöttem rántani. De aztán maradt még,
mert nem rántottam ki mindet, mert valahogy olyan soknak tűnt volna, ha mindet
kirántom, aztán csak visszatettem a hűtőbe. El is feledkeztem róla. Aztán
csináltam paprikás krumplit, már egész jól alakult, beletettem a paprikát is és
a krumpli is olyan jó volt, hogy tudod, nem az a szétesős fajta, de nem is
maradt kemény, szóval valahogy úgy egyben maradt végeredménybe’, nem tudom,
érted-e… De nem mállott szét.
–
Igen, értem.
–
Mert nagyon utálom, amikor szétmállik a
krumpli, de igazság szerint az se jó, amikor meg kemény marad és olyan porózus,
mert azt nem szeretem a számba venni, szóval végeredménybe’ nagyon ritkán lehet
ilyen krumplit kifogni, mert végeredményben honnan tudod, hogy melyik krumpli
jó? Igazság szerint mindig csak akkor derül ki, amikor már megfőzted, de…
–
A gombáról akartál mesélni valamit.
–
Ja igen! Szóval csináltam a paprikás
krumplit, amikor benyúltam a hűtőbe a füstölt szalonnáért és megláttam a
gombát. Na mondom, a fene egye meg, most már félig megvan a paprikás krumpli,
de itt ez a gomba is. Mi a fenét csináljak vele? Hát tudod mit csináltam?
Nagyon jó ötletem támadt! Mondom: én ezt bizony beleteszem!
–
Na! Tök jó! Legalább nem ment kárba a
gombád! Bár én a magam részéről nem tudom elképzelni a paprikás krumplit
gombával, de lehet, hogy földhözragadt vagyok!
–
Hát én beletettem. Mit is mondjak neked,
végeredménybe olyan érdekes volt. Úgyhogy főztem bele végeredménybe’ tarhonyát
is, meg ugye benne volt a hagyma, paprika, meg igazság szerint az a jó kis
füstölt is. De én nem csodálkoztam, mert hát gombás lecsó is van és igazság
szerint az is jó. Na, végeredménybe’ belefőztem így a gombát és hát mit is
mondjak neked, igazság szerint az volt benne a legjobb, hogy
végeredménybe’ semminek nem lehetett
érezni az ízét.
–
???
–
Vagy hogy is mondjam már. Se a gombának,
se a krumplinak, hanem igazság szerint jó is volt így. A Jenő is mondta, hogy
valami más most ezzel a paprikás krumplival, de nem tudja megmondani, hogy mi
más, csak annyit, hogy más. De hát végeredménybe attól, hogy más volt, nem volt
rossz és azt láttam, hogy estére végeredménybe ennyi, ha maradt. (Mutatja)
Aztán az Ákos is evett belőle, de ő nem mondott semmit, csak onnan tudom, hogy
azért ízlett neki, hogy másnap végeredménybe vitt belőle és hát két nap alatt
megettük az egészet, amit máskor azért nem szoktunk, szóval jó volt igazság
szerint.
–
Na de mi volt a gombával???
–
Mi lett volna??? Semmi! Jó volt.
–
Ja, értem.
A létező három
agysejtemből a beszélgetés során elpusztult kettő. Mivel egész éjszaka
nyöszörgött Lilcsi és baromi fáradt voltam, csak úgy tudtam megakadályozni,
hogy mély álomba zuhanjak anyós enyhén szólva is szerteágazó gombászati
szakelőadása során, hogy a „végeredménybe” és az „igazság szerint” szavakat
számoltam. De csak tízig… Utána azt is meguntam.
Szegény anyósnak iszonyat közléskényszere
van, mert egész nap nem beszélhet. Én meg mindig végighallgatom. Egyrészt mert nagyon sajnálom, amiért senki más nem hallgatja végig, másrészt meg azért, mert anyós igazából egy jótét lélek. Tök jóindulatú, ha megkéred
valamire, akkor mindig segít és Marcit is imádja. Csak ez a végeláthatatlan szófosás a világ
legérdektelenebb témáiról… Csak ez ne lenne.
Pedig még most nem is jártam annyira
rosszul, mint a múltkor, amikor az optimális lépcsőfok-magasság témakörből
adott elő egy lájtos ¾ órás értekezést. Minden sorra került. Állítom, hogy mint a lépcsők avatatlan professzora, a város összes lépcsőjének szemléltette a foktávolságát,
kifejtve az előnyöket és a hátrányokat, tetszési sorrendet is felállítva.
Bármikor össze tudnék dobni egy minimum 100 szlájdos powerpoint prezit
„Budapest lépcsői nyugdíjas szemmel” címmel.
Rólam, a férjről, vagy a gyerekekről sose kérdez semmit. Az nem érdekli, mert ilyenkor csak ő szeretne beszélni, én meg egy idő után azon veszem észre magam, hogy csak bólogatok, mint azok a siralmas kutyák régen a piros kockaladák kalaptartóján. Aztán amikor elmegy szegény, iszonyat fáradt
vagyok, csak zsong a fejem és úgy érzem magam, mint akit két napon keresztül
egyfolytában vertek. Vagy lehetséges, hogy a mi generációnkkal van a hiba, mert túl türelmetlenek vagyunk?
(Azért mertem generációs problémaként feltüntetni, mert a férjet is borzasztóan fárasztja az anyukája végeérhetetlen monológja. Persze ez is még csak két fő, nem egy generáció)
Aztán a mai beszélgetés végén a maradék egy agysejtem is erősen
károsodott, amikor kifejtette, hogy nagyon hidegben nem esik a hó, csak kicsit
hidegben. A „miért is” kérdésre csak annyi volt a válasz, hogy mert ez így van. (Ezzel nehéz vitába szállni) Próbáltam mondani, hogy Szibériában nagyon hideg van, mégis esik azért a hó, de
erre a válasz az volt, hogy Szibériában lehet, hogy esik nagyon hidegben is, de
itthon nem. No komment. Aludnom kell, de azonnal. Bár
kicsit félek, hogy anyós gombái még álmomban is kísérteni fognak…
Átlagnap I.
2010 január 26. | Szerző: lustanyu
Elgondolkodtam a
minap, hogy mivel mindig csak akkor írok, ha valami kivételes esemény történik (pl. szarban úszunk, vagy valaki elhagyta a fogsorát, esetleg vadidegenek pofazacskóját csippentettem az ujjaim közé), a végén még azt hiszitek, hogy egyfolytában ilyen túlmozgásos, szerencsétlen,
idegbeteg valaki vagyok. Pedig nem, csak az átlagnapjaimról nem szoktam írni,
mondván, abban nincs semmi különös.
5:00-6:00 között:
–
Anyaaa, Apaaa! Felébredteeem! – meztelen
talpacskák csattognak a laminált parkettán egyre közelebbről.
–
Én kétszer szoptattam éjjel, most te jössz. –
bököm oldalba a férjet, aki nem mozdul, csak röfög egyet. Ekkor egy 94 centis elkezdi baromi
hangosan ütögetni a hálószobánk kilincsét, mire a férj mint egy gepárd robban
ki az ágyból, egy jól irányzott ugrással az ajtónál terem és sikeres elterelő
akcióval megakadályozza, hogy a „Felébredtem” harci kiáltás Lilla fülétől 10
centire is elhangozzon pár alkalommal.
–
GÁ… – ez már a kiságyból jön. Én is gepárd üzemmódba váltok át és ugrás közben
visszacsempészem a cumit a kilincsütögetésre megébredt leánygyermek szájába. A
gepárd üzemmód hátulütője, hogy könnyen kiszökken az ember szeméből az álom
(meg különben sem lehet úgy aludni, ha az ember ágya mellett valaki ütemesen
azt kiabálja, hogy Ga) , ezért kivonszolom magam a nappaliba.
6:00és
6:30 között valamikor: Levágódok
a kanapéra és félig nyitott szemmel vergődöm az álom és az ébrenlét között. A
férj már ilyenkorra megfőzte a kávét. Üveges tekintettel meredek magam elé és
általában olyanokat mondok, hogy „nagyon szép, igazán ügyes vagy”. Pontosan nem
mindig tudom, hogy mire, de feltételezem, hogy Marci épített valamit, vagy
rajzolt valamit. Erősen koncentrálok, hogy a férj által prezentált kávét a
számba öntsem, ami nem mindig sikerül. (Fekve nagyon nehéz kávézni)
A
férj elmegy készülődni. Én is egyre inkább magamhoz térek. Kezdődik a reggeli
híradó, ami nekem ugye járna.
–
Anya, én nem akarom azt, kapcsolj Jimjamet.- mondja Marci, mihelyst meglátja Dudás Ádám profilját.
–
Nem kicsim, előbb megnézzük, mi hír a
nagyvilágban, aztán te is megnézhetsz két mesét a Jimjamen.
–
NEEEM!
–
Oké, akkor senki nem néz semmit. –
kikapcsolom a tévét, mivel az üvöltözésétől úgysem hallanék egy szót sem a híradóból.
Ezt követően kihozom Lilit az ágyából, mert kábé
ilyenkorra már megunta a gagázást és visít. Átpelenkázás, szoptatás következik.
Marci közben feltesz ezer kérdést, amire most már kitisztult fejjel komolyan
válaszolgatok. Fontos viszont, hogy minden kérdés úgy kezdődik, hogy „Anya nézz
rám!!!” Emiatt gyakran leszek koszos, mert senki nem tud úgy tiszta maradni
pelenkázás közben, ha mindvégig tartania kell a szemkontaktust egy deréktájban lévő szempárral.
A férj 6:45-kor
elindul dolgozni. Mi 7-8-ig Marcival memóriakártyázunk, vagy állatos kártyákról
ismerünk fel általam soha nem látott állatokat. (Pl. réti lile) Esetleg egy
pakli francia kártya minden egyes darabján végigmegyünk, hogy mi micsoda. Én a
treff 8-as és a káró bubi között elfojtok egy ásítást, majd a szív ász és a
pikk 7-es között megkísérelek kibámulni az ablakon, de azonnal meghallom az
„anya nézz rám”-ot, ami visszazökkent. Megnevezünk tehát minden egyes lapot.
Apám a múltkor elmondta neki, hogy sok játékot két paklival játszanak, de olyan
szúrós szemmel néztem rá, hogy visszaszívta. Egy pakli. Nincs több.
8-kor Marcinak adok
egy pirítóst mindenfélével és beültetem a székébe. Közben Lillát ismételten
szoptatom, mivel előtte nem evett. Míg Lilla rángatja a cicimet, Marci ordít,
hogy nem kéri a pirítóst, azonnal adjak egy Túró Rudit/Kinder pingvint/
háztartási kekszet stb. Hozzávetőlegesen 24X elmondom, hogy édességet a reggeli
elfogyasztását követően kaphat. Ebbe beletörődik, a pirítóst viszont ennek
ellenére sem eszi meg, így az megy a kukába.
Ha főzős napom van
(általában minden másnap), akkor eztán elkezdek főzni, közben magamba tömök egy
vajas kiflit. (Most ez az aktuális kedvencem) A főzés munkafolyamatai között a
játszószőnyegén ordító Lillával trükközök. Hol hasra fordítom, hol átteszem a
pihenőszékébe, hol berakom az ágyába és beindítom a zenélő forgóját. Igazából
tökmindegy, pár perc után mindenhol üvölt, csak ölben van el. Ha nincs főzős
napom, akkor a Lillához rohangászás közben folyamatosan a géphez rohangászok és próbálom elolvasni, hogy mi történt a topikokon, meg a facebookon. Megkérdezem a férjtől
a gmail chaten, hogy tudja-e már, hogy februárban eljöhet-e arra az egy hét
szabira. A férj felhúzza magát és megírja, hogy nem, nem tudja, de már ezerszer
megígérte, hogy mihelyst megtudja, azonnal szól és attól, hogy naponta kérdezgetem,
nem fogja hamarabb megtudni a választ. Megírom a férjnek, hogy “jóvammá, nem kell mindenen felkapni a vizet”. A férj megkérdezi, hogy ugye tudom, hogy ez egy munkahely…. Tüntetőleg kilépek a gmail chatből.
Főzés közben Marci
a fellépőjén hagymahéjat keverget mellettem egy tálban. Ha nem főzök, akkor
egész jól elvan a kirakóival, átlag 2 percenként viszont jön az „Anya nézz rám!
Ezt én főztem, meg kell szagolni.” Ha nagyon nem bírom, akkor bekapcsolom a
Jimjamet, míg elkészül a kajánk. Tudom, hogy most mit gondoltok… annak idején
én is nagyon tévé ellenes voltam és az volt a határozott álláspontom, hogy a
„köcsög szülő bámultatja a gyerekkel a tévét ahelyett, hogy foglalkozna vele”.
Arról nem is beszélve, hogy Vekerdy Tamás még most is nagyon ellenzi a tévét
iskoláskor előtt. Erre viszont azt
mondom, hogy süssön ki Vekerdy Tamás egy kiló halat úgy, hogy közben hallgatja
az üvöltő lányát, valamint folyamatosan ügyel rá, hogy a fröcsögő olaj ne
sebezhesse meg a lábai körül sertepertélő
majd egy méteres fiát és állítom, hogy következő héten köszönőlevelet
fog írni a „Barney és barátai” rendezőjének, valamint Mester Bob és Tűzoltó Sam
rajongója lesz a facebookon. És nem arról van szó, hogy alkalmanként nem tudom szórakoztatni a fiamat főzés közben, hanem arról, hogy néha jól esik “csak úgy” főzni.
Lilla fél 10-re már
készen van totálisan, ezért gyorsan megpróbálom elaltatni. Percekig tartó
ringatásról, meg hurcolászásról ilyenkor szó nincs, mert vagy a húsom ég oda,
vagy a rizs fő szét, stb. Inkább berohangászok cumit beadni. 10-re a kajával is készen vagyok.
Folyt. köv.
Sztárok! Valljatok színt!
2010 január 17. | Szerző: lustanyu
Néha olyan jó
lenne, ha olyanokat olvashatnék a hétvégi jól megérdemelt fürdésem közben
valamelyik agyzsugorításra használatos szaklapomban, hogy „Lilu már teljesen
kikészült a kialvatlanságtól”, vagy ”Csisztu Zsuzsa álmában sem gondolta, hogy
ennyire kiborítja 2,5 éves gyermeke hisztériázása”. „Epres Panni zombiként
kószál 10.000.000,- Eurót érő otthonában és átlag kétnaponta sírógörcsöt kap.
Sajnos állapota már olyannyira válságos, hogy párja, Benedek Tibor kigyúrt
felsőtestének látványa sem tudja felvidítani”. „Demcsák Zsuzsa számára a nap
fénypontja, amikor végre mindkét gyermeke elaludt és nyugodtan nézhet ki a
fejéből”.
Nem, nem csaptam
fel bulvárújságírónak. és ne értsetek félre, azt sem kívánom egyáltalán, hogy
ezeknek a szegény nőknek rossz legyen! Én mindössze azt akarom, hogy ne
hazudozzunk többet erről az egész gyerekesdiről.
Törént ugyanis a
minap, hogy Lilla kelt 23 órakor. Megetettem, elaltattam. Marci kelt 24:05
perckor, hogy simogassuk meg. A férj megsimogatta. Lilla kelt 01:20-kor,
megszoptattam, elaltattam. Marci kelt 02-kor, hogy kér egy teát. A férj adott
neki egyet. (Mármint teát, nem maflást.) Eztán kelt ismét Lili 03:30-kor,
megetettem, majd visszaaltattam VOLNA, ha sikerült volna. De nem sikerült. Csak
emelgette a nagy puffancs tokáját az ágyában és sikongatott nagy vidáman. Aztán
elunta, mert a sötétben nem nagy poén még tokát emelgetni sem és elkezdett
visítani. Nem mozdultam, erre a férj tápászkodni kezdett felfele.
–
Ne mozdulj! –szisszentem rá és megfogtam
a karját.
–
Muszáj, fel fogja ébreszteni Marcit
–szisszent vissza a férj.
–
Tanácskozzunk és kovácsoljunk terveket!!!
–
Oké. – ez azt jelenti nálunk, hogy
krízishelyzetben megvitatjuk a nappaliban, hogy mi legyen a közös álláspont,
szóval kivonszoltuk magunkat a nappaliba.
–
Figyelj! Most kell döntést hoznunk! Vagy
kibírjuk, hogy lesz 3 szar éjszakánk és zombiként fogunk kóvályogni, vagy
rászoktatjuk, hogy hajnalonként valamelyikünk hurcolássza a 7 kilós valagát. –
mondtam a férjnek a helyzet komolyságához méltó ábrázattal.
–
Hú bazmeg. Tényleg, igazad van. Marcit is
meddig hurcolásztuk. Na azt még egyszer neeem. Oké. Akkor mit csináljunk?
Bőgessük?
–
Szerintem bőgessük. De úgy, hogy
felváltva bemegyünk hozzá 3 percenként simogatni, meg a cumiját a szájába
visszaadni, hogy tudja, hogy nem hagytuk magára, csak most éppen szundi van.
Egyetértesz?
–
Egyet. De mi lesz, ha Marci felébred?
–
Akkor megosztjuk erőinket! Amíg
valamelyikünk Lillát biztosítja, hogy nem hagytuk magára, addig a másik
Marcinak magyarázza meg, hogy ez most ilyen, ki kell bírni.
–
Oké. Melyik leszel? Az egyik, vagy a
másik?
–
Az egyik. Benne vagy?
–
Benne…Kérsz egy vaníliás karikát? –
kérdezte a férj, mert gondolom a terv kiötléséhez szükséges nagy agymunkában
megéhezett.
–
Simán! Elvégre délelőtt van, ezt még
Norbi is megengedi.
–
Ide ülsz mellém? Betakarom a lábadat.
–
Persze. Hozzak neked is magazint?
–
Micsoda? Olvasgatni akarsz, miközben
torkaszakadtából ordít a gyerek?
–
Jóhogy! Egyébként mást se csinálnék, csak
az órámat fixíroznám, hogy mikor telik le a 3 perc és mehetek be hozzá.
–
Ja, értem már. Hozz egyet nekem is.
És lábat lábba
fonva ültünk a kanapén hajnal 3 óra 45 perctől, majszoltuk a vaníliás karikát
és reménykedtünk, hogy kisebbik gyermekünk hamarosan felhagy az ordítással és
belátja, hogy éjszaka alvás van. És ekkor, amikor mindenképpen olyan
szalagcímekre lett volna szükségem, mint amit a bevezetőben részleteztem, csak
olyanokat olvashattam, hogy „hálás vagyok az égnek, amiért Rozina ilyen nyugodt
természetű gyerek.” – Anyád… – gondoltam és ellapoztam. „Szerencsére
Krisztián roppant kiegyensúlyozott baba.” – szuper… gondoltam és tovább
lapoztam. „Mittoménki csak és kizárólag akkor sír, ha éhes”. – Jó neked…
gondoltam és ismét ellapoztam. „Dávid 6 hetes korától átalussza az éjszakát.”
Hogyaza… “Emma Róza nyugodtan végigüli, amíg mi az étteremben megebédelünk.” – Na neee… És ezen a ponton roppant
gyanús lett valami.
–
Szerinted nem gáz, hogy mindenki más
gyereke kiegyensúlyozott, csak eszik meg alszik, alig üvölt, a mieink meg ilyen
bőgősek? Szerinted valamit elrontunk a nevelésükben? Miért csinálják jobban
mások? –fordultam a férjhez.
–
Ezt most nem értem. KI mások?
–
Hát a sztárok!
–
???
–
Most olvastam, hogy mindenkinek milyen
kurva jó, mi meg itt ülünk hajnalok hajnalán a nappaliban és az ordító gyerek
mellett próbálunk nem megbolondulni – és a férj orra elé dugtam a cikkeket.
(Kicsit lassan ment az elolvasás, mert ugye 3 percenként bejártunk
nyugtatgatni)
–
Hát szerintem nagy kamu. – mondta a férj,
miután áttanulmányozta, hogy mi a helyzet sztáréknál.
–
Ugye??? Szerintem is. – mondtam
megkönnyebbülve. – De nem csak azért mondjuk, hogy kamu, mert így nem kell
szembenéznünk azzal, hogy mi rontottuk el?
–
Szerintem nem. De végülis tökmindegy,
nem? Nem vagyunk kisegítve azzal, hogy nekik milyen jó. Max megpukkadhatunk az
irigységtől. Vajon meddig üvölt még?
–
Fogalmam sincs. Akarsz fogadni? Legalább
lefoglajuk magunkat.
–
Most nem. 5-kor kelnem kéne basszus, mert
korán kell beérnem a melóhelyre.
Így hát vártunk. És
csak vártunk és vártunk. 5-re hagyta abba. Csodák csodájára Marci nem ébredt
fel, úgyhogy egy gonddal legalább kevesebb volt. A férj elkezdett készülődni én
pedig úgy döntöttem, hogy gyorsan megdőlök még egy kevéskét.
Abban a
pillanatban, ahogy a fejem párnát ért, meztelen talpacskák klappogása
hallatszott egyre közelebbről majd vékony hangocska kiabált bele a sötétbe:
„anyaa, apaaa, felébredtem”.
Hogy az a…
Egész nap nagyon
szerettem volna Csisztu Zsuzsa, vagy Lilu, vagy akárki lenni, akinek
kiegyensúlyozott, jó gyereke van, aki csak akkor sír, ha éhes és 6 hetes
korától átalussza az éjszakát. Vagy ha nem így van. akkor követelem, hogy vallják be az igazat. Hajnal 3-kor ugyanis inkább azt szeretném érezni, hogy na lám, másnak is milyen nehéz, mégis csinálja. 🙂
A Nagy Vízelzárás Napja
2010 január 12. | Szerző: lustanyu
Hihetetlen, hogy mi történt már megint. Tegnap elzárták a vizet. Oké, tisztában vagyok vele, hogy ilyen volt, van és lesz is, de ez kifejezetten hátbatámadás volt. Előtte ugyanis kiírták, hogy elzárják a melegvizet, de hidegvíz LESSZ! (Így két sz-szel és aláhúzva) Én, a hiszékeny állampolgár ezért előző este szépen lecsapattam magam, hogy tusolnom ne kelljen, majd megnyugodtam, hogy egy mikró és egy villanytűzhely boldog – és tiszta- tulajdonosaként olyan nagy hátrányom nem származhat a melegvíz elzárásból, ezért ugyanolyan boldog mosollyal ébredtem hajnali ötkor Marci anyázására, mint a többi átlagos reggel. Első utam egy pisitúrára vezetett. A Wc lehúzásakor hallott iszonyatos kvartyogás és hörgés hallatán leolvadt a mosolyom és egyből tudtam, hogy mi most bekaptuk a kaktuszos calippot. És igen, a kiírással ellentétben hidegvíz sem lett.
Természetesen a férj épp egy céges partner Pótszilveszteri bulijából érkezett haza baromi későn, így reggel némiképp másnaposan közölte, hogy WC-re kell mennie. Mondtam neki, hogy arról szó sem lehet, javaslom, hogy vigye be a céghez a belei teljes tartalmát, mert víz nélkül ugye nem tudjuk lehúzni, a maradék 1,5 palack Szentkirályi ásványvizünket meg alaposan be kell osztani, nem fogom a Wc öblítésére pocsékolni. De ő persze nem bírta ki… Maradjunk annyiban, hogy legalább százszor elátkoztam magam, amiért a tartályban lévő egy adag vizet elpocsékoltam holmi rózsavíznek is beillő pisi lehúzására.
Ennek megfelelően a nap hátralévő részében a Marci bilijét nem csak Marci használta. A felnőttkori bilizés egyetlen pozitívuma a felismerés, miszerint nem lehet olyan nagy a seggem, ha ráfér egy 2 éveseknek szánt bilire. Persze most jövök rá, hogy ez hülyeség, mert nem kell a teljes seggkörfogatnak ráilleszkedni a bilikörfogatra, pont elég, ha a lényeg belefér. Az meg akkor is beleférne, ha 180 centi lenne a seggkörfogatom. Szóval helyesbítek: a felnőttkori bilizésnek NINCS pozitívuma.
Lilla szinte soha nem kakál magától, csak ha 4-5 naponta szélcsővel kirobbantom belőle, de a Nagy Vízelzárás alkalmából ő is produkált egy igazán emberes nyakbafossintósat, ami mindent vitt, bodyt, rugit, kardigánt, pihenőszék-huzatot. Nem baj, a nedves törlőkendő sok mindent elbír. A Wc úgyis használhatatlan volt, oda behajigáltam az összfosott ruhákat, székhuzatot. A kézmosás viszont már nagyon, de nagyon hiányzott. Egyre erősebben érlelődött bennem az elhatározás, hogy felöltöztetem az egész pereputtyot és elslattyogunk a kisboltba vízért, de mindig megnyugtattam magam, hogy ha egyszer kiírták, hogy lesz víz, akkor ez csak valami átmeneti probléma lehet, valahogy ki fogjuk húzni a délutáni össznépi sétáig ezzel az üveg Szentkirályival.
Több alkalommal telefonáltam a gondnoknak, hogy mi lesz már, meg is fenyegettem, hogy ha 1,5 órán belül nem indítják meg legalább a hideg vizet, akkor túszul fogom ejteni és bezárom a vécénkbe. Sajnos a gondnoknak nem volt tudomása a férj előző esti Pótszilveszteréről, ezért nem érezte át a fenyegetés abszolút komolyságát.
Felhívtam a Vízműveket is, hogy itt állunk víz nélkül, a család 25%-a szó szerint nyakig a szarban, csináljanak valamit, mert bezárom őket a gondnok mellé túsznak a vécébe. A call centeres hölgy roppant jól szórakozott, meg is értette a problémámat, de közölte, hogy a hiba a társasházban van, ők nem tehetnek semmit.
Így hát feladtam a várakozást és felöltöztettem az egész családot potom 30 perc alatt, hogy elinduljak a Nagy Vízbeszerző Körútra. Már mindenki talpig overállban várakozott a folyosón/bömbölt a babakocsiban, amikor is telefonált a gondnok, hogy 5 percen belül újraindítják a vizet. Megkérdezte továbbá, hogy akkor megúszta-e a túszként ücsörgést a vécénkben. Mondtam neki, hogy csak félig, mert a család felesleges felöltöztetése szintén tússzedési indok nálam.
És hogy mi ebből a tanulság? Ha meglátod a lépcsőházban hivatalos értesítőn a VÍZ szót, automatikusan engedj tele több vödröt is vízzel. Akkor is, ha azt írják, hogy hidegvíz lessz. (Két sz-szel, pirossal aláhúzva)
Karácsony 2009
2010 január 4. | Szerző: lustanyu
A terv az volt,
hogy Szenteste Egerben leszünk anyáéknál, aztán első napján is, másnapján pedig
anyósékhoz megyünk pereputtyostul. Viszont a nagy össznépi vándorlásból
hiányoltam a meghitt, négyesben eltöltött ünnepet, ezért úgy döntöttünk, hogy
nálunk dec.23. lesz 24.
A férj szabit vett
ki, amit őszintén szólva alig vártam, mert egész évben 5 napot volt velünk, ami
nem sok, viszont döbbenet kevés. (Rohadt multik.) Tök jól elképzeltem, hogy nem
csinálok nagy ügyet a főzésből, mert akkor a nap végére megutálom az egész
ünnepet pontosan úgy, mint anyukám szokta, és ahelyett, hogy a gyerek csillogó
szemében gyönyörködnék, idegbeteg fúriaként fogom az odaégett rántott hal
szeleteket a család elé tálalni.
Szóval ebédre
rittyentettem egy jófajta aszaltszilvás, fokhagymás pulykamellett mindenféle
körettel, mondván jó lesz az vacsorára is, ha meg mégsem, akkor majd eszünk
kaszinó tojást. (Ami egyáltalán nem karácsonyi, viszont nagyon szeretjük)
A férj imádta az
aszaltszilvás pulykát, olyannyira, hogy mire eszméltem, az egy kilós állatból
az ebéd elfogyasztását követően mindössze 20 dekányi árválkodott a tepsiben és
a 1,5 kg krumpliból kavart krumplipüré is jelentősen megcsappant.
A férj már délután
4 órakor elkezdett fosni. Így a fát Marcival díszítettem, miközben paintball
bajnokság hangjai szűrődtek ki a budiból. (Lakótelepi hangszigetelés mellett
nincs romantika.) A férj egyre ramatyabbul volt a sok hasmenéstől, ezért este
7-kor egy szünetben úgy döntöttünk, hogy gyorsan jöjjön a Jézuska, mert ha
tovább húzzuk, akkor a gyerek semmit nem tud már játszani a kapott játékaival,
ami nagy kiszúrás. Ezért kimentem, hármat csengettem és visszaszaladtam, hogy
„na ki lehet az???” Marci boldogan trillázta, hogy „a Jézuska!!!” és szaladt
kifelé a nappaliba, a férj pedig pont ezzel egyidejűleg öklendezni kezdett,
majd berontott a budiba. Marcó az ajándékokat bontogatta, én befogott füllel
álltam a fa alatt (nem bírom a hányás hangját), Lili a pihenőszékében üvöltött,
a férj pedig harsogva rókázott a Wc-n. Ez volt a mi Szentesténk. Szuper, nem?
Utólag egyedül
annak örülök, hogy nem pörgettem különösebb energiát a vacsi elkészítésébe,
mert az este tökéletes gasztronómiai érdektelenségbe fulladt.
Sajnos a férj nem
lett sokkal jobban másnapra sem, ezért felmerült a gyanú, hogy esetleg nem a
fél kiló pulyka volt a ludas, hanem valami hányós-fosós vírus. A frász kitört
bennünket a gondolatra, hogy ha tényleg vírus és a Lili elkapja, akkor bérelt
szobánk lesz a Szent László kórházban és a férj szabadságának nagy részét
vaslábú széken ücsörögve fogom tölteni az ágya mellett, ezért úgy döntöttünk,
hogy én a gyerekekkel elhúzok Egerbe a további fertőződés megakadályozása
végett.
Így esett, hogy az
igazi szentestét külön töltöttük, anyukám mennyei libamája helyett szegény férj
sós pálcikát rágcsált, én pedig ugyanúgy egyedül küzdöttem a gyerekkel, mint az
év többi 300 napján. (Kábé, nem végeztem egzakt számításokat)
Egyszóval igazi fos
ünnep volt. Ezúttal sajnos szó szerint.
Viszont legalább
nagymamám hozta a formáját! Ne aggódjatok, nem fogok megint gusztustalankodni
az elveszett fogsorral, mert ezúttal mindenki foga a helyén maradt. Sőt, idén
valamiért nem is volt annyira beteg, mert el van foglalva a pereskedéssel, így most ezzel zaklatott minden egyes családtagot, fejenként minimum fél órányi időtartamban. Az
idei szenteste fő témája nagyi részéről tehát a „boldog Karácsonyt, bár úgyis mindent Kínában
gyártanak, mellesleg rohadjon meg a szemét Volán” volt. Úgy döntött ugyanis,
hogy a járási nehézségei nem azért súlyosbodtak, mert betöltötte a 76.
életévét, hanem azért, mert egyszer 1985-ben a Volán egyik helyijáratú
autóbusza majdnem odazárta a csípőjét. Ezért most szorgalmasan jár a Volánhoz
és jelentős összegű kártérítést követel, perrel fenyeget, egyszóval klasszul
elfoglalja magát. Nem zárt túl jó évet, mert szegény szomszédasszonya ősszel
meghalt, így már nincs kit hibáztatni a háza kisebb-nagyobb hibáiért, ezért
hatalmas pereskedő energiái szabadultak fel. Szegény Volán alaposan megszívta,
nekünk meg családilag ég az arcunk a mama miatt, de nincs mit tenni, mert
beteg. Mármint mentálisan. Nagyon szeretne testileg is az lenni (őrület, nem?),
de az hálistennek nem jön össze. Hiába
jár röntgenre havonta, az a fránya csípőcsont még mindig teljesen ép. Sőt, a
combcsontjai is gyönyörűek és a csigolyáival is minden oké. Bár lassan már a
sok röntgentől világít a mama, de mindegy. Elő van jegyezve egy fincsi
vastagbéltükrözésre februárra, talán majd ott kiderül valami. De hogy ne csak a
traumatológiai osztály munkatársai dolgozzanak, kéthetente ostromolja a
kardiológiát is, hogy jegyezzék elő egy pacemaker-csere műtétre, mert a mostani
„vágdossa az erét”. Az lenne az
ideális, ha valami apróságot találnának, mert akkor a mama megnyugodhatna, hogy
no lám, mégiscsak van ő neki valami baja, de nem kéne aggódni semmi komoly
miatt. Mert ha nem találnak semmit, akkor ő csinál magának, mint két éve Szilveszterkor, amikor a magánakciója 2 darab fagyott lábujjal zárult. Na de erről majd máskor, mert most megyek a Nlcafé szerkesztőségébe porontyostul. (Nyertem valamit.)
Itt a vége!
2009 december 31. | Szerző: lustanyu
Na nem kell ám
semmi drámaira gondolni!
Nem álltam be
jehovásnak, hogy a világ végével riogassalak titeket így Szilveszter tájékán,
sőt a férjjel is minden rendben, így az „itt a vége” nem a házasságomra
vonatkozott. (Hálistennek)
Sajnos ennek a
blognak lesz vége. Nem azért, mert meguntam, nem is azért, mert nincs több mondanivalóm,
teljesen más van a háttérben.
Az van, hogy nem
igazán tudtam tartani a számat a blogot illetően és elmondtam egy-két embernek,
hogy írok. Akik eztán színtiszta jószándékból (mert tetszett nekik) szintén
elmondták egy pár embernek, akik ugye ismernek bennünket. Ez még számomra nem
probléma, hiszen én kezdettől a saját nevemmel és a saját történeteimmel vagyok
itt ezen a blogon, semmi olyan nincs benne, amit ne vállalnék akár távolabbi
ismerőseim előtt is.
Mégis ez lett a
vesztem. Mert oké, hogy én vállalom, de vajon a férj vállalná? Ő akarja, hogy
egészen mély és intim problémánkat megtudja pl. egy kollégája? Vagy egy
távolabbi ismerősünk? Vajon anyukám
kolléganője nem fog megbotránkozni és nem fogja elítélni anyukámat, amiért
ilyen csúnyán beszél a kislánya? Ha eztmegazt leírom, akkor XY nem értheti úgy,
hogy róla írom, pedig nem is? És még sok-sok ehhez hasonló kérdés merült fel
bennem.
Egyszercsak azt
vettem észre, hogy már a negyedik bejegyzésemet hagytam felibe-harmadába, mert
elvette a kedvem a sok agyalás és a sok megfeleni akarás. Aztán rádöbbentem,
hogy ez a blog meghótt. Mert amikor elkezdtem írni, akkor csak jöttek-jöttek a
mondatok és igazi terápia volt kiírni magamból mindent. A gondolatok még most
is jönnének, de már bennem van a megfelelni vágyás, a kontroll és az erőlködés,
az erőlködésnek meg ugye mindig szar a vége. (Ezt most találtam ki, de nagyon
meg vagyok elégedve vele, akár szólás-mondásnak is elmenne.)
Igazán szomorú
vagyok amúgy, mert ez a blog döbbenet sokat adott nekem.
1.) Amikor elkezdtem, alaposan felvérteztem magam, hogyan fogom megvédeni
magam a fikázó megjegyzésektől, amiért lusta vagyok, rendetlen és sokszor
kiborulok a gyerekeimtől. Aztán a páncélom lassan visszakerült a szekrénybe,
mert nem is fikáztatok.
2.) Nálunk a családban szállóige volt a „szegény Katicának nincs
humorérzéke”. Most kiderült, hogy ez nem igaz. Katicának igenis van
humorérzéke. Azt elismerem, hogy filmeket illetően valami botrányos a
felfogóképességem, mert néha még a záróakkord közelében sem ismerem fel a
főhőst, de annak semmi köze a humorérzékhez. (És különben is, a Ravasz, az agy, meg a két füstölgő puskacsőben minden pasi tök egyformán néz ki. Mi vagyok én,
kultúrantropológus??? )
3.) Rájöttem, hogy imádok írni! (Ezzel párhuzamosan viszont kicsit megutáltam
a jogot)
4.) Sokatok biztatására elkezdtem könyvet írni. (Pironkodós szmájli kéne
ide) Egyáltalán nem biztos, hogy lesz belőle valami, de jelenleg nagyon
lelkesít a gondolat. Sok fikció lesz benne, de szeretnék néhányat az itteni
bejegyzéseimből is felhasználni. Drukkoljatok, hogy sikerüljön!!!
Természetesen fogok azért még ide is jönni írogatni, mert nem a bloggal
szakítottam, hanem az eddigi teljesen kitárulkozós, csontig őszinte stílussal. Aztán
lehet, hogy a könyvből nem lesz semmi (a napi 3 perc, amit rá tudok szánni nem
viszi túlságosan előre az ügyet) és újra elkezdek egy blogot, de akkor már
sokkal jobban fogom tartani a számat, az biztos!
A Karácsonyunkat
azért még majd elmesélem! Elöljáróban annyit, hogy hálistennek idén mindenki
fogsora a helyén maradt, viszont az angyalszárnyak suhogását sajnos nem
hallottuk, mert a férj nagyon hangosan rókázott a Wc-n. 🙂
BOLDOG ÚJ ÉVET
MINDENKINEK!!!
Ez most komoly?
2009 december 21. | Szerző: lustanyu
Miután kisebbik gyermekemet sikerrel hibernáltam az erkélyen, felhívtam a férjet.
–
Szívem, van valami, amit kifejezetten szeretnél karácsonyra? Találj ki valamit, mert nincs
időm napokig bóklászni különböző boltokban, hátha megszáll az ihlet. – mondtam,
mert tényleg nincs időm. Arról nem is beszélve,
–
Tök mindegy.
–
Az jó… Valami konkrétabb?
–
Tényleg mindennek örülnék… Vagyis talán egyvalaminek nem
annyira.
–
Na! És mi az?
–
Idén pozitív terhességi tesztet nem szeretnék találni a fa
alatt.
–
Még akkor se, ha masnival lenne átkötve?
–
MIVAN??? – hehehe, láttam lelki szemeim előtt a pánikfejét.
–
Jóvanna, csak vicceltem.
Atyavilág, még csak az kéne… Ez még viccnek is durva.
Szétcsúszva
2009 december 21. | Szerző: lustanyu
Házam táján ismét
teljes a káosz.
Már most
kifingtam, pedig még csak 4 hónapja vagyok kétgyerekes Lakásról már nem is tudok
beszélni, csak egy 62 négyzetméteres disznóólról. Itt röfög, meg dagonyázik az
egész család: Mr. Röfi, Koca asszony, Süldő és Malacka… (Javítok: Mr. Röfi
nem itt dagonyázik, mert ez a szombat melós szombat)
Először
is lágy szarszag terjeng, mert nincs időm levinni a kukát és a gyerekek meg
ugye szarnak. A létező összes bútoron/ablakon/tükrön picike zsíros
tenyérnyomok. A zsír helyenként túró rudival, csokival vegyül.
A nappali 2/3-át
különféle puzzle darabkák borítják. (Marcó játszott, de nem sikerült kiraknia
mindet és úgy ment el aludni, hgoy megígértem, hogy ébredés után változatlan
formában folytathatja)
A maradék 1/3-át
kiflimorzsák. (Marcó tízóraizott)
Lili szája körül szintén
kiflimorzsák. (Marcó megkínálta, amíg pisiltem)
A bal cipőmben
épp most lokalizáltam egy fél kiflit. (Marcó kamuzott a tízórai elfogyasztását
illetően)
A
kfilimorzsák egyébként békés szimbiózisban élnek néhány különböző színű
zsírkrétaforgáccsal és ceruzaheggyel. (Pedig már ezerszer mondtam, hogy nem
kell ám annyira rányomni.) Szerintem lájtos két órán belül ezek frankón
beletaposódnak a szőnyegbe. (Persze ha most felemelném a seggem és térdre
ereszkedvén felszedegetném őket, akkor ezt megelőzhetném, de nagyon úgy tűnik,
hogy tovább írok inkább)
A
polcainkon művészi egyediséggel megkomponált pet-palackok sorakoznak. (Marcó
hangszereket készített belőlük) Az egyhangúságot egy üres sió-szőlőlés doboz
töri meg, amiből búsan kandikál kifele a szarrá csócsált szívószál.
A nappali
színfoltjának pedig itt vagyok én, aki a gépnél ülök igen különös testtartásban
egy gigantikus fekete tollkabátban, lábamon egy eredeti bangkoki narancssárga
crocs-papuccsal utánzattal. Ha esetleg máris valamelyikőtök a telefon után
nyúlt, hogy értesítse a divatrendőrséget vagy a pszichiátriát, hogy vigyék el a
papucsos-tollkabátos billentyűzetpüfölő őrültet, akkor nyugalom, mert ez csupán
a szokásos 13-15 óra között viselt outfitem.
Marcó
ugyanis aludna, a Cuna viszont nem. Ezért kiraktam az erkényre. Ott
ordítozik, én pedig 3-4 percenként kijárkálok hozzá húzgálni-tologatni a
babakocsit. (És olyan fárasztó folyton kabátolni.)
A különös
testtartás pedig azért van, mert nem mértem fel kellőképpen, hogy a babakocsi
simára gyalulta az erkényünkre esett havat, a nyári crocs papucs pedig nem volt
megfelelő csúszásgátlással ellátva, ezért a bal farpofám olyan intenzíven
összeismerkedett az erkély metlakijával, hogy még az agyam is meglöttyent. De
nincs mese, mert ha tolni kell, akkor tolni kell. Nincs pihenés. Tolás az élet.
Vagy kitolás. Inkább az utóbbi.
Ha nem
tolok, akkor hordok. Kendőben vagy karban. Mert letenni, azt nem lehet. Ha épp
20 percet alszik (oké, tegnap már volt egyszer 35 is), akkor rakok.
Építőkockákat, meg útdarabkákat. Ha véletlenül benéznétek és azt látnátok, hogy
a kanapén egy göndörhajú csaj, (aki mellesleg egy nappal se tűnik idősebbnek
30-nál) freestyle K1-es küzdelmet vív egy kopasz babával, akkor ne aggódjatok,
csak szoptatok… Igen, így eszünk mi. Ütlegel, rugdos, karmolászik,
hadonászik és tekereg. Nyel egyet, üvölt hármat.
Az egyik
szomszédom most telefonált, hogy ne értsem félre, mert őket egyáltalán nem
zavarja, de tisztában vagyok-e vele, hogy Lilla üvölt az erkélyen. Mondtam
neki, hogy köszönöm kedvességét, igen. Elvégre mindannyiunknak jobb, ha csak
Lilla üvölt az erkélyen, mintha mind a ketten szinkronüvöltenének a
nappalinkban. Oké, nem mindannyiunknak, csak nekem jobb. Dehát az is valami,
nem?
Ui: most olvastam vissza… amikor elkezdtem ezt a blogot írni, akkor is teljesen ugyanez volt a helyzet, ami a diszonóólat illeti. Kivéve, hogy akkor még Marcó tejallergiás volt, ezért kiflit nem ehetett, csak zsömlét. Na ezt nem nevezném lényegi eltérésnek… döbbenet, hogy eltelt egy év és minden változatlan. A morzsák, a pet palackok, minden. Csak a kaucsuk paraszt bácsi ásóval időközben kegyvesztett lett, most már a puzzle a menő. 🙂
Mikulás
2009 december 16. | Szerző: lustanyu
Lámlám, hogy megy az idő… A művem, ami tavaly még szimplán majom volt, az mostanra Mikulás lett és ismét felkerült az ablakra! (Tudtam én, hogy nem rajzolok annyira szarul.) Szóval idén már tudatosabban készültünk az öreg kaporszakállú eljövetelére.
Azonban így Mikulás tájékán a szegény szülőnek nagy a dilemmája. Először is: találkozzon a sarj a pirosruhással, vagy csak sejtse az eljövetelét a reggelre a csizmácskában hagyott 2 darab mandarin és 12 szem mogyoró jelenlétéből? Merthogy a csizmában talált apróságok kellenek, mert az jelenti a csodát. De az is jó, ha a csillogó szemű kétéves találkozik a Mikulással! (Arról nem is beszélve, hogy igazán jól jönne, ha az öreg szólna pár jó szót a bili érdekében, mert én már kifogytam az eszközökből) Viszont akkor hogy magyarázom meg, melyik Mikulás az igazi??? És különben is, kicsit kezd már elegem lenni az ajándékdömpingből.
Végül úgy döntöttünk, hogy meg fogjuk találni az egyensúlyt és mindkét Mikulás jön hozzánk. Este ezért javasoltuk Marcinak, hogy készítsen ki a Mikulásnak egy pohár tejet és egy kekszet, hátha megéhezik a hosszú úton és szívesen fogyasztana valamit. Erre ő közölte, hogy „nem, ide ne jöjjön be a Mikulás. Menjen innen a Mikulás, mert félek tőle.” Megbeszéltük vele, hogy ha nem akarja, akkor nem jön be, tegyük ki neki a folyosóra, az ajtó elé. Oké, abba beleegyezett. Ahogy kinéztem, 3 ajtó előtt is álldogált egy pohár és valami édes izé. Mondtam is a férjnek, hogy mivel mi lakunk a folyosó legvégén, jobban tennénk, ha inkább négy egység rapid inzulinnal töltött fecskendőt raknánk ki, mert a munkaköri kötelezettségének megfelelően hájas Mikulás vércukra ennyi süteménytől az egekben lesz. Arról nem is beszélve, hogy ez a sok tej hajnal négyre úgy megsavanyodik, hogy a Mikulás hazafelé tutira végigfossa a tejutat, hacsak a rénszarvasok ki nem cserélik a szánját egy Toi-Toi-ra.
Persze a férj nem egyezett bele az újításaimba, ezért az Immodium és inzulin helyett maradt a mézes tej- sütemény kombó. A gyermek is megnyugodott, hogy a különös teremtmény nem tud bejönni a lakásunkba és a csoda is megtörtént, hiszen a Mikulás (vagyis egyik hajnali pisitúrája után a férj) felfalta a neki kikészített csemegéket, cserébe pedig otthagyott mindeféle limlomot a csizmácskában. Képzeljétek, még az én koszos játszótéri bakancsomban is volt ez-meg az… Neeem, nem négy egység rapid inzulin, viszont mindenféle diabetikus süti meg keksz. Hát igen… Oké, akkor kimondom: a cukorbetegeknek szívás a Mikulás. Kit érdekel a mazsola meg a mogyoró??? Egész évben azt rágom! De a férj igyekezetét azért értékeltem. (Különösképpen azért, mert fura módon én elvárom a meglepetést a csizmácskámba, de jómagam nem teszek semmit az övébe. Nem tudom, miért alakult így, de így van.)
A csoda rész ezennel hát kipipálva. Na de hol találkozzon a gyermek magával a Mikulással??? Kézenfekvő lenne a munkahelyi mikulásünnepségen részt venni. Az én munkahelyem állami szerv, vagyis csóró, nem telik Mikulásra. A férj munkahelye cseppet sem csóró, viszont egy 1500 fős nagy cég. El tudjátok képzelni, hány gyerek van ott? Arról nem is beszélve, hogy mennyien vannak, akik az ingyen csoki és egyéb vicik-vacakok reményében félhótan is odamennek tolongani meg közben mindenféle mutáns vírusokat szétköpdösni? Mellesleg két másodperc alatt átfutott lelki szemeim előtt, amint izzadva kergetem a gigantikus tömegben a rohangászó fiamat, aki elunta, hogy 438-adjára sem őt szólította a Mikulás, miközben kétségbeesetten próbálom a kendőben rám kötött leánygyermekem szájába visszatömködni a cumit, mert az üvöltésétől a Mikulásnak már ökölbe szorult a keze… Na neeeeem. Az kizárt, hogy én ennek kitegyem magam.
Ezért szerveztem a lakóparkban házimikulást! Az volt a mese hozzá, hogy a hajnalban nálunk zabáló Télapó ha gyorsan végez, akkor még visszalátogat délután és odaadja, ami nála maradt a nagy igyekezetben. Szuperül sikerült, a felnőttek forralt boroztak, meg ittak sok-sok agancsos kólát (jégert) – kivéve persze a szoptatós anyákat, akik minden jóból kimaradnak – a gyerekek énekelték (?) a borzasztó hamis és roppant gagyi dalocskákat, a férj meg beöltözött Mikulásnak és a garantáltan h1n1 mentes környezetben átadta a szülők által előzetesen felcimkézett csomagocskákat. Szuperügyes Télapó volt, mert senki nem bömbölt az anyukája nagykabátja mögé bújva, hogy „de én féééélek” és még Marci sem ismerte meg. Sőt, az előző napi rettegése ekkora odáig oldódott, hogy minden gyerek után odaszaladt a Mikuláshoz egy pacsira hangosan kiáltva, hogy „adj egy ötöst”!
Aztán a férjnek estére jól megindult a hasa az összezabált mindenféleségektől. Ugye mondtam én, hogy minden Mi-kulás jóbarátja az Immodium?
Tombol az anya-huliganizmus
2010 február 8. | Szerző: lustanyu
Őrület, hogy mi folyik manapság anya-körökben… Minden tudományos alapokra helyeződött. Elméletek vannak és az elméleteknek zajos rajongótábora. Aztán vannak meccsek, ahol a rajongótáborok huligánjai verbálisan jól összeverhetik egymást. Az anya-huliganizmus színtere az internet. Blogok, fórumok, közösségi szájtok adnak helyszínt a békésnek véletlenül sem nevezhető összecsapásoknak. Egy szavamat sem értitek? Mindjárt kifejtem, de előbb engedjétek meg, hogy ismertessem veletek az e havi képzeletbeli programot:
2010. január 12. 14:25 – „Igény szerinti szoptatás” mérkőzés Helyszín: nlcafe babázzunk fórum
2010. január 20. 8:30 – „Természetes szülés kontra császár” mérkőzés Helyszín: Velvet poronty
2010. január 23. 10:45 – „Ti együtt alszotok a gyerekkel?” mérkőzés Helyszín: gyakorikerdesek.hu
2010. február 2. 9:23 – „Utálom a babaprojekt kifejezést” mérkőzés. Helyszín: hoxa fórum
2010. február 4. 15:20 – „A kötődő nevelésről” Helyszín: mamami
Minden résztvevő figyelmét fel szeretnénk hívni, hogy állás KELL foglalni! A bámészkodó, ne adj Isten objektív és megértő/elnéző szemléletű emberek ugyan jöhetnek, de véleményüket figyelmen kívül fogjuk hagyni.
Tisztelettel: a Szervezők
Kedves közönség, most már ismeritek a programot, nincs is más dolgotok, mint egy jó kancsó laktoherb teát magatokhoz véve leülni a számítógép elé és máris kezdődhet a harc.
Nézzünk be az „igény szerinti szoptatás” mérkőzésbe. Nos, egyelőre eléggé kiegyenlített a küzdelem, bár ani980 már az első 45 percben bevitt egy erőteljes hasbarúgást Ilovedogs-nak, amikor is közölte vele, hogy minek szült gyereket, ha olyan vérlusta, hogy nem bír 14szer felkelni hozzá és egyébként is ha együtt aludna a gyerekkel, akkor nem kelne ilyen sokszor, mert éjszakánként akár 26X is szopizhatna. Ilovedogs erre eléggé megszégyenült és mentegetőzni kezdett, hogy próbált ő gyakrabban szoptatni, de felázott a mellbimbója és pokoli kínokat élt át, de így villámgyorsan kiderült, hogy egy kezdő huligán, akit jópárszor össze fognak még verni, mire beállhat a profik táborába. (Kezdő huligánok a szoptatós tea mellé egy 100-as zsepit is készítsenek bőgés esetére) Sanyimami felismerte a béna kis kezdőt, s buzgón gépelte a hozzászólását, amelyben leteremtette, amiért némi mellfájdalom miatt megvonja gyermekét az anyatej kincsének korlátok nélküli élvezetétől. Sanyimami azonban lassan gépelt, mert a hordozókendőben rajta ülő Sanyika óriási adag anyatejet bukott a klaviatúrára, emiatt bizonyos betűket ötször kellett lenyomnia, így Ilovedogs segítségére sietett egy régi motoros, név szerint „Bubumaci”, aki elküldte ani980-at a francba, mondván ani980 nem a gyerek, hanem a saját szükségleteit elégíti ki azzal, hogy éjszakánként vele alszik és 29szer szoptatja, mert a gyerek sosem fog rendszert tanulni és egyébként is undorító, ha a gyerek előtt élnek a szülők nemi életet. Ani980 sem kezdő, mert egyből visszavágott, hogy Bubumacinak nagyon siralmas lehet a nemi élete, ha csak ágyban párnák közt tudja elképzelni a szexet, mert kis fantáziával minden megoldható. Közben Flexibébi is próbált beleszólni a vitába és elmondta, hogy mindenki csinálja úgy, ahogy akarja, mert minden gyerek és minden anya más, valamint az is megérthető, ha valaki nem szeretne hótfáradtan egyfolytában a mosógépen, vagy a konyhapulton dugni, de az ő hozzászólására – a szervezők ígéretéhez híven – nem érkezett válasz.
Időközben a „ti együtt alszotok a gyerekkel” mérkőzést minősíthetetlen hangvétel miatt a moderátorok törölték, így nem fogjuk megtudni a végeredményt.
De még mindig tart a „kötődő nevelésről” mérkőzés a mamamin, ahol sokkal kevésbé szigorúak a modik. A harcban egyelőre a roppant elszánt és felkészült mamamik és papapik állnak nyerésre, akik csak sajnálni tudják azokat a szerencsétlen gyerekeket, akiknek kegyetlen szüleik a saját szükségleteikkel vannak elfoglalva és nem alszanak egy ágyban velük. Gyorsan lehurrogják a véletlenül arra tévedt Berzenkét, aki olyan fotót tett fel avatarnak amelyen a gyermekét babakocsiban oly módon tolta, hogy az nem felé volt fordítva. Ez a fajta babakocsizás ugyanis sérti a kötődést, mert anya és gyermeke nem tudják tartani a szemkontaktust. Berzenke szégyellte magát és levette a fotót majd gyorsan csatolt egyet, amin a babáját kendőn magán hordozza. A mamamik erre megbocsátottak Berzenkének, de meg kellett ígérnie, hogy a babakocsis eset soha többé nem fog előfordulni. Berzenke épp megígérte volna, ám Cicanyuszi csúnyán megsértett egy mamamit, amikor azt mondta, hogy undorító és beteges egy 2,5 éves gyereket szoptatni. Ezt követően egy mamami-huligán gyorsan kifejtette, hogy Cicanyuszi gyereke meg nyilván drogos lesz, mert aki nem kötődően nevel, annak a gyereke nem lesz ép felnőtt. A mamami.hu-n ezért létrehoztak egy „Kötődő nevelés-dühöngő topikot”, ahol mindenki kedvére fikázhatja a kötődésellenes elméleteket és szülőket, valamint a sok felvilágosult együtt (le)sajnálhatja a tudatlanokat. Közben volt ugyan Kiddyfan-nek is egy hozzászólása, amiben elmondta, hogy szerinte az is oké, ha egy anyuka szoptatja a 2,5 éves fiát, meg az is, ha nem. Merthogy mások ám az anyák és mások a gyerekek is. Kiddyfan véleményére azonban senki nem reagált.
A „Természetes szülés kontra császár mérkőzésen” gyorsan eldőlt a meccs, amikor egy roppant övön aluli ütéssel Wazzup bevitt egyet Gabiciccnek, mondván jobban teszi, ha császároztat, mert négy gyerek kinyomása után a vaginája olyan tág lesz, hogy egy kamion lazán megfordul majd benne és értelemszerűen a férje el fogja hagyni a 20 éves, szoros titkárnőért. Gabicicc védekezett, hogy dehát intimtornázik, meg minden, de jött Cicihunter, aki azon túl, hogy a vagináját féltette még azt is kifejtette, hogy igénytelen az a nő, aki két gyerek után nem csináltatja meg a mellét. Eztán villámgyorsan megjelent egy-két földanya-huligán is, akik leteremtették Gabicicct amiért egyáltalán felmerült benne a császármetszés gondolata és gyorsan belinkeltek egy-két tanulmányt, amely szerint a császáros gyerekek sokkal jobban félnek az alagutakban a természetes úton született társaiknál. Gabicicc hamar feladta a küzdelmet és inkább elment kirakózni egy kicsit a kislányával, de a szűkvagina-huligánok és a földanya-huligánok még órákig pocskondiázták egymást.
Egyelőre ennyi fért bele mai közvetítésünkbe. Mivel a rendőrség egyelőre tehetetlen az anya-huligánokkal szemben, jövő hónapban is lesznek mérkőzések. Ízelítőül: lesz „Meddig maradjak otthon a gyerekkel?” meccs, összecsapnak egymással a mosható és a papírpelus pártiak és megtudhatjátok, hogyan dől el a „Kegyetlenség-e bébiszitterre hagyni a gyerekemet?” mérkőzés. Mindenkit szeretettel várnak a szervezők.
Vagy tudjátok mit? Mi, aki eddig a pálya szélén álldogálva bizonytalanul figyelgettük az eseményeket tudván, hogy sajnos nincs nálunk a bölcsek köve, most inkább forduljunk meg, menjünk haza és dőljünk le az ágyunkba szunyálni egy jó nagyot. A gyerekkel, vagy nélküle. Ahogy jól esik…
Oldal ajánlása emailben
X