Igazolt távollét
2009 november 20. | Szerző: lustanyu
Gyorsan bejelentkezek, mert ma anyósom elvitte Marcit! Már nagyon régen
volt időm írni, aminek több oka is volt. Először is beteg lettem. Aztán
meggyógyultam, viszont a gyerekeim nem voltak hajlandók többé egyszerre aludni.
De csak szépen
sorjában. Nyugalom, nem H1n1, hanem csak valami vacak hétköznapi prosztó
torokgyulladás döntött le a lábamról. Viszont rá kellett jönnöm, hogy 2 gyerek
mellett betegnek lenni nagyon nem jó. Oké, természetesen gyerektelenül is szar
betegnek lenni, de olyankor a harmadik nap után, amikor már igazából nem vagy
annyira pocsékul, csak az orrod ömlik, viszont egész nap a Sopranos 4.
szériáját nézed az ágyból vastag dunyhába bugyolálva, míg a férj csinálja neked
az isteni mézes teát és becézget, hogy „ugye jobban vagy, kicsim” az azért nem
olyan rossz. Mondhatnám hangulata van!
Gyerekekkel nincs
Sopranos, csak Barney szennyezi akkusztikusan a környezetet egész reggel a
Jimjamen. (Ha csak meghallom, hogy
„ölelj hát most át és hadd adjak egy puszit” szinteket zuhan az állapotom.)
Nincs egész nap ágyban hentergés. Marad a 2 paplan alatt hidegrázva fogvacogás
és mantrázás: 10 perc múlva 8 óra, a kicsit befejezte a fürdést és meg kell
szoptatni. Össze kell szednem magam. Már csak 8 perc. Ki kell mászni az ágyból.
Már csak 3 perc. Meg kell mozdulni és szoptatni kell. Abba kell hagyni a
fogvacogást, mert a gyerek szájából kiesik a csecs…
Hiányzik Tony Soprano.
Aztán ezen is
túllettünk, a harmadik napon már kutya bajom se volt és hálistennek senki nem
kapta el. De mivel a család
hétköznapjait feldúlta még a 3 napos betegségem is, kicsit ráparáztunk a H1n1-re, ami tudvalevő, hogy 2 hétre is kiütheti az ember lányát.
Mit szóltok ehhez a
hatalmas kettészakadáshoz? Vannak az oltatók, meg a nem oltatók! Az emberek
tudni akarják, hogy melyik táborba tartozol. Közösségek kovácsolódnak! A
játszón az anyukák már nem úgy köszönnek egymásnak, hogy “helló”, hanem úgy, hogy “oltatsz?” Anyukám összeveszett
apával, mert apám nem akart oltatni. De aztán mégis oltatott, mert a
háziorvosa felhívta, hogy muszáj oltatnia, így a családi béke is szent lett. Én is felhívtam a háziorvosomat, aki
viszont azt mondta, csak a parások oltatnak, én inkább kérjem az angyalaimat,
hogy vigyázzanak rám, majd bediktálta egy angyalterapeuta telefonszámát.
(Erősen gondolkodom a háziorvos váltáson)
Az iwiwen több
ismerősöm is küldött levelet, hogy az ország vezetői világméretű népirtásra
készülődnek. Az oltással megváltoztatják a DNS-ünket, meg nanorészecskéket
fecskendeznek belénk, hogy majd jól elzombuljunk. Lehet, hogy engem valaki már
a tudtomon kívül beoltott, mert egész tegnap úgy járkáltam, mint egy zombi.
Vagy az csak azért volt, mert Lilla háromszor is felébredt éjszaka?
A férjet már
beoltották. Azt mondja, valamit csinálhattak a DNS-ével, mert az kizárt, hogy a
rendszeres esti tábla mogyorós Milka miatt nőtt meg ennyire a hasa, a bosszantó
deréktáji zsírszaporulat hátterében
csakis génmanipuláció állhat. Vagy a rengeteg nanorészecske, amit
belefecskendeztek, mind a dereka köré tömörült és most úszógumit alkotnak.
Mondtam neki, hogy odase neki, mert ha majd végképp zombivá változik és az
ország vezetőinek parancsára a Dunába veti magát, milyen jól fog jönni, hogy
lesz ami a víz felszínén tartsa és melegítse. Vagy a zombik nem is fáznak? Most
elbizonytalanodtam.
Egyébként tegnap
annyira sokszor mondogatta, hogy szeret, hogy már nekem is gyanús lett. Mondom ez vagy megcsal, vagy megpiszkálták a
genetikáját. Mivel nincs ideje megcsalni, csak az utóbbi jöhet szóba, ezért a
két tenyerem közé fogtam a fejét, mélyen a szemébe néztem és monoton hangon,
lassan és tagoltan felszólítottam: „Mosogass el, teregesd ki a ruhát, amit a
gépben felejtettem, mielőtt megbüdösödne, majd ugorj el az Aréna plázába és
vegyél nekem egy Swarovszky fülbevalót!” Erre ő is megfogta a fejem, mélyen a
szemembe nézett és lágyan, tagoltan megkérdezte, hogy „Nor-má-lis-vagy???” A
francba, a férj még határozottan nem lett zombi, ráadásul felhúzta magát, hogy
5 órája a gépben aszalódik a mosott ruha, azt mondta, hogy valaki igazán
megváltoztathatná a DNS-em, hogy ne legyek ilyen feledékeny és szétszórt!
Most megyek, mert
ez az egy kézzel gépelés nagyon fárasztó. Lillát ugyanis nem lehet letenni,
mert csak az ölemben nem vonít. Egész nap hurcolni kell a kis seggét. Ráadásul
egyszerre 20 percnél többet nem képes aludni. Nagyon brutális, de erről majd
máskor. Most tisztára zombi vagyok. Pedig még nem is oltattam…
Az a naaagy rücskös
2009 október 27. | Szerző: lustanyu
Két hete, amikor
Egerben voltunk, Marci és apukám leszedték a gyönyörűszép érett dísztököket,
hogy azokból töklámpást faragjanak. Volt egy nagyon különleges, rücskös sárga
tök, amitől Marci félt. Ne kérdezzétek, hogy miért, talán azért, amiért az
AXÁtól (a banktól) is fél. Hiába mondogattam neki, hogy nem bánt a tök,
valahányszor hozzáért és megérezte, hogy rücskös, azonnal elhajította. Szóval
mostohán bánt a szegény kis tökkel és hogy oldjam a félelmét, mondtam neki,
hogy nem kell tőle félni, mert ez anya kedvence az összes közül. Ez használt,
mert innentől bármikor megijedt volna tőle, megnyugtatta magát gyorsan azzal,
hogy ez anya kedvence. Olyannyira megbarátkozott vele, hogy végül a kis
kedvencet apának ajándékoztuk, amikor értünk jött Egerbe.
Tegnap patikába kellett mennem, mert egy csomó mindene elfogyott a Lilcsinek.
–
Lesz még valami a recepteken kívül?-
kérdezte a patikus pasi. (A családi szlengben csak Danny DeVito)
–
Igen, kérek szépen egy doboz Pharmatex
fogamzásgátlót.
–
Kúpot vagy krémet?
–
Öööö, nem is tudom, miért van különbség?
Megnézhetem esetleg mind a kettőt?
–
Persze. –mondta Danny DeVito és ráérősen
a kezembe nyomta a cuccokat, mivel
rajtam kívül senki nem volt a patikában.
–
Patikus bácsi, tudod, hogy mi anya
kedvence? – ezt már Marci kérdezte.
–
Nem. Na mi anya kedvence? Elárulod? –
tettetett hatalmas érdeklődést a pasi. Na ja, verseny van, nem igaz?
–
Az a naaagy rücskös.
–
Miii? – a patikus döbbenten nézett rám,
az én kezemből meg majdnem kiesett a fogamzásgátló használati utasítása.
–
Csak az a naaagy rücskös. – ismételte meg
a kétéves.
–
Nehogy félreértse. A tökre gondol. –
mondtam.
–
Miiii? Tökre?
–
De én nem fogtam meg a naaagy rücsköst,
mert féltem tőle.
–
Micsoda??? – szerintem Danny DeVito már a
pult alatt a mobilján tárcsázta a 112-t, hogy a rendőrség azonnal vigyen el
kiskorú veszélyeztetése miatt.
–
Nem OLYAN tökre, hanem dísztökre. –
magyaráztam
–
Most már csak apáé a nagy rücskös. Az
anya kedvence! Anya meg is simogatta, de én nem akartam megsimogatni– nem szállt le a témáról.
–
Fizetnék. A krémet kérem szépen –
tudja, hogy legyen mit kennem a nagy rücskösre. Tettem hozzá magamban, de
Danny DeVito fején látszott, hogy egyáltalán nem röhögött volna, így is csak
döbbenten ütötte be egymás után a tételeimet. Ez a művelet baromi sokáig
tartott, én meg közben észrevettem, hogy a patika kirakatában van egy kedves
kis őszi jelenetet ami javarészt halloween töklámpásokból meg színes levelekből
állt. Hát innen jutott a kétéves eszébe a nagy rücskös!!!
–
Nézze csak! Egyébként ott van a nagy
rücskös a kirakatban! – mondtam a patikusnak, miközben átvettem a visszajárót majd elpucoltam. Danny DeVito arckifejezéséből még nyugtáztam, hogy leesett neki, hogy milyen
tökről is beszéltünk és megnyugodott, hogy mégsem simogattam a gyerek előtt ezt
meg azt.
A férj nyerített a
telefonban, amikor elmeséltem neki, sőt azóta már 2 pajzán sms-t is írt. Hát
nem is tudom. Egyelőre szívesebben gondolok puha ágyikóra, meg pehelykönnyű
paplanra, mint a nagy rücskösre…
Néhány szó a testvérféltékenységről
2009 október 20. | Szerző: lustanyu
Amikor hazajöttem a kórházból, meghatottságtól
párás tekintettel szemléltem az idilli jelenetet, amint kétéves nagyfiam
szeretetteljesen ölelgeti és puszilgatja a kistestvérét. Gondolatban alaposan
vállon veregettem magam, hogy jól van kislány, nemhiába olvastál végig kábé 86
cikket és tanulmányt a testvérféltékenység megelőzéséről, szuper ötlet volt a
tesóbaba és a kicsi által a kórházból ajándékba hozott tomaszos gőzmozdony. A
mellkasomat elégedettség feszítette, amiért az én nagyfiam annyira okos és
értelmes, hogy ilyen nagyvonalúan átlépett ezen a trónfosztáson. Gyorsan
elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában és igyekeztem elhessegetni az
agyam hátsó bugyraiban bujkáló baljós gondolatokat, hogy túl szép ez ahhoz,
hogy igaz legyen, mert nekem semmi nem szokott ilyen simán sikerülni…
Aztán egy hónap
után kezdtem megnyugodni, mert a napi többszöri simogatások-puszilgatások nem
szűntek, szoptatáskor nem arénázott, szorgosan segédkezett a baba körül,
egyszóval úgy tűnt, hogy a kétéves zökkenőmentesen elfogadta, hogy új kis
taggal bővült a családunk.
Aztán fura dolgokra
lettem figyelmes. Először az volt gyanús, amikor hivatalos ügyben fel kellett
hívnom egy parkolási társaságot, ahol is nagyon dühösen szándékoztam fellépni,
mert abszolút igazságtalanul büntettek meg, de a frappáns visszavágások helyett
csak annyit hajtogattam, hogy „Elnézést, megismételné???” vagy „Ne haragudjon, de
nem hallottam, amit mondott…”, ugyanis az elsőszülött a háttérben tele
torokból ordított, hogy „anya ne telefonáááálj!!! Anya tedd le a telefont!!!
Anya ne beszélgess, hanem nézd, milyen szépet
építettem!!!”
Oké, semmi gond,
valószínűleg kicsit nyűgösebb napja van- gondoltam naivan.
Aztán este
megérkezett a férj és én arra lettem figyelmes, hogy ülök a kanapén, a kétéves
kis mancsai szorosan fogják két oldalról az arcomat megakadályozván ezzel, hogy
a fejemet bármilyen irányba elfordítsam és mindeközben eltorzult arccal ordítja
a szemem közé középre célozva, hogy „Anya nem beszélget apávaaaaal!!! Anya
Marcival beszélget!!!”
Itt már biztos
voltam benne, hogy valami nem stimmel. A puszik és ölelgetések továbbra is
maradtak, hugit egyfolytában simogatta, dédelgette. (Azt most inkább hagyjuk,
hogy egy kétéves ölelgetése néha majdhogynem külsérelmi nyomokkal jár.) Én
viszont az egyik délelőtt szorgalmasan elkezdtem tanulmányozni a különféle
kajaszállító cégek kínálatát, mert elegem lett belőle, hogy akkor már harmadik
napja főztem úgy, hogy Marci közben a hátsómat püfölte és követelte, hogy főzés
helyett építőkockázzak/kirakóst rakjak/különféle műveit megcsodáljam.
Sebaj, megértettem,
hogy neki most több figyelemre van szüksége, heti X ezer Ft ráfordítást megér,
hogy ne érezze magát elhanyagoltnak. (És ha teljesen őszinte akarok lenni,
magam is úgy voltam vele, hogy szívesen megszabadulok a főzéstől egy-két hétre)
Az egy két hétből
immár egy hónap lett és hol van még a vége… (Rendben, belátom, hogy eléggé
kényelmes ám ez a kajahordósdi.) A múlt héten úgy raktam rendet a lakásban,
hogy húztam magam után a visító fiamat, mint kőtörő sittes lábán a vasgolyót.
A napi 5 perc
fürdőkádban lazításom ugrott, mert még a vízben is olyanokat hajtogatok, hogy
„nahát, valóban gyönyörű tornyot építettél” miközben elismerően nézegetem a kád
lábánál építőkockázó gyermekemet. Egyébként nem vagyok kétségbeesve, mert tudom, hogy ez is – mint minden más hóbort – el fog múlni. Végülis elég kevés 18 éves fiú építőkockázik a fürdőkádban ázó anyukája mellett. (Legalábbis őszintén remélem…)
Aztán ma reggel
miközben a WC-n ültem és a kisfiam teljes erővel püfölte az ajtót, hogy „anya
engedj be!!! Nézd milyen szép rakétát rajzoltam! Anya! Anyaaa!!! Anyaaaaaa!!!”,
akkor arra gondoltam, hogy milyen jó is lenne, ha én lennék a király.
És ha most azt
hiszitek, hogy a fényes partik, csodálatos ékszerek és a megtisztelő rang vonz,
akkor nagyon tévedtek. Én csakis kizárólag azért szeretnék király lenni, mert
tudjátok, ODA még a király is magában jár…
Csapatépítő tréning
2009 október 16. | Szerző: lustanyu
Multi Nacionális Zrt.
Budapest, Munkás utca 1.
Vezérigazgató részére
Tisztelt Vezérigazgató úr/ Dear Mr. President!
(To reach the english version, please click here)
Örömmel értesültem róla, hogy cégük jövő héten -idén immár hatodik alkalommal- 3 napos csapatépítő tréningre küldi a férjemet a soproni Lővérek **** szállodába. Szintén értesültem, hogy eme ragyogó lehetőséget férjemnek nem áll módjában visszautasítani annak ellenére, hogy a munkaszerződésben világosan benne van, hogy a munkaidő 9-5-ig tart, a munkavégzés helye pedig Budapest.
Ezen örömteli esemény kapcsán fogalmazódott meg bennem, hogy egy mindkettőnk számára roppant előnyös üzleti ajánlattal keressem meg Önt.
Szeretném, ha a Multi Nacionális Zrt. november 18-20. napjáig (szerdától péntekig) elküldene engem és egyéb alkalmazottjainak kisgyermekes feleségeit egy csapatépítő tréningre az egerszalóki Hotel Shiraz **** szállodába, egyben a férjek részére a tréning időtartamára szabadságot biztosítani szíveskedjen.
Mielőtt az egér pozícióját jelző nyilacskát meggondolatlanul a képernyő bal oldalán található „KUKA” ikonja felé navigálná mondván, hogy a Multi Nacionális Zrt egy nyereségorientált vállalat és semmi haszna nem származik unatkozó anyukák csapatépítésének finanszírozásából, kérem engedje meg, hogy kifejtsem, miért előnyös az Önök számára is az üzleti ajánlatom.
– meggyőződésem, hogy az Ön alkalmazottja a gyermekével egyedül eltöltött 3 nap után a világon mindent el fog követni annak érdekében, hogy az állását ne veszítse el és soha többé ne kerülhessen ilyen helyzetbe
– szintén biztosíthatom Önt arról, hogy a tréninget követő pár héten az Ön alkalmazottjának olyan szinten lesz elege egyébként hőn szeretett családjából, hogy önként és dalolva fog túlórázni, hogy a hazaérkezésének időpontját minél későbbre időzíthesse. Könnyen belátható, hogy így Önnek bőségesen megtérülnek majd a szabadság miatt kiesett munkaórák.
– megígérhetem Önnek, hogy a tréninget követően kisimult idegeimnek köszönhetően egy fél évig nem fogom hetente több alkalommal is azt mondani férjemnek, hogy „mondd meg annak a büdös kizsákmányoló parasztnak, hogy nem vagy a rabszolgája”, hanem az Ön odaadó híveként biztatni fogom a lelkes munkavégzésre.
– felhívom szíves figyelmét, hogy az akciónak az alkalmazottjai körében is erőteljes csapatépítő hatása van, hiszen a résztvevők házastársai még hetekig fognak az ebédidő alatt a gyerekek egyedüli ellátása során átélt borzalmakról beszélni, s így a sorsközösség érzése közelebb hozza egymáshoz a munkatársakat, ami biztosítja a hatékonyabb együttműködést a munkavégzés során
– garantálom, hogy a tréning elvégzését követően sokkal motiváltabb leszek szexuálisan is, ami az Ön alkalmazottjának koncentrációs képességét legalább 50 %-kal fogja javítani
– mivel a Multi Nacionális Zrt Pr stratégiája szerint egy „családbarát” munkahely, garantálom Önnek, hogy a Kiskegyed, Storyonline és Nők Lapja magazinoknak ingyenes interjút adok a cég akciójáról, ami az Önök számára a leghatékonyabb – és legköltségkímélőbb – PR fogás.
– végezetül remélem, hogy nem tőlem tudja meg, de az Önök által az alkalmazottaknak szervezett csapatépítő tréningek egyáltalán nem célravezetőek, mert az elfogyasztott szeszes italnak köszönhetően a fakultatív programokból senki nem emlékszik semmire, a napközbeni munkavégzés pedig a másnaposság okozta rosszullét miatt teljességgel lehetetlen, így az ezekre fordított összeg kidobott pénz. (Amennyiben erről Ön nem tudott, kérem ne a rossz hír hozójára haragudjon)
Bár ezen a ponton már biztos vagyok benne, hogy Önt – aki nyilvánvalóan egy kitűnő üzleti érzékkel megáldott vezető – már meggyőzte nagylelkű ajánlatom, engedje meg, hogy a mellékletben csatolt dokumentumban ismertessem a feleség-tréning programját. Ön is bizonyára észrevette, hogy az egyébként alkalmazott méregdrága trénerek díjából bőven kifutja a Thai masszőrök munkadíja és a Csókati nevű chippendale előadói honoráriuma, szeszes ital pedig az egyéb tréningeken is fogy bőséggel. A program nagy részét kitevő „alvás” szerencsére ingyenes.
A további együttműködés reményében maradok tisztelettel:
Munkásné Szorgos Katinka
Az a bizonyos másik oldal…
2009 október 16. | Szerző: lustanyu
Mindenekelőtt képzeljétek, a férj rájött, hogy barom volt és bocsánatot kért!!! Persze valamilyen szinten marad az emberben tüske ennek ellenére is. Nagyon jól esett a sok biztató szó és a mellettem kiállás, valamint erősen elgondolkoztam a Jega és Pillanyu által írottakon, hogy rohadt nehéz a picivel meg a kicsivel, meg hogy egyszer minden anyuka kap az arcába hasonló kedvességet. Tundre a te helyzetedet meg most duplán is át tudom érezni. Igazad van, idővel lesz csak jobb a dolog. 🙁 (Waterlilliy: a bébiszittyó is szuper ötlet, de csak akkor kivitelezhető, ha a kicsi nem igényli 2-3 óránként a csecsem, mert itt a csodálatos budapesti közlekedésben ha csak 2 órád van, akkor elindulni is felesleges… )
És még valamibe belegondoltam: hogyan szólt volna ez a történet, ha a férj meséli el és rájöttem, hogy bizony ennek az éremnek is két oldala van. (Húúú, vigyáznom kell, mert egyre bölcsebb leszek…)
Szóval ugyanez a férj verziójában úgy hangzott volna:
„Felkelek reggel 5-kor a nagyfiúval, hogy az asszony tudjon még egy kicsit szunyálni. Megcsinálom a kávéját, mert tudom, hogy szereti egyből meginni, ha felébred, gyorsan rendet rakok, hogy legalább erre ne legyen gondja. Már 7 előtt elindulok melózni és ott húzom az igát a jó ég tudja meddig, mindezt csakis értük, csakis azért, hogy megéljünk, hogy valamilyen szinten jól éljünk. Meg kell felelnem az új főnök elvárásainak, mert ha nem tetszik neki a pofám, kirúg, mint a szart és élhetünk a Kata 80.000,- Ft-os gyedéből. Egyszerűen nem mondhatom azt 5-kor, hogy szevasztok, mentem haza, mert legalább nyolcan állnak ugrásra készen az állásomra, akik gondolkodás nélkül bevállalják a túlórát. Hát miért nem érti ezt meg??? Miért hívogat, hogy mikor indulok már haza??? Hát nem tudja, hogy mihelyst TUDOK, azonnal indulok haza hozzájuk??? Hát azt hiszi, hogy nekem szórakozás itt rohadni, amikor a gyerekeimmel lehetnék? Miért kell egyfolytában magyarázkodnom? Benn azt, hogy miért jövök el korán, otthon meg azt, hogy miért jövök későn? Szórakozni a jó ég se tudja, mikor voltam utoljára, mert ha végzek, kezdődik a második műszak, rohanok haza segíteni.
Itthon a lakás totál káosz, minden szanaszét. Épphogy átöltözöm, átveszem a gyerekeket amennyire csak lehet, hogy ő tudjon egy kicsit netezni, irkálni, lazítani, fürödni. Csinálom a nagy fürdetését, utána felváltva járkálok én is a kicsivel, hogy el tudjon aludni. Éjszaka szoptatni ugyan nem tudom, de ha a szoptatás után nem akar visszaaludni, akkor megint járkálok vele egy sort, hogy Kata is tudjon egy kicsit aludni.
Ennél többet úgy érzem, nem tudnék tenni. Mit vár még??? Miért nem jó neki semmi, amit csinálok??? Miért baszogat mindenért, egy kicsit én is nyugtot akarok…Egy újságot elolvasni, motorokat nézegetni… Aludni… Megnézni egy filmet… Csak egy kicsit. „
Ezt ugyan most csak én képzeltem el, nem ő mondta, de ez is egy szempont és minden szava igaz. Persze a csúnya stílusra meg a bunkóságra nincs mentség, de próbálok mögé nézni, hogy jobban meg tudjam érteni.
Sajnos még nem tudtuk a dolgainkat normálisan megbeszélni, mert a férjnek 3 napos csapatépítő tréningre kellett menni szerdától péntekig, úgyhogy egyedül nyomom itthon a kicsikkel. A tököm tele van a csapatépítő tréningekkel… de erről majd később…
Mi lenne, ha végre a saját életedet élnéd???
2009 október 13. | Szerző: lustanyu
Összevesztem a
férjjel. Olyan igazán csúnyán, egymás fejéhez vagdosós módon. A vita
kiindulópontja – mint általában az igazán csúnya viták esetében- teljesen
lényegtelen, valami kis szarság volt. Konkrétan az, hogy én nem egyből mondtam
el, hogy mi a bajom, hanem 1 perccel később és mivel a férj utálja, ha nem
azonnal mondom el, hogy mi van, jól berágott és elkezdett bazmegelni, meg
kurvaéletezni. Amit viszont én utálok, mert apukám olyan, hogy egyből ordenáré
stílusban ordibál az emberrel minden apróságért és amikor férjhez mentem, a
férjnek is világosan megmondtam, hogy ez az a dolog, amit soha életemben többé
nem fogok elviselni. Na persze… Ember tervez ugye.
A baj inkább az,
hogy a férj k. sokat dolgozik, mert új főnöke van, új pozíció, bizonyítani
kell, stb. Igen ám, de én is k. sokat dolgozom, tudniillik született egy új
gyerekem. Vagy várjunk csak! Ja, igen! GyerekÜNK! Ugye? Merthogy az övé is.
És én még
véletlenül sem akarom azt állítani, hogy a férj nem segít itthon, mert de. De
ezzel egyenes arányban csesztet. Mindenért. Ne hívj, hogy mikorra érek haza,
mert stresszel… Adnál már hangot arra a kurva tévére??? Hát ez nem lehet igaz,
hogy az alsó rekeszbe raktad a paradicsomot! Mit keres itt ez a joghurtos
doboz? Ne szólintgassál már!!! Hagyjál már békén az összebújva alvással! Jaj,
menj már az útból! Nem veszed észre, hogy rossz helyen állsz??? Ne szólj bele a
vezetésbe! Nehogy már felemeld a hangod! Rossz időpontban kezdted el énekelni a
dalt!… és így tovább.
Amit baromi nehéz
elviselni még akkor is, ha tudom, hogy néhány dologban igaza van. (pl az alsó
rekeszben és a paradicsomban) Onnan tudom, hogy sok, hogy kezdek szürke kisegér
lenni. Úgy értem, valahol belül elkezdek ráparázni arra, hogy nehogy már útban
legyek és hogy nehogy már olyat szóljak, ami miatt kiakad. És az nem jó, ha az
ember azon görcsöl, hogy ne legyen útban, mert ahhoz, hogy biztosan ne legyél
útban, egy kicsit láthatatlanná kell válnod. Én meg már így is a nap nagy
részében láthatatlan vagyok. Mert a gyerekek valahogy olyan állandó bútordarab félének tekintetnek, vagyis teljesen természetes számukra, hogy ott vagyok, mindig jelen vagyok és mindig kéznél vagyok. (Az viszont biztosan feltűnne, ha nem lennék ott) Mechanikusan teszem a dolgom, kiszolgálom az új
főnökeimet, szoptatok, etetek, színes papírokat vagdosok, gagyi könyveket
olvasok, ezerszer énekelek dalokat, a társasház területéről kábé 3-4 hónapja
nem tettem ki a lábam, maximum valami hivatalos ügyet elintézni.
Valahogy úgy
alakult az élet, hogy a barátnőim is vagy most szülnek (4-en is) vagy épp
szültek, senki nem mobil már, ezer éve nem találkoztam senkivel. Aki meg
szingli, annak nem az a legnagyobb vágya, hogy a csacsogó kétévest és az üvöltő
2 hónapost hallgassa, miközben egy épkézláb mondatot nem tud velem váltani. Ezt
is megértem…
A férj számára is
láthatatlanná válni ezek után viszont baromira nem akarok, mert már így is
éppen eléggé egyedül érzem magam.
Erre most a vita
végén hozzám vágta, hogy elkezdhetném már a saját életemet élni, próbáljak meg
abban kiteljesedni, ne vele foglalkozzak .
Ami döbbenetes és
teljességgel földhözvágó erejű volt. Mert hát mégis HOGYAN??? Közösen
vállaltunk gyerekeket és a közös életünk érdekében döntöttünk úgy, hogy én
leszek az, aki itthon maradok velük, átmenetileg feladva a saját életemet. Ő
reggel 7-kor elmegy itthonról és este 7-ig a színét sem látom. Hiába
mondogatja, hogy menjek csak tornára, fotósiskolába, kineziológia tanfolyamra
stb, eléggé kevés tanfolyamot szerveznek reggel 7 előtt és este 7 után. Arról
nem is beszélve, hogy ha én rendszeresen elhúzok, mihelyst ő hazajött, akkor az
együtt töltött idő nullára fog redukálódni.
Önkéntelenül is
elgondolkodtam azon, hogy MELYIK a saját életem? Most a saját életemet élem?
Bizonyos szempontból igen, mert lássuk be, hogy másét nem tudom… ( Esetleg
akkor lenne lehetséges, ha elkezdenék különleges tudatmódosító szereket
szedni.) De ez az, amit akarok élni?
Hát, szóval… hogy is mondjam… nem. Pontosabban jelenleg igen, de örökké nem.
Vissza tudnék menni dolgozni és élni a „saját” életemet? A válasz ismét csak nem.
Egyszerűen képtelen lennék beadni a 3 hónapos gyerekemet bölcsödébe. (Amellett,
hogy nem ítélem el azt sem, aki megteszi) Akkor most mi van? Nem élem a „saját”
életemet, vagyis azt a fajta életemet, amiben az én kiteljesedésem lenne a
középpontban, viszont ez legalább a saját döntésem. (Egyébként az is lehet,
hogy csak a szemléletemen kéne változtatni, mert ki tudnék teljesedni, mint a
legkékebb polipot festő anyuka, vagy a legtutibb sólisztgyurma recept
megalkotója, esetleg a hőmérővel szaratás nagymestere címekben)
Azért megnézném a
férj fejét, ha holnap közölném vele, hogy állásinterjúra megyek reggel 9-re,
mert elkezdem a saját életemet élni. Persze akkor értelemszerűen ő nem tudna
elmenni a rádióba, hogy a kedvenc hobbijának hódoljon, mert a gyerekeinkre
valakinek vigyázni kell. Vagy ha közölném, hogy jövő héten kivételesen nekem
kell 3 napos csapatépítő tréningre mennem ezért menjen szabira. Már látom is a
pánikfejét: „de nem érted, hogy most nem mehetek el??? Ez egy munkahely!”
(Igen, ez egy olyan munkahely, ahol egy év alatt 5, azaz öt napot lehetett
szabadságon. A fennmaradó 27 nappal halvány fogalmunk nincs, hogy mi lesz… )
Persze az is lehet, hogy simán belemenne csak azért, hogy ne csesztessem… A
gyerekeket meg majd felneveli anyósom.
Azt hiszem, most
ezt a rinyálást be is kell fejeznem. A kicsi 2,5 órája ordít a szobájában
kisebb nagyobb megszakításokkal, a nagy teát követel, valamint izomból rángatja
a bal karomat, hogy építsek várat vele. Egyszóval: vár a saját életem.
Az arccsipkedős pasi
2009 október 12. | Szerző: lustanyu
Múlt héten be kellett mennem
az Allianzhoz, mert elkavarták valami fontos papíromat, emiatt kemény
ezresekkel fizettem többet a kötelező felelősségbiztosításra. Persze mivel
nincs bébiszittyóm, teljes menetfelszereléssel voltam kénytelen menni, vagyis
egy hordozókendőben rám kötözött ütemesen cuppogó minilánnyal és egy
csetlő-botló kétévessel, aki időnként felkiáltott, hogy „Vivát, vivát, Mátyás a
király!” (Merthogy beköszöntött hozzánk a lovagkor, úgyhogy most Dobó István
bácsi és Mátyás az aktuális sztárok)
Baromi sokan voltak
a kábé 6 négyzetméteres irodában, ahol egy szerencsétlen hótfáradt nő tartotta
a frontot, mellette egy üres íróasztal árválkodott, a nő idegesen
oda-odapillantott, gondolom várta, hogy a gazdája megérkezzen végre és beálljon
melózni. Én közben már huszonhatodjára énekeltem a „magyar urak jönnek Buda
városába” című dalt és próbáltam meggyőzni a kétévest, hogy nem úgy van, hogy
„milyen király volt ő, íme bizony sárga”, hanem úgy, hogy „íme bizonysága”.
Teljesen eredménytelenül.
Aztán megérkezett
egy pasas, szemmel láthatóan a másik íróasztal gazdája, némi pörköltszaft a
nyakkendőjén árulkodott arról, hogy kissé hosszúra nyúlt ebédszünetéről
érkezett.
–
Hát szép jó napot kívánok minden kedves
ügyfelünknek ezen a gyönyörű őszi napon. – harsogta. Te jóóóóságos ég. Na most
ez vagy részeg, vagy szimplán bolond, de az biztos, hogy egy ilyen színpadias
idiótával én tutira nem fogok kijönni.
Persze az idióták
ki máshoz is jönnének oda, ha nem hozzám… Hát persze.
–
Óh, hát ki ez az édes fiúcska itt
meglapulva anyuka szoknyája mögött??? Hogy hívnak, fiam? – kérdezte a kétévest,
aki egyre jobban próbált elrejtőzni a pasas elől, egyre csak azt hajtogatva,
hogy „nem”. De a pasit nem lehetett csak úgy lepattintani, elkapta Marcit, a
két zsíros ujja közé csippentette az arcát és a pocakját boxolta, miközben
folyamatosan nyaggatta, hogy „na, hogy hívnak? Megmondod a neved a bácsinak? Mi
van, elvitte a cica a nyelved??? Stb…
–
Marci a neve, de kérem, hogy ne csipkedje
az arcát, mert szemmel láthatóan nem szereti.
–
Óh, hát miféle név az, hogy Marci??? Nem
igaz, Pista? Bruhhahhhahhhaaa. – mondom, hogy bolond volt a pasas.
–
Kérem ne csipkedje az arcát. – szóltam rá
ismét, mert újra megcsipkedte.
–
Jól van na. Látod Pista, anya nem engedi,
pedig csak megszeretgettelek egy kicsit. – és megint a pocakjába boxolt, a
gyerek meg már teljesen lemerevedett.
Itt aztán felment a
pumpa nálam is és elborult az agyam kissé.
–
Nézd csak kisfiam ezt a Dezsőt! Hát
milyen furcsa bácsi ez, ugye? – kérdeztem tündibündi gagyogós hangon, majd jó
erősen az ujjaim közé csippentettem a pofazacskóját. Frankón gusztustalan volt,
de akkor már nem érdekelt.
–
Hát nem jópofa ez a Józsi??? – folytattam
és jól a hájas hasába boxoltam.
–
Asszonyom, mit csinál? – kérdezte a pasi
teljesen ledöbbenve és próbált elhúzódni, miközben én gagyogva még egy jókorát
a bordái közé böktem.
–
Olyan jópofa maga, gondoltam én is
megszeretgetem már egy kicsit.
–
De hát a fia még gyerek!!!- fel volt
háborodva.
–
És??? Mi a különbség? Azért, mert egy
méterrel alacsonyabb, neki jobban kell, hogy essen? Vagy mi? Az, hogy nem tud
tiltakozni? Ha maga utálja, miből gondolja, hogy ő szereti? – ezt már alaposan
felemelt hangon mondtam. Ő meg csak nézett rám úgy, hogy a tekintetében az
volt, hogy én egy elmebeteg anyuka vagyok.
Ami lehet. De
utálom az ilyen arccsipkedős idiótákat. Miközben kiviharzottunk, még láttam,
hogy a kolléganője döbbenten, némi kárörvendő mosollyal az arcán nézi a
jelenetet. Rákacsintottam. Ő meg vissza. J
A megahiszti
2009 október 11. | Szerző: lustanyu
Meséltem a múltkor, hogy Marci a hidegzuhany alatt kötött ki a fotós csajtól hazafelé jövet. Na de azt nem mondtam, hogyan is jutottunk el idáig.
Kezdjük ott, hogy a férj a fotóstól egyből dolgozni indult, rám várt a feladat, hogy a déli csúcsforgalomban hazafurikázzak egy négyhetest meg egy kétévest, de ekkor még optimista voltam, hiszen minden gyerek seggét elrázza a kocsi, szunyálnak majd, mint két kis mormota. Igen, ilyen naiv vagyok. A hímnemű valóban kidőlt egy rövid időre, de a hisztérika teljes tüdőből rázendített. Visított, mint egy malac, természetesen Marci mellett nekem háttal bekötve, ezért minden létező piros lámpánál mint egy kígyótestű guminő próbáltam magam hátracsavarni és mutatóujjal a szájába varázsolni a cumit, amit természetesen azonnal kiköpött, hogy visíthasson tovább. Ezt a műveletet körülbelül 14X ismételtem, ami rohadtul idegesítő volt, de testedzésnek végülis nem volt annyira rossz. A kocsisor állt, gyök kettővel araszoltunk, a ded üvöltött. Én meg kezdtem érezni a finom kis lepkéket verdesni a gyomrom környékén. Valami olyasmit suttoghattak, hogy „gyújts rá”, vagy hasonlót. Persze azok az idők már elmúltak, de ha megkívánom a cigit, akkor az teljesen biztos jele annak, hogy stresszhelyzet van és hamarosan kurvára ideges leszek.
Közben Marci is felébredt és vigasztalás gyanánt kitartóan üvöltötte ő is tele torokból a húga fülébe, hogy „ne sírjááál Lilcsi, ne sírjááál!”, amitől ő még jobban vonyított. A fülemben egyre hangosabban visszhangzott, hogy „Ci. Ga. Ret. Tát!!!”
45 perc után megérkeztünk, a kicsi éhségfaktora a kritikus szint alá süllyedt, a visítás közben már néha levegőt sem vett. A kocsiba pakolt fél lakást benne hagytam a csomagtartóba (végülis a férj a férfi, vagy mi…), és megkértem Marcit, hogy szálljon ki.
– NEEEEM!
– Kérlek kisfiam szállj ki, mert anya a pocakvágása miatt nem emelhet fel.
– NEEEM!
– Odafönt megnézzük a kalózbácsit! Útközben pedig keresünk majd hangyákat a járdán. – ezt a trükköt figyelemelterelés címszó alatt részletezik a könyvek.
– NEEEM! Nem kell kalózbácsi, nem kell hangya!
– Rendben, akkor egyszerűen csak gyere, mert hallod mennyire sír a Lili, azért sír, mert éhes. Ha szépen szót fogadsz, odafönt eszünk egy Kinderpingvint.- ez volt a lekenyerezés taktikája.
– NEEEEM megyeeeek! Nem kell a Kinderpingvin.- jó, császáros seb ide vagy oda, kiemeltem a renitenst az autóból, aki ezzel a lendülettel a parkoló közepére szaladt, majd ott hasra vágta magát és torkaszakadtából sikított.
– Ide figyelj kisfiam! Most azonnal felállsz onnan és mire háromig számolok szépen idejössz és megyünk felfelé a lakásba. Egy. Kettő. – természetesen meg sem mozdult, a kicsi közben ordított a kocsijában tovább szakadatlanul.
– Beülök a Lili kocsijába. – visított fel egyszer csak. Valamilyen szinten érthetőnek tartottam az igényt, mert rövid alvásból riadt fel, ezért nyilván fáradt volt.
– Rendben van. – kivarázsoltam az ordító kicsit a kocsiból, a vállamra csaptam, átalakítottam a kocsit újszülött üzemmódból sportüzemmódba, közben izzadtam mint egy ló és már a puhapapíros barnaszofi íze is csábítónak tűnt. – Készen van kisfiam, beszállhatsz.
– NEEEM szállok be! – ezen a ponton legszívesebben ráordítottam volna, hogy „akkor a jó kurva anyádat!!!”, ami tartalmilag egyáltalán nem kifogásolható, mert magamra ugye azt mondok, amit akarok, de nyilván nem helyes egy kisgyereknek ilyet mondani.
– De beszállsz és indulunk felfelé.- kétségeesetten törtem a fejem, hogy vajon mit javasolna ebben a helyzteben Vekerdy Tamás.
– ÁÁÁÁÁÁÁ, ÁÁÁÁ, ÁÁÁÁ. – már csak artikulátlanul vonyított, totál behergelte magát, a hangja is kezdett elmenni. Kocsit közben fél kézzel visszaalakítottam, kicsit belevarázsoltam.
– Rendben kisfiam, akkor mi most a Lilivel hazamegyünk, te pedig azt csinálsz, amit akarsz. – ez még anyukámék trükkje volt és nálam állítólag mindig bevált. De ennél a firnyákos kiscsávónál semmit nem ért, ott feküdt az út közepén és üvöltött. Néhány lakó már kijött az erkélyre megtekinteni, hogy éppen kit nyúznak. Eltávolodtunk tőle jó 100 méterre, amikor is láttam, hogy készül bejönni egy autó a parkolóba. Az én gyerekem meg az út közepén hasal. Kénytelen voltam megszakítani a módszert, a babakocsiban ordító Lilit otthagytam az útszélen 3 kuka árnyékában, majd lélekszakadva visszarohantam a sikítógépért. Sikerült a ruhámat is csatakosra izzadni és gondolom, hogy az idegességtől, de hirtelen elindult a tejem, ami tök jól mutatott a fehér pólómon. Ekkor már egy raklap cigit biztos, hogy együltő helyemben el tudtam volna szívni, de minimum 2 deci PéterPál cseresznyepálesszal kísérve.
Felkaptam és ráordítottam, hogy azonnal fejezze be a visítást és jöjjön. A hasamba azonnal belenyilallt a fájdalom és éreztem, hogy a már napok óta elállt vérzésem újra indult. Szuper, már csak ez hiányzott. Letettem. Teljesen elengedte magát, ezért kénytelen voltam az egyik kezénél fogva magam után húzni. Közben 3 lakó izgatottan állta körül a kukák tövében elhagyatva ordító újszülöttet és tekintgettek körbe, hogy ki lehet az a köcsög, aki itthagyta. Időközben odaértem magam után húzva az ordító kétévest.
– Magáé a gyerek? – kérdezte egy középkorú pasi. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy mi a kurva élet közöd van hozzá, de nyilván nem ő tehet róla, hogy idegbeteg vagyok a hisztériás kölkeimtől, ezért csak annyit mondtam a gyerekeket túlkiabálva, hogy „Igen”, majd egyik kézzel a Lili kocsiját navigálva, másik kézzel Marci teljesen elhagyott 13 kilóját magam után húzva remegő gyomorral, tejtől elárasztva, izzadtságtól büdösen, vérezve és vörös fejjel távoztam. Mivel a lépcsőházban még jobban visszhangzott az ordítás, a liftben elszakadt nálam a cérna és rákiabáltam Marcira, hogy ha nem fejezi be azonnal a sikítozást, ki fog kapni. Nem fejezte be, elveszítettem a fejem és rávertem a seggére. Igen. Nem vagyok rá büszke. Hülyeség volt, totálisan a saját tehetetlenségem kivetítése a gyerekre. Ráadásul szart sem értem el vele, mert a pelenkától nem érzett semmit, viszont az ijedtségtől még jobban ordított. Mindegy most már, mindenesetre ha látjátok valahol Vekerdy Tamást egy bokor tövében terepszínű ruhában megbújva, vállán hőkövető rakétával, akkor biztos, hogy rám vadászik.
Aztán kiszálltunk a liftből és én megfogtam a rúgkapálva üvöltő Marcit, becipeltem a lakásba, egyenesen a fürdőkádba vittem ruhástól-cipőstül és ráengedtem a zuhanyt. Először még jobban ordított, majd kábé 5 másodperc után hirtelen elhallgatott és tök normális hangon, ámbár kicsit hüppögve azt mondta:
– Anya, most már befejeztem a sikoltozást. Abbahagytam a hisztizést és ki szeretnék szállni.
Kihalásztam a csöpögő minimanót a kádból és hatalmas víztócsát generálva a szobájába vittem, ezt követően kimentem a folyosón hagyott négyhetesért. Majd szépen átöltöztettem Marcit száraz ruhába és megbeszéltük, hogy mégis mi volt ez az egész. (Bár semmilyen magyarázatot nem adott…csak azt hajtogatta, hogy „sikítoztam”. Aztán egyszer csak hosszabb csend után kritikusan végigmért és megszólalt:
– Anya is zuhanyozzon! – hmmmm… azt még valahogy lenyelem, hogy ipari méretű műbalhét csinált. De hogy ezek után még be is szólt… Hát az tényleg nagyon durva volt. J
A fotózás
2009 október 8. | Szerző: lustanyu
A férj úgy döntött, hogy azt a pénzt, amit megspóroltam azon, hogy nem kértem külön szobát a szülés után (potom 40 rugó) most eltapsoljuk, mégpedig az általam szabadon választott dologra. Juhhéj!
(Elismerem, hogy kicsit mártírkodtam ezzel a közös szoba dologgal, mert egyáltalán nem volt gáz, azt meg különösképpen nem fejtettem ki a férjnek, hogy mivel a külön szobához nem járt csecsemőellátás, én pedig az alábbi bejegyzésekben részletezettek szerint olyan szarul voltam, hogy esélyem sem lett volna Lilit teljesen egyedül ellátni, eszem veres ágában nem volt külön szobába vonulni. Mindegy, lényeg az, hogy a férj nagyon önfeláldozónak és hősiesnek gondolt ebben a történetben, ezért döntött így.)
Eléggé sokáig agyaltam, hogy mi is legyen a szabadon választott pénznyelő… Első körben természetesen azonnal arra gondoltam, hogy ruhák-cipők-táskák-sálak-bizsuk, ide velük minden mennyiségben. Aztán amikor az Árkád próbafülkéjében vörös fejjel ugrándozva, az erőfeszítéstől némiképp gyöngyöző homlokkal próbáltam meg a combközepemnél tovább felrángatni egy 38-as farmert, amiről egyébként elsőre látszott, hogy cipőkanállal kéne a seggemet belepásszintani, de mindegy… Szóval a művelet közben megpillantottam a némiképp még spulnira emlékeztető testemet, kivilágosodott, hogy én ezt egyáltalán nem akarom… Majd később, ha visszakaptam a derekam.
Esetleg egy szuper LCD tévé? Csak mert a kétéves olyan közelről bámulja néha, hogy féltem a szemét… Neeem, minek dobjunk ki majd 100 rugót az ablakon, amikor abban is ugyanezt a szar műsort adják???
És akkor bevillant, hogy művészi fotókat akarok! Az egész családról így együtt. (Merthogy úgyse szülök többet) A férjnek is előadtam a kívánságomat és felkutattam a fotóst. Vagyishogy a FOTÓST! Merthogy szerintem ebben a műfajban ő a legjobb. (Jaj, nem a Nánási Pál, ő egy másik műfajban jó, meg mint pasi is jó, én magam sem bánnám, ha kivillantaná a … vakuját, de ez ugye egyáltalán nem tartozik ide.)
Nagy nehezen sikerült is időpontot kapnom több visszamondás árán, mert a Fotós februárig le volt kötve, de lényeg, hogy egy hét múlva már mehettünk is.
Én kapásból már a telefonban mondtam a Fotósnak, hogy a hasam még nem ment teljesen vissza, ellentétben a mellkörfogatom erősen közelít a magasságomhoz és bár tisztában vagyok vele, hogy ő nem Varázsló, hanem ugye fotós, mégis szeretném, ha a képeken ezek a dolgok nem látszódnának. Ööö, és azt is hozzátettem a félreértések elkerülése végett, hogy nem csak a fejemet szeretném szerepeltetni a képeken. A Fotós röhögött és biztosított, hogy ne izguljak, nem csak a fejem lesz a képeken, de ennek ellenére nem fog feltűnni a rettegett has és mellnövekedés. Szuper! Alig vártam a fotózást.
El is jött a nap, három hegynyi gúnyával és 2 gyerekkel felpakolva érkeztünk meg a Fotós budai műtermébe, ahol a férj felcipelte a kocsink csomagtartójába belegyömöszölt fél lakást, amit én aggódva figyeltem, mert egyre vörösebb lett a feje és egyre jobban izzadt, amit nem igazán szerettem volna viszontlátni a méregdrága képeken. Szerencsére engem előbb kisminkeltek, így a férjnek volt ideje szépen felszáradni és visszanyerni a gyári arcszínét, így ismét teljes pompájában ragyogott.
De akkor a Kicsi éktelen visításba kezdett. MIÉRT??? Otthon soha nem visított még ennyire lenyugtathatatlanul, akkor miért most???
Ugye az nem lehet, hogy egy rakás pénzért az unokáim, – vagy ha nagyon optimista vagyok, a dédunokáim – számára egy bőgéstől eltorzult fejű kisdedet, egy óriási bögyökkel felszerelt hastájékon lötyögős fejőstehenet és egy bajusz vonalban még mindig gyöngyözve izzadó férjet fogok megörökíttetni? Maradtam volna inkább az LCD tévénél, basszus, akkor legalább nézhetném Vágó Pista bácsit esténként szép nagyban.
Egyedül Marci volt az, aki elvárásaimnak megfelelően viselkedett, de hát ez egyáltalán nem csoda, mert a Fotós baromi csinos csaj volt, ő meg a baromi csinos csajok körében mindig elbűvölően viselkedik.
Álmomban sem tudtam elképzelni, hogy mi lesz ebből, de semmi jóra nem számítottam. Azt már nem is mondom, hogy az esemény megkoronázásaként Marci hazafelé olyan szintű hisztériás rohamot kapott ruhástul-cipőstül a hideg zuhany alatt kötött ki, mert képtelenség volt kizökkenteni. (Erről később írok, mert a nevelésem teljes csődjét szimbolizálta az esemény)
Aztán egy hét múlva megláttam a képeket és hirtelen megszépült az izzadós-bömbölős-hidegzuhanyozós fotózás, mert a Fotós tényleg egy varázsló! Vagy csak baromira ért a photoshophoz. Végülis nem mindegy? J
Fuccsba ment romantika
2009 november 26. | Szerző: lustanyu
Mostanában – érthető okokból – nem annyira gyűrjük a lepedőt, mint régen,
ezért úgy döntöttem, hogy nem fogok hormonális fogamzásgátlót szedni.
Kézenfekvő
megoldásnak kínálkozott ez a helyi spermaölő szer, amit a tervezett aktus előtt
10 perccel kell felhelyezni és ha minden igaz, jól kinyírja a kiskatonákat. Már
maga a 10 perc is gondot jelent számomra, tekintettel arra, hogy Lilla kábé 20
percet alszik egyhuzamban, ezért ha ebből „elpocsékolunk” tízet, akkor nem sok
marad. Persze most joggal mondhatjátok, hogy egy normális előjáték is tart 10
percig. Ez igaz. Viszont akkor is úgy kell időzíteni, hogy ezalatt már hasson a
tabletta. Ennek megfelelően ha a férj csak megcsókolt, én máris nekiugrottam,
hogy „Akarsz valamit??? Mert tudod, hogy akkor fel kell raknom a tablettát!!!”
Baromi romantikus, nem? Szegény férj mondta, hogy engedjem már egy kicsit
kibontakozni, hagy legyen ideje eldönteni, hogy akar-e valamit. Mert az is
lehet, hogy eleinte nem akar semmit, de közben meg úgy alakul a helyzet, hogy
már akar. De én mondtam neki, hogy ezt a luxust mi már nem engedhetjük meg
magunknak. Ha 10 percet smacizunk, mire eldönti, hogy mit akar, további 10
perc, amíg hat a tabletta, pont akkor kezdhetnénk neki, amikorra Lilla
felébred. És akkor elpocsékoltunk 270 Ft-ot.
(Most nem azért, mert anyagias vagyok, de mégiscsak egy liter benzin
ára.) Miután 2 alkalommal még a tabletta felhelyezésig sem jutottunk el, máris
felébredt a kicsi vagy a nagy, legutóbb mihelyst Lili álomra hajtotta a fejét,
a férj közölte velem, hogy „akarok valamit.”
Oké, tabletta megnedvesít,
felhelyez. Már itt gyanús volt valami. Olyan érzés volt, mintha egy parázsló
szenet raktam volna bele a micsodámba. Sebaj, itt még úgy voltam vele, hogy
biztosan azért éget, mert a szülés utáni hormonváltozások következtében kicsit
szárazabb az ember. De az égetés, meg a marás nem akart elmúlni, a férjet
viszont nem volt szívem kiábrándítani, hogy most meg tűrhetetlen marás miatt
marad el az akció. Ezért készségesen viszonoztam a csókjait. Az a szar viszont
olvadt fel bennem és ahogy folyt lefelé és egyre érzékenyebb területeket ért
el, én fel-felsikoltottam.
–
Mi a baj? – kérdezte a férj.
–
Semmi-semmi.
–
De olyan furán sikoltoztál.
–
Hát végülis szexelünk, nem?
–
De még nem is csináltam semmit, csak
megcsókoltalak.
–
Tudom, de már az is olyan jól esett –
komolyan mondom, hogy már a beszéd is nehezemre esett, annyira fájt. – Figyu,
arra gondoltam, hogy nem kéne ilyen bő lére eresztenünk ezt a dolgot, nehogy
megint felébredjen Lili. Csapjunk bele a közepébe!
–
Kicsim, mi a franc van veled? Olyan furán
összeszorítod a szádat beszéd közben. Még sincs kedved hozzá, azért akarsz
túlesni rajta?
–
De van, persze, hogy van! Csak ez a rohadt tabletta szétmarja a
ÁÁÁÁÁÁÁÁ- és egy hatalmas törzsi üvöltés kíséretében kipattantam az ágyból és
kirohantam a fürdőszobába, mert egyszerűen képtelen voltam tovább elviselni a
fájdalmat. Belevetettem magam a kádba, megnyitottam a vizet és vártam, hogy a
víz kimossa belőlem ezt a borzalmat.
Amikor a férj meglátta a pánikfejemet, számára is egyértelművé vált, hogy a mai
mókának lőttek. Én a magam részéről örültem, hogy menni tudtam, de leülni
még 2 napig fájdalmas volt. Véresre mart ez a szar.
Aztán kicsit
utánanéztem a neten és kiderült, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki így járt,
meg az is, hogy ez az izé citromsavat tartalmaz. Nagy kegyesen figyelmeztetnek ugyan,
hogy enyhe csípő érzés előfordulhat a használat közben. Ezek után kedvem lenne
a készítmény gyártójának a vaginájába/ánuszába kábé 10 citrompótlót feldugni
majd egy jó tea mellett elcsevegni az „enyhe csípő érzésről”.
Oldal ajánlása emailben
X